Kecskeméti Lapok, 1899. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1899-07-02 / 27. szám
27. sz. Az Izr. Jót. Nőegylet mulatsága. Ha nem hallottam volna már nagyon sok magasztalást azokról a szép sikerekről, melyek az Izraelita Jótékony Nőegylet minden mulatságához csaknem hozzá vannak forrva, néma bámulattal gondolkodnám a látottakon, azon a gyönyörű képeken, melyek lelkemben megragadtak, így pedig csak a legnagyobb elragadtatás hangján tudok írni arról a fényről, pompáról, változatosságról, mely az egész mulatságot jelemzi. A műsor sokat ígért, de még többet nyújtott. Nyújtott szemnek, szívnek, szépérzéknek, műélvezetnek. Minta az „Ezeregyéj“ sejtelmes világa zárult volna a képzelet előtt, káprázatos alakjaival, tündéreivel: festő virágbimbók, festői füzérbe fonva, Hamu Pipőke, Hófehérke, bájos angyalok, a szeretet és művészet géniuszai vonultak el, mint szép álomképek, kedves ábrándok. A műsort Lakos Katicza k. a. bensőséggel és hévvel előadott szavalata s egy gyönyörű élővirágkoszorú nyitotta meg. Ott pompáztak remek fűzérben a csalogató rózsa (Witz Hermin), az édes mérgével élő sisakvirág (Soór Irén), a szerény liliom (Gaál Szerén), a hóditó krizantémum (Hirsch Irén), az erdők vadrózsája egyszerű szépségében (Virányi Mariska), az érdekesen alakított piros és rózsaszekfű (Szilágyi Margit, Rothfeld Vilma), a virító császárvirág (Czinner Irén), a szépségben vetélkedő nárczis (Kohn Mariska) és kamélia (Schwarcz Szerén). Különösen kitűnt a rózsa, krizantémum, a kamélia sikerült alakítása. Kár, hogy a terem silány világítása miatt a gyönyörű csoportozat színgazdasága nem juthatott kellőképen érvényre. A következő élőkép-sorozat a „Nagymama meséi“ kitűnő rendezésről szolgáltatott tanúbizonyságot. Valóban dicséret illeti az ügyes rendezőt, Csiszér Kálmán urat. Az élőkép ■ sorozatból különös tetszésben részesült a nagymama alakja (Schwarcz Adolfné), Grósz Ilonka gyönyörű piroskája, Boér Rózsika ,mint „Csipke Rózsa“ ízléses öltözetével, Löwy Ödön „Királyfi“-ja. Lőwy Ilonka pedig a gyermekmesék bűvös-bájos király asszonyát, Tündér Ilonát személyesítette közvetlen hűséggel. Az estnek kiemelkedő pontját képezte Gilla „Szenes leány, szenes legény“ czímű operettejének előadása. Az előadási ügyességnek, színezésnek, alakítási képességnek a kényesebb műszlést is minden tekintetben kielégítő megnyilatkozásait élvezhettük oly találó összhangban, hogy előadás sikerének részesei e diadalra méltán büszkék lehetnek. Kiss Arnold úr úgy felfogásban, hangszíne Puritán, patriarchális hajlamaival, lelke össze van nőve a magyar nép lelkével. Úgy érez, úgy él, úgy viselkedik, mint mi. Korán reggel, ha felkel, munka után lát. Télen a gyalupad mellett műhelyében, vagy könyvei közt, nyáron a mezőn, aratáskor kaszával a vállán szívesen felkeresi a munkásokat és elelegyedik a nép közt, mely őt imádja. Nyitott üvegajtó mellett alszik, de csak egyszer esett meg vele, — ez is már régen volt, — hogy valami messziről származott idegen szegénylegény tévedt be hozzá. Restelte is nagyon, mikor megtudta, ki ellen vétett. Az alcsúthi parkba különben szabadon jár ki-be a nép. A czigányok se kerülik el a „fővajda“ házatájékát, mert jól tudják, hogy van ott szőlő, lágy kenyér. Sok baja volt a fenséges úrnak a czigánytelepítéssel. Sehogyse akartak hozzászokni a szántáshoz, különösen a rendes házi élethez. Azért a legtöbb esetben József főherczegnek magának kellett elvállalni a vőfélységet, sőt a keresztapaságot is, így szaporodik a családja még akkor is, mikor Isten elvette tőle legnagyobb reménységét, a Család szemerényét, László főherczeget. Azóta szomorúság szállta meg az alcsúthi tündérlakot. Más világ van most ottan, mint résben, mint helyesen alkalmazott taglejtéseiben megkapóan dolgozta ki a folytonos zaklatástól ideges rendőrhivatalnok alakját. Komoly méltóságot kifejezni akaró posei, majd az átcsapások egyik hangulatból, illetőleg helyzetből a másikba és a frappans arcz- és tagjáték folytonos derültségben tartották a hálás közönséget. Varga Adolfné és Radó Rózsika — mint szénárus leány, utóbbi mint szénárus legény — teljes elismerést érdemelnek. Játékuk könnyed elevensége, fordulatossága a természetes hang és modor helyes eltalálása osztatlan elismerést aratott. A szénárus leány kellemes, csengő sopránja zajos tapsokat aratott. A műsor utolsó száma a „Szobor-csarnok“ méltó befejezését képezte a fényes estnek. A „Három gráczia“ (Fehér Margit, Reiner Erzsike, Burger Margit), az „Őrző angyalok“ (Brett Olga, Goldberger Rózsika), „Vigasztaló angyalok“ (Simon Rózsika, Spieler Mariska), a „Zene géniusza“ (Zilzer Aranka, Szemző Erzsike, Fodor Irmuska), a „Szeretet géniusza“ (Sváb Rózsika, Rosenfeld Jolánka, Berkovics Lilike), az „Imádkozó gyermekek“ (Rosenbaum Ilonka, Goitein Aranka) személyesítése sikerült szép jelmezekben, remek csoportosításban — ami ismét Csiszér Kálmán úr rendezői avatottsága mellett szól — kedves képet nyújtott. Alig szerelték le a színpadot, díszleteket, teljes erővel tört ki a fiatalságnak a hosszú szünetektől próbára tett tánczkedve. A zsúfolásig tömött tánczhelyen mozogni is alig lehetett, de a táncz azért folyt lelkes jó kedvvel, szövögetve az édes ábrándokat, melyek rózsás virágokat rajzolnak a „rózsák“, „krizanténumok“, Hamu Pipőkék, Tündér Ilonák, Hófehérkék, „gracziák“ és „géniuszok“ s még talán az . .. „angyalok“ álmaiba. G. B. KECSKEMÉTI LAPOK akkor ... a nyolczvanas évek közepén. Egy kis tündérrel ugyan több van mint akkor, mikor a „szerkesztő bácsi“ arra járt, mert azóta született Erzsébet főherczegnő, kit a magyar nemzet bálványa és nemtője, felejthetetlen királynénk nevére kereszteltek. De a többiek felcseperedtek, megtollasodtak és saját szárnyukra keltek. Sohse felejtem el, mikor néhány évvel ezelőtt ismét együtt találtam a fenséges családot Münchenben. József Ágost főherczeg lakodalmán voltunk, aki Ő Felsége unokáját, Gizella főherczegnő leányát vette nőül. Szinte sajnáltam, hogy a legmagyarabb főherczeg dérczeg fiának esküvőjén csak négyen voltunk magyarok: gróf Szapáry Géza nejével, főudvarmesteri szerepben, Libits Adolf főherczegi jószágigazgató, ki a házassági szerződést vitte magával és két újságíró. Minő nemzeti ünnep lett volna ez Magyarországon! De a magyar vér ott se tagadta meg magát. Már a templomi czeremónia alatt dagadó kebellel hallottuk a müncheni német püspök remek beszédét, melyben figyelmeztette a bajor főherczegnő menyasszonyt, hogy ezután „egy másik nemzet kötelékéhez fog tartozni, mely dicső múltjával, hősi szellemével, lovagias, szabadságszerető szivével az egész világ elismerését vívta ki magának“. Együtt volt az egész Habsburg- és Wittelsbach-család és bámulva néztem, mikor nemzetünk dicséretére a messze idegenben sok fejedelmi szem megnedvesedett és királyunk arczáról, ki mély áhítattal imádkozott, sűrű patakban peregtek le a könyek, mikor József főherczeg felé tekintett. Ebben a pillanatban éreztem, hogy Ő Felsége a király a legnagyobb és legbensőbb elismerést nyújtotta hívének és rokonának, ki hűségesen kitartott jó és rossz időkben a magyar nemzet igazai mellett. Az esketési szertartás után, az oltár előtt felváltotta a főherczegi menyasszony bajor kíséretét a magyar főudvarmester és ezáltal is nyilvánvalóan dokumentálni kívánták, hogy a Bajorországba elszármazott magyar királyi vér, Gizella főherczegnő leánya ismét visszaszármazott Magyarországba és ápolni fogja tovább a nemzeti tradíciókat, melyek immár udvarképessé lettek József főherczeg kitartó, czéltudatos és erélyes hazafisága által. Ezt a jelenetet érdemes volna egy nagy festőnek megörökíteni. Fekete József: Helyneveink módosulása. A hegyek, völgyek, átjárók, álló és mozgó vizek, községek, puszták név-átváltoztatása megesik idők folytán, felsőbb hatósági engedelemadás nélkül is, talán csak a városnevek állandóbbak, azokat több alak őrzi. Számolnunk kell tehát a névcserélésekkel. Az ilyenek gyűjtése hálás dolog. Fölvette a fonalat Pesty Frigyes „Magyarország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben 1888." czimű munkája. „A biharmegyei községnevek“ -ről szólt. Sipos Orbán 1889-ben. Hasonló tartalmú Iványi István: „Bács Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára 1889.“ A zempléni idegen hangzású községnevek átmagyarositására pedig tervezetet adtak 1891-ben Bihary Emil és Dókus Gyula, átnézte Fejes István; bevezetéssel ellátta s jegyzetekkel kisérte Dongó Gy. Géza. Ezek pótlásául sorolunk föl valamennyit. Föltűnő, hányat nemzetietlenitettek el a lefolyt századok, mikor a magyar nép önföntartása harczát vívta kelettel, nyugottal Elhagyjuk pedig azokat, a melyek szándékos elnémetesitését dr. Hunfalvy János 1883-ban (Ungarische Revue 405., 428.) német térképekről kimutatja, mivel azokat csupán pangermán törekvés teremtette meg s az illető helyek lakossága tudomásul sem vette. A mely helyneveink azonban közhasználat útján, czélzatosság nélkül, szinte észrevétlenül öltöttek idegen nyelvű mezt, azok visszaszerzése új honfoglalással ér föl, de a rájuk való újj mutatás sem meddő törekvés, így Albertfalva Buda mellett sokáig Sachsenfeld nevet viselt, míg visszavette a régi magyar nevét. Almásvidék Krassó-Szörény megyében hajdan Halmos nevet viselt. Apatin város a régi iratokban mint Apáti szerepel. Altalér néven is előkerül a tatai viz. Balatum névvel jelöli a „magyar tenger“ a következő czimű térkép: Deutschland um das Jahr 1000. Bearbeitet von Karl Wolf. Bács-Almás régi neve Halmos volt. Báttaszék az előidőkben Czikádor nevet viselt. Benesháza Zólyom megyében 1887-ig viselte a Benyus szláv alakot öltött nevet. Holott midőn Nagy Lajos királyunk 1380-ban éppen olyan szabadalmat adott a breznóbányai lakosoknak, a minőt a szebeniek élvezveztek, városuk határát így írja körül : „Alpás vulgo Hidegh-Havas, adhinc descendit ad locum Benesház.“ (A hideghavastól lemegy a határ Benesháza helységhez.) Bélabánya hajdan Fejérbánya nevet viseli; mai neve a szláv Biela (fehér) szóból származott. Biela-Szkala csúcsnak a Vértes hegységben egykoron Fejérszikla volt a neve. Biharfzíred gyógyhely neve 1887-ig Stina di Vale volt. Bogsánt Krassó-Szörényben 1690—1700 között még Bokoseny néven ismerték. Bokány aradmegyei község neve a török hódoltság előtt Bajnokfalva volt. Boros Jenő Pest megyében sokáig Weindorf volt. Búcsúm bányahely Alsó-Fehér vármegyében egykor Tőkefalva volt. Cserény zólyom megyei ■ község 1887-ig viselte az elszlávosított Cserin Zavada nevét.