Kecskeméti Lapok, 1929. július-december (62. évfolyam, 147-295. szám)

1929-07-03 / 147. szám

2. oldal. akiben ezek a tulajdonok maradék nélkül meg­voltak. Az ilyen férfiúnak az elmúlása nemcsak csa­ládját dönti gyászba, hanem gyászba borítja a barátoknak és tisztelőknek egész seregét, továbbá azt az intézetet, amelyik a család mel­lett talán mégis a legtöbbet vesztett el benne. Kedves Barátunk! Gyászol ez a sok vihart látott, nehéz időket átélt, majdnem magára maradt, valaha — 99 évvel ezelőtt — nagy lelkesedéssel alapított főiskola, amelyiknek egyik oszlopa voltál s amelyikben lankadatlan buzgalommal és lelkesedéssel tanítottad a jogot és az igazságot, nevelted az ifjúságot hazafi­­ságra és istenfélelemre, amiért hálás szívvel viseltetnek emléked iránt ennek a százados intézetnek fenntartói és felettes hatóságai. Gyászol az ifjúság egész serege. Azok is, akik itt vannak, azok is, akik 34 esztendő alatt vala­mikor tanítványaid voltak s most szerte az országban, a trianoni határokon innen és túl, áldják emlékedet. Végül gyászol a Te második családod, gyá­szolnak ittmaradt kollégáid, akikkel az utóbbi évek nehéz, de férfias küzdelmeiben egybe­forrottál, akiknek szivén haláloddal fájdalmas sebet ejtettél le, aki életedben tudva soha sen­kinek fájdalmat nem okoztál. Mi nem feledünk el és nem feledlek én, aki 22 esztendőt páratlanul harmonikus együttmű­ködéssel töltöttem el Veled a haza, az egyház, az intézet és e város becsületes szolgálatában. Búcsúzom hát Tőled a jogakadémia, annak fenntartói és tanárai nevében mély fájdalom­mal, de mégis azzal a vígasztalt bizonyosság­gal, hogy azok az értékek, amelyekkel a Min­denható bőségesen megajándékozott, vagy amelyeket magad gyűjtöttél egy életen átul és 68 szemeszteren keresztül százaknak és szá­zaknak a lelkébe plántáltál, itt, e koporsónál nem mennek veszendőbe, hanem tovább élnek, halnak, világítanak és szolgálnak, búcsúzom Tőled vérző szívvel, de azzal a felemelő tudat­tal, hogy: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl!“ BBSfflglSlSlISlIlllilllISlIllSIlilSSSBffifflfflBlHSSIilIilSBHllBlHffllSSH 1­ e­ladó Ix - as. A város központján kitűnően karban tar­tott ház, tágas ud­varral, négy lakással eladó. Értekezni lehet BERCSÉNYI­ UTCA 6. SZ. ALATT. Kecskeméti emlékek Irta Móra István III. Egy pezsgősdugót csak kerítettem, valaki­nek a csizmái közül kipécézvén, egy félig ko­pottat pedig Erdélyi Gyulától kaptam két eper­­almáért. Másnap-harmadnap oszt sebaj! El- és kita­karítás, nagy koszolódás a klerikusok aszta­lához, kik holnap-holnapután berukkolnak. Leghosszabb legény volt köztük a VIII­iko­­sok szeniora. Még a goromba szőke haját is fölfésülte. És bosszús hangja volt és nagybő­gős volt. Fejjel nagyobb volt a nagybőgőnél is. Csajt­ai Ferencnek hívták, most is annak hívják és a Budapesti Hírlap súlyos tennájú régi szerkesztője. Bocsánatot kérek tőle utólag, hogy mikor egyszer egy pályamunkát adatott be velem, széptani fejtegetést Pató Pál úrról, ki úgy kezdődött, hogy „A költészetnek is meg­­van a maga tüskéje“ — azt én a lépcsőforduló­nál elolvastam végig. És sehogysem tetszett ne­kem s még kevésbbé, mikor pályaadíjat nyert vele. Különben szűkszavú ember volt, mint illik is vala szeniorhoz, s annál könnyebb helyen állt a szó Fekete Ipolynál, aki akkor szőke vala és most fehér és végtelen tisztelt és sze­retett Ipi bácsija Szegednek és Feri öcsémék­­nek is. Én a kis asztalnál szolgáltam a hetedikesek­nél. Mert hát iredenciálisok közt is megvan a gradus ad nagy asztal. Oda én nem jutottam föl sohasem, mert hát nem jártam ki az előmenetel iskoláját végig, másik Szabó Laci később kelő színű volt. Varga Pali is. Dobos Tóni, akitől mint zentai járásbírótól szakadtam el negyedféliksszel ezelőtt, akkor igazgatta a bajszát esküvőre, Lakatos Ottónknak nem is kellhetett­ mino­rita rendfőnök korában sem­. Schwarcz Vilmos, szegény Vili, poétás hajlamú Sötét Vilmosom, édesanyámat is gyógyítgató Fekete Vilmosom, a szolnoki ártatlan hősi halott vágódott most eszembe. Tőle tudakoztam olykor Kecskemét­ről és a mieinkről... Kimék pihenni, meg öntözöm virágainkat a gangon kétfélekép is... Most hozta a postás a Kecskeméti Lapok levelét, hogy folytassam az emlékeket. Mikor már föl is szenteltem ezt a harmadik hosszú széles papírost . . . Bagi Gyurka nevét írom a szűz lapra. Egymás mellett ültünk ültetés nél­kül. Megszerettük egymást — végkép. Kiváló szavaló volt, én meg titkos versíró. Csak neki mutattam meg, ha verset írtam. Kitűnő mathe­­matikus is volt, én pedig első versem a mathe­­zis ellen írtam. Kecskeméti házban vendégül csak két helyen voltam diákkoromban. Bizo­nyos Rimócziéknál, hol a torony párkányán éjjel összemarkolászott vagy a kaminlyukakba behullott fekete varnyukból főztek nekünk paprikást — és Bagi Gyurkáéknál, aki lehetett jó színész, mint Gyula, fogolytársa a fiamnak, az eszperantista ifjú Bagi Gyula is, a színész Gyula fia, nekem csak Gyurka mindkettő. Mondom, hogy Gyurka kitűnő algebrás volt, én meg máig sem hiszem, hogy a mínusz két­szer mínusz kettő plusz négy, s mert akkor sem hittem, Lauci tanár úrral igen meggyűlt a bajom az időtt. Gyurka, Bagi Gyurka, igen szerette volna az engem fenyegető vészedés- KECSKEMÉTI LAPOK 1929. július 3. Jegyzetek a debreceni dalosversenyről Debrecen. Minden dalost meglepett a száz­­húszezer lakossal bíró, élénk forgalmú, az utolsó években sokat fejlődött „kálvinista Ró­ma“. A kecskeméti dalosokról dicsérettel je­gyezzük föl, hogy hasznosan töltötték szabad­idejüket, szorgalmasan tanulmányozták Deb­recen városát és intézményeit. Debrecen terü­lete 166,245 hold. Az egész határnak majdnem fele a város tulajdona, de azért Debrecen sem vallja magát gazdagnak, mert az 50,000 hol­dat kitevő Hortobágy-puszta vajmi keveset jövedelmez. Debrecenben 2400 önálló birtokos, 4000 iparos és 2000 kereskedő van. A Tisza István-tudomány­egy­etem. A debre­ceni egyetem az ősi debreceni református főis­kolába eresztette gyökereit, onnan terebélyese­dett az ország elsőrangú kultúrintézményévé. Felépítésére a város a Nagyerdőn 15 hold terü­letet és nyolcmillió aranykoronát ajánlott fel. Az egyetem és a klinikák hatalmas telepét virágágyakba rejtett aknákkal kitűnően vilá­gított, széles alagutak kötik össze. A földalatti nagy forgalom egy pillanatra sem zavarja a felette levő erdő csöndjét. Ez a felépítés és elhelyezés páratlan a maga nemében az egész világon. Minden kecskeméti elragadtatással szemlélte az impozáns méreteket és gondos kivitelt. Rögtönzött hangverseny a Lövöldé­ben. Szombaton délután az egyetem megtekintése után, a Polgári Daloskor tagjai a Nagyerdő je­les vendéglőjének, a Lövöldé­nek árnyas fái alatt telepedtek meg. Szom­júságukat 1927. évi termésű kecskeméti szlankamenkával oltották. Hamarosan kitűnő hangulat kerekedett és a kecskemétiek mellett hűségesen kitartó debre­ceniek óhajára Kremán Sámuel felállította a kórust és bemutatta a legszebb műsordarabo­­kat. A debreceniek gyönyörűséggel hallgatták a szebbnél szebb magyar nótákat, lelkesen ú­j­­ráztak és éljeneztek, Farkas Náci bácsi pedig elragadtatással szólalt meg: „Ez kell a magyar­nak, nem a kötött kórus“. Varga László boldo­gan kontrázott hozzá: „Ha ezt a hangversenyt fél Debrecen hallgatná, karácsonyra sem érne haza a Polgári Daloskoz“. Tóth Lajos, a Lö­völde vendéglő tulajdonosa, valamikor kecske­méti dalos, egy söröshordón ülve könnyezte meg a kecskemétiek énekét. A vidéki dalárdák csalódása. A debreceni versenyről írott beszámolójához a Vásárhelyi Friss Újság mai száma az alábbi sorokat fűzi: Különben is ügyefogyott voltam hozzá. Pedig nagy asztali szolgálat bizonyos bekék­kel, ma­­radéki előnyökkel járt, a­minek azonban a titka köztünk marad. Köztem, meg a mostani irredenciális fiúk közt. Amely két forintot édesapám könyvekre ha­gyott nálam és a 20 kra­jcár közöpít majd csak elfogyogatott Veni Sancte-ig, -— de jó viselt könyveket kaptam az atyák jóvoltából. Job­bakat, mint az újak, mert a szükségteleneket kizárójelezték belőlük előző gazdáik, a mar­góra meg rá-rájegyezték, ami szükséges. Böl­­csebb idők voltak azok, instálom, mint a most­­valók. Mert nem változtak a könyvek minden fertályesztendőben, mint a mai nap. S a hiá­nyos könyvből is lehetett tanulni okkal-mód­­dal, pajtási segítséggel. Elsejére kéretlen is kül­dött édesapám egy forintot, papírosra-mire. Majd szentmihályi vásárkor megint küld egy forintot. Ha én most ilyesmit a gimnazista, polgá­rista, preparandista, elemista unokáimnak el­mondanék: nevetnék. Azt hinnék, ez is mese, mint amit írok. Megreszkíroztam itt mégis, hátha van még tanúm rá, aki aszongya, de bizisten így volt ez a mi időnkben. Kik bizonyítanak, kik se, nem tudom. Akik engem, jövevényt bevettek, még csak nem is zakó­ztak, holott kijárt ez a cím akkor a fél­egyháziaknak: hányan élnek még? Megvan-e még a két Dömötör? Zoltán, a törzsökös. De­zső, a vékonyabb? Eszit járja az ember esze, mikor kérdést diktál a tollnak: van-e még ba­juszos gimnazista? Mai nap, mikor őrmester sincs már olyan, Dömötör Zoltán az volt. Sze­­kulesz Dolfié is fakadt. Braun pihével szüle­tett. Fekete Szabó Laci csak hamvas volt. A „A XXII. országos dalosversenyről a vidéki dalárdák, ha nem is épen helyezésekkel, de annál gazdagabb tapasztalatokkal megra­kodva tértek haza. A versenyek arányainak óriási kiterjedése, valamint a magyar dal­­kultúra és kóruséneklés nívójának nagyszerű, gyors emelkedése a versenytechnika megálla­pításának s a kategóriák értékelésének terén új helyzet elé állították a vidéki dalárdákat. A kialakult hangulatból azt lehet észrevenni, hogy a vidéki dalárdák a budapesti nagyüze­mek (Államvasutak, BESZKÁRt stb.) egyesü­leteinek külön kategorizálását fogják követel­ni, miután a fővárosnak, mint az ország kultu­rális centrumának párviadalát akármelyik vidéki várossal aránytalannak tartják, mely­nél a vidék örökös meddő versenyzésre van kárhoztatva. Ebből ered a szegedi kiváló da­lárdák csalódása is, melynek következménye­ként, mint hallottuk, felvetették az Országos Szövetség belső megreformálásának, illetve a Délkerületi Szövetség megalakításának eszmé­jét.“ A zsűri nem állott feladata magaslatán. A zsűri döntése olyan, mint a bíróság ítélete: megfellebezt­etetlen. A dalárdák tisztelettel és megnyugvással tudomásul vették a helyezések megállapítását, de nem állhattak el a kritika gyakorlásától. Rámutatnak ugyanis arra, hogy nem is állhatott a zsűri feladata magaslatán, mert döntése egyáltalán nem volt összhangban a hallgatóság sorában ülő szakemberek véle­ményével. A Zeneművészeti Főiskola tanárai utolérhetetlen mesterei lehetnek a hegedű­­vagy zongoratanításnak, de nem ítélhetnek kellő szakértelemmel a karének művészi kö­vetelményei felett s nem értékelhetik kellően a magyar érzést, a ritmikát, a helyes szöveg­kiejtést, a lélekzetvételt és színezést, amik a karéneknek épp oly lényeges követelményei, mint az intonálás, vagy az összhang. S hogy más tekintetben is bajok vannak a zsűriben és általában a művészi bírálóbizottságban, an­nak szomorú bizonysága az a körülmény, hogy a debreceni döntést órák hosszáig tartó szenvedélyes viták előzték meg és a zsűri a versenyszabályok értelmezésében sem tudott egyöntetű álláspontra jutni. Ha a bajokat sür­gősen nem orvosolják, a vidék kénytelen lesz a fővárostól elszakadni, mert a kiütközött ba­jok 99 százalékban a vidéki dalárdák háttérbe szorítását eredményezték.

Next