Kecskeméti Lapok, 1899. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1899-07-02 / 27. szám

27. sz. Az Izr. Jót. Nőegylet mulatsága. Ha nem hallottam volna már nagyon sok magasztalást azokról a szép sikerekrő­l, me­lyek az Izraelita Jótékony Nőegylet minden mulatságához csaknem hozzá vannak forrva, néma bámulattal gondolkodnám a látottakon, azon a gyönyörű képeken, melyek lelkemben megragadtak, így pedig csak a legnagyobb elragadtatás hangján tudok írni arról a fényről, pompáról, változatosságról, mely az egész mulatságot jelemzi. A műsor sokat ígért­, de még többet nyújtott. Nyújtott szem­nek, szívnek, szépérzéknek, műélvezetnek. Minta az „Ezeregyéj“ sejtelmes világa zárult volna a képzelet előtt, káprázatos alakjaival, tündéreivel: festő virágbimbók, festői füzérbe fonva, Hamu Pipőke, Hófehérke, bájos angya­lok, a szeretet és művészet géniuszai vonul­tak el, mint szép álomképek, kedves ábrándok. A műsort Lakos Katicza k. a. bensőség­­gel és hévvel előadott szavalata s egy gyö­nyörű élővirágkoszorú nyitotta meg. Ott pompáztak remek fűzérben a csalogató rózsa (Witz Hermin), az édes mérgével élő sisak­virág (Soór Irén), a szerény liliom (Gaál Szerén), a hóditó krizantémum (Hirsch Irén), az erdők vadrózsája egyszerű szépségében (Virányi Mariska), az érdekesen alakított piros és rózsaszekfű (Szilágyi Margit, Roth­­feld Vilma), a virító császárvirág (Czinner Irén), a szépségben vetélkedő nárczis (Kohn Mariska) és kamélia (Schwarcz Szerén). Kü­lönösen kitűnt a rózsa, krizantémum, a ka­mélia sikerült alakítása. Kár, hogy a terem silány világítása miatt a gyönyörű csoporto­­zat színgazdasága nem juthatott kellőképen érvényre. A következő élőkép-sorozat a „Nagy­mama meséi“ kitűnő rendezésről szolgáltatott tanúbizonyságot. Valóban dicséret illeti az ügyes rendezőt, Csiszér Kálmán urat. Az élőkép ■ sorozatból különös tetszésben része­sült a nagymama alakja (Schwarcz Adolfné), Grósz Ilonka gyönyörű piroskája, Boér Ró­­zsika ,mint „Csipke Rózsa“ ízléses öltözeté­vel, Löwy Ödön „Királyfi“-ja. Lőwy Ilonka pedig a gyermekmesék bűvös-bájos király asszonyát, Tündér Ilonát személyesítette köz­vetlen hűséggel. Az estnek kiemelkedő pontját képezte Gilla „Szenes leány, szenes legény“ czímű operettejének előadása. Az előadási ügyes­ségnek, színezésnek, alakítási képességnek a kényesebb műszlést is minden tekintetben ki­elégítő megnyilatkozásait élvezhettük oly ta­láló összhangban, hogy előadás sikerének részesei e diadalra méltán büszkék lehetnek. Kiss Arnold úr úgy felfogásban, hangszíne­ Puritán, patriarchális hajlamaival, lelke össze van nőve a magyar nép lelkével. Úgy érez, úgy él, úgy viselkedik, mint mi. Korán reggel, ha felkel, munka után lát. Télen a gyalupad mellett műhelyében, vagy könyvei közt, nyáron a mezőn, aratáskor kaszával a vállán szívesen felkeresi a munkásokat és elelegyedik a nép közt, mely őt imádja. Nyitott üvegajtó mellett alszik, de csak egyszer esett meg vele, — ez is már régen volt, — hogy valami messziről származott idegen szegény­­legény tévedt be hozzá. Restelte is nagyon, mikor megtudta, ki ellen vétett. Az alcsúthi parkba különben szabadon jár ki-be a nép. A czigányok se kerülik el a „fővajda“ házatájékát, mert jól tudják, hogy van ott szőlő, lágy kenyér. Sok baja volt a fenséges úrnak a czigánytelepítéssel. Sehogyse akartak hozzászokni a szántáshoz, különösen a rendes házi élethez. Azért a leg­több esetben József főherczegnek magának kellett elvállalni a vőfélységet, sőt a kereszt­apaságot is, így szaporodik a családja még akkor is, mikor Isten elvette tőle legnagyobb reménységét, a Család szemerényét, László főherczeget. Azóta szomorúság szállta meg az alcsúthi tündérlakot. Más világ van most ottan, mint résben, mint helyesen alkalmazott taglejté­seiben megkapóan dolgozta ki a folytonos zaklatástól ideges rendőrhivatalnok alakját. Komoly méltóságot kifejezni akaró posei, majd az átcsapások egyik hangulatból, ille­tőleg helyzetből a másikba és a frappans arcz- és tagjáték folytonos derültségben tar­tották a hálás közönséget. Varga Adolfné és Radó Rózsika — mint szénárus leány, utóbbi mint szénárus legény — teljes elismerést ér­demelnek. Játékuk könnyed elevensége, for­­dulatossága a természetes hang és modor helyes eltalálása osztatlan elismerést aratott. A szénárus leány kellemes, csengő sopránja zajos tapsokat aratott. A műsor utolsó száma a „Szobor-csarnok“ méltó befejezését képezte a fényes estnek. A „Három gráczia“ (Fehér Margit, Reiner Er­zsike, Burger Margit), az „Őrző angyalok“ (Brett Olga, Goldberger Rózsika), „Vigasz­taló angyalok“ (Simon Rózsika, Spieler Ma­riska), a „Zene géniusza“ (Zilzer Aranka, Szemző Erzsike, Fodor Irmuska), a „Szeretet géniusza“ (Sváb Rózsika, Rosenfeld Jolánka, Berko­vics Lilike), az „Imádkozó gyermekek“ (Rosenbaum Ilonka, Goitein Aranka) szemé­­lyesítése sikerült szép jelmezekben, remek csoportosításban — ami ismét Csiszér Kál­mán úr rendezői avatottsága mellett szól — kedves képet nyújtott. Alig szerelték le a színpadot, díszleteket, teljes erővel tört ki a fiatalságnak a hosszú szünetektől próbára tett tánczkedve. A zsú­folásig tömött tánczhelyen mozogni is alig lehetett, de a táncz azért folyt lelkes jó kedvvel, szövögetve az édes ábrándokat, me­lyek rózsás virágokat rajzolnak a „rózsák“, „krizanténumok“, Hamu Pipőkék, Tündér Ilo­nák, Hófehérkék, „gracziák“ és „géniuszok“ s még talán az . .. „angyalok“ álmaiba. G. B. KECSKEMÉTI LAPOK akkor ... a nyolczvanas évek közepén. Egy kis tündérrel ugyan több van mint akkor, mikor a „szerkesztő bácsi“ arra járt, mert azóta született Erzsébet főherczegnő, kit a magyar nemzet bálványa és nemtője, felejt­hetetlen királynénk nevére kereszteltek. De a többiek felcseperedtek, megtollasodtak és saját szárnyukra keltek. Sohse felejtem el, mikor néhány évvel ezelőtt ismét együtt találtam a fenséges családot Münchenben. József Ágost főherczeg lakodalmán voltunk, aki Ő Felsége unokáját, Gizella főherczegnő leányát vette nőül. Szinte sajnáltam, hogy a legmagyarabb főherczeg dérczeg fiának esküvőjén csak négyen voltunk magyarok: gróf Szapáry Géza nejével, fő­­udvarmesteri szerepben, Libits Adolf főher­­czegi jószágigazgató, ki a házassági szerződést vitte magával és két újságíró. Minő nemzeti ünnep lett volna ez Magyarországon! De a magyar vér ott se tagadta meg magát. Már a templomi czeremónia alatt dagadó kebellel hallottuk a müncheni német püspök remek beszédét, melyben figyelmeztette a bajor főherczegnő menyasszonyt, hogy ez­után „egy másik nemzet kötelékéhez fog tartozni, mely dicső múltjával, hősi szellemé­­­­vel, lovagias, szabadságszerető szivével az egész világ elismerését vívta ki magá­nak“. Együtt volt az egész Habsburg- és Wit­­telsbach-család és bámulva néztem, mikor nemzetünk dicséretére a messze idegenben sok fejedelmi szem megnedvesedett és királyunk arczáról, ki mély áhítattal imádkozott, sűrű patakban peregtek le a könyek, mikor József főherczeg felé tekintett. Ebben a pillanatban éreztem, hogy Ő Felsége a király a legnagyobb és legbensőbb elismerést nyújtotta hívének és rokonának, ki hűségesen kitartott jó és rossz időkben a magyar nemzet igazai mellett. Az esketési szertartás után, az oltár előtt felváltotta a főherczegi menyasszony bajor kíséretét a magyar főudvarmester és ezáltal is nyilvánvalóan dokumentálni kívánták, hogy a Bajorországba elszármazott magyar királyi vér, Gizella főherczegnő leánya ismét vissza­származott Magyarországba és ápolni fogja tovább a nemzeti tradíc­iókat, melyek immár udvarképessé lettek József főherczeg kitartó, czéltudatos és erélyes hazafisága által. Ezt a jelenetet érdemes volna egy nagy festőnek megörökíteni. Fekete József:­ ­ Helyneveink módosulása. A hegyek, völgyek, átjárók, álló és mozgó vizek, községek, puszták név-átváltoztatása megesik idők folytán, felsőbb hatósági enge­­delemadás nélkül is, talán csak a város­ne­vek állandóbbak, azokat több alak őrzi. Szá­molnunk kell tehát a névcserélésekkel. Az ilyenek gyűjtése hálás dolog. Fölvette a fo­nalat Pesty Frigyes „Magyarország hely­nevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekin­tetben 1888." czimű munkája. „A biharmegyei községnevek“ -ről szólt. Sipos Orbán 1889-ben. Hasonló tartalmú Iványi István: „Bács Bod­rog vármegye földrajzi és történelmi hely­névtára 1889.“ A zempléni idegen hangzású község­nevek átmagyarositására pedig terveze­tet adtak 1891-ben Bihary Emil és Dókus Gyula, átnézte Fejes István; bevezetéssel el­látta s jegyzetekkel kisérte Dongó Gy. Géza. Ezek pótlásául sorolunk föl valamennyit. Föltűnő, hányat nemzetietlenitettek el a le­folyt századok, mikor a magyar nép ön­föntartása harczát vívta kelettel, nyugottal Elhagyjuk pedig azokat, a melyek szándékos elnémetesitését dr. Hunfalvy János 1883-ban (Ungarische Revue 405., 428.) német térké­pekről kimutatja, mivel azokat csupán pan­­germán törekvés teremtette meg s az illető helyek lakossága tudomásul sem vette. A mely helyneveink azonban közhasználat útján, czélzatosság nélkül, szinte észrevétlenül öl­töttek idegen nyelvű mezt, azok visszaszer­zése új honfoglalással ér föl, de a rájuk való újj mutatás sem meddő törekvés, így Albertfalva Buda mellett sokáig Sachsen­­feld nevet viselt, m­íg visszavette a régi ma­gyar nevét. Almásvidék Krassó-Szörény megyében haj­dan Halmos nevet viselt. Apatin város a régi iratokban mint Apáti szerepel. Altalér néven is előkerül a tatai viz. Balatum névvel jelöli a „magyar tenger“­ a következő czimű térkép: Deutschland um das Jahr 1000. Bearbeitet von Karl Wolf. Bács-Almás régi neve Halmos volt. Báttaszék az előidőkben Czikádor nevet viselt. Benesháza Zólyom megyében 1887-ig vi­selte a Benyus szláv alakot öltött nevet. Holott midőn Nagy Lajos királyunk 1380-ban éppen olyan szabadalmat adott a breznóbá­nyai lakosoknak, a minőt a szebeniek élvez­­veztek, városuk határát így írja körül : „Alpás vulgo Hidegh-Havas, adhinc descendit ad locum Benesház.“ (A hideg­havastól le­megy a határ Benesháza helységhez.) Bélabánya hajdan Fejérbánya nevet viseli; mai neve a szláv Biela (fehér) szóból szár­mazott. Biela-Szkala csúcsnak a Vértes hegység­ben egykoron Fejérszikla volt a neve. Biharfzíred gyógyhely neve 1887-ig Stina di Vale volt. Bogsánt Krassó-Szörényben 1690—1700 között még Bokoseny néven ismerték. Bok­ány aradmegyei község neve a török hódoltság előtt Bajnokfalva volt. Boros Jenő Pest megyében sokáig Wein­­dorf volt. Búcsúm bányahely Alsó-Fehér vármegyé­ben egykor Tőkefalva volt. Cserény zólyom­ megyei ■ község 1887-ig viselte az elszlávosított Cserin Zavada nevét.

Next