Kecskeméti Napló, 1914. február (3. évfolyam, 26-48. szám)
1914-02-01 / 26. szám
2. oldal a lett a megvalósulások könnyebbek lesznek. — A magyar közigazgatás reformálás alatt áll. A városokra nézve megkezdte ezt már az 1912. évi 58. t.-c., folytatni, talán egy időre befejezni fogja e törvény értelmében még ez évben benyújtandó törvénytervezet, ma még csak a jövő zenéje, de talán rövidesen a valóságé lesz a közigazgatás államosítása; mind olyan reformok, melyek egy-egy lépéssel távolodnak a mai rendszertől s mutatják az utat az ideálisan modern közigazgatás felé. A közigazgatásnak ez a reformja általános, egyetemes érdekű, melynek nemzeti szellemben való megvalósítása elsőrendű feladat. Követeli ezt elsősorban a városok érdeke, melyek a mai rendszer hátrányait leginkább megérzik. Mindaddig, míg népjóléti intézmények megvalósítása is évekig húzódhatik csak azért, mert a legfelsőbb fórum egy konkrét tervezet fölött két év alatt tud kritikát gyakorolni, addig messze vagyunk attól a kortól, melyben a magyar közigazgatást életérdekeinkhez simulóknak tekinthetjük. A kecskeméti közkórház esete hangosan kiáltó példa arra, hogy a mai rendszer korhadt, elavult és ez a betegsége, mint a jelen esetben is, nem a végtagoknál, hanem a fejnél őröl legjobban. —szs.— A műpártolás fejlődése Kecskeméten. Aki figyelemmel kiséri a legutóbbi idők kulturmozzanatainak a nagy közönségre gyakorolt hatását, az kétségkívül örvendetesen tapasztalja, hogy városunk — valljuk be őszintén— elmaradott lakosságára naprólnapra nagyobb intenzivitást gyakorol egyegy ilyen kulturális momentum. Mindenesetre kezdetben csekély, talán épen csak észrevehető ez az áldást hozó haladás, a lelkek kifinomodása, fogékonysága a szebb, magasztosabb, kulturális és művészi problémák iránt. S ennek a jelenségnek konstatálása annyival is inkább örvendetesebb, mivel ezt a biztató, szép remények táplálására jogosító szellem előrehaladást épen annál a társadalmi osztálynál kezd mind merészebb ívben kidomborodni, amelyik épen a mindennapi foglalkozása, más eszmeköre és gondolatvilága miatt eddig talán nem tett, s nem is mutathatott annyi érdeklődést az ember lelki életének eme ága iránt, amennyire pedig városunk haladása s igazi kulturális fejlődése tekintetében épen ennél az osztálynál van égető szükségünk. Ennek az örvendetes tapasztalatnak valódiságára sok apró ellesett eseményt lehetne elmondanunk. Ha mostanában elmegy az ember látogatóba az intelligensebb s egyúttal tehetősebb gazdáinkhoz, akkor a régi, csupasz, parasztos szobák helyett, határozott ízléssel bebútorozott lakásra találunk. A földön szőnyegen, sőt a falon itt-ott még egy művészi kép is. Ennek a ténynek következménye azután az, hogy Kecskeméten nap-nap után több olyan egszisztencia talál megélhetést, aki csak a műveltebb, kifinomodottabb ízlésű népnél találhatja meg megélhetését. Itt vannak a festőművészek. Az a csoport, melyet a baráti kapcsok, a felületes egyoldalú elbírálás szinte kitágított a közönség százezreiből felépített művésztelepről, nem ment el olcsó és megfelelő hely hiányában Kecskemétről, hanem bízva saját művészetük, Istentől adott kiváló szellemi kincsük hódító erejében, ennek a még meglehetősen póriás lelkű kecskeméti népnek a lelkét akarták merész vállalkozással fogékonnyá tenni a kultúra virágai iránt. S íme, halljátok emberek, ez sikerült Kecskeméten. Ha egyelőre még nehezebben is, de mindinkább biztatóbb fokozódással tör utat az ízlés és művészet a mi köznépünk s a gazdaosztály lelkéhez. Szép példa erre Dömötör Pál gazdálkodó esete, aki dabasi Kovács Gyulától és Csáky Lászlótól művészi festményeket, melyek a gazdasági életből vették motívumaikat, vásárolt, sőt a családját is megfesteti a művészek ecsetével. S vájjon van-e szebb, kedvesebb emlékkésőbbi napjainkra, mint ha a művész lelkével megörökített szeretteinket láthatjuk. Ez a példa arról győz meg bennünk Köszönöm. Látod ez az egyetlen, ami még élvezetet tud nekem nyújtani: egy cigaretta, más semmi. Olyan butaság ez az egész élet. De hagyjuk ezt a témát. Láttam a tárlaton a képeidet. Egyikhez akartam is gratulálni, de éppen akkor nem voltál ott. — Melyikhez ? — Már bizony így hirtelen nem is igen emlékezem reá. De igen. Igen, mégis! Olyan virágzó barack vagy almafa lecsüngő ágakkal. Nemde? — Lehet. — Úgy emlékszem, hogy ott a napsütést olyan disztingváltan és olyan behízelgően alkalmaztad. — Várj csak egy pillanatig. Ez az ? — Igen. Csakugyan Most veszem észre, hogy a rámáját is milyen helyesen, hangulatosan választottad meg. Sikerült képed, mondhatom ! — Hát ez ? — Még ezt nem is láttam. Nem vitted be a tárlatba ugye ? — Nem. Azóta készült. Hogy tetszik? — Kedves. Olyan csevegő beállítás. Szinte hallja az ember a színeid csilingelését. Ha nem, hallod, az, aki a te képeidtől jobbra, a másik teremben állított ki, nahát az egy hallatlanul tehetségtelen fráter ! — Ismerem. Nagy lendülettel kezeli az ecsetet és hétköznapi semmiséggé válik a kezében minden. — Te, én nem azt találtam nála. Sőt! Inkább neked is azt szeretném tanácsolni, mert a te képeiden még mindig van egy kevés félénkség. Épp a múltkor beszéltük TARCA. A művészet. Irta : B. Ilonka. — Szervusz. — Szervusz! De régen láttalak! Hogy hogy, már végre hozzám is eljutottál? Jobbkor sem jöhettél volna . — Igazán kedves vagy, hogy iuly örülsz nekem, de hogy őszinte legyek: „mentsvár“ vagy. Tudod, két vacsorára vagyok ma estére hivatalos, de úgy utálom, hát nem éppen azokat, akik meghívtak, hanem tudod, az egész brancsot úgy együvé számítva. Az ember előre tudja: itt ezekkel, ott meg azokkal fog találkozni és mégis olyan bosszantó az egyformaság társalgásban, mindenben. Egyszóval meguntam őket, nem érdekelnek. A lelkemen sem fog így annyi hazugság száradni. — Ha társaságban van az ember, kénytelen vele, — legföljebb az az egy pár, amelyikkel majd ki fogom magamat menteni. Mikor elhatároztam, hogy egyik vacsorára sem megyek, végig gondoltam a barátaimat s úgy jutottál az eszembe. A többi már ilyenkor régen vagy a moziban, vagy színházban, vagy kávéházban ül, hencegésből vagy megszokásból. Midegy. Szamárság az egész. Gondoltam, hogy téged itthon foglak találni. — De le vagy hangolva ! Én mégis boldog vagyok, hogy eszedbe jutottam. Parancsolsz? Gyújts rá. Károly napkor bizonyos fontos és elodázhatatlan okok miatt a Műkertbe vezetett ki az utam. A befelé vezető széles főút fái összehajlanak zúzmarás lombkoronájukkal és egy érdekes alagutban jár az ember. A terebélyes fák nyáron kellemes hűs árnyékot adnak, most didergő hatással van a rideg, szunnyadó park. Kertünk most szomorú, árva. A szomorú fűz lehajló ágai fehér bérbarkásak, az öreg tölgyfák ott a vasút mellett ugyancsak megőszültek a zúzmarától, a nyáron illatos pázsitra ráfeküdt a hó . . . Az út középtáján jobbra évről-évre kivirágzott, kizöldült egy terebélyes nagy fa és júniusra, amikor a diákok tanulni kijárogatnak s a vizsgákra készülnek, mindig meghozta gyümölcseit: mézédes, ritkafajtájú fekete cseresznyéket. Tágas, köralakú térség közepén állott a fa, körben padok, jó ürügy volt a diákgyerekeknek, odamentek könyvekkel a kezükben, de . .. a tanulást üsse ki. A cseresznyefa kiválóan hivogatása ingerlő és ellenállhatatlan volt a száraz tudományok között frissítőre szomjúhozó diákoknak. A diákok, köztük nem is régen, jómagam is, félretéve minden félelmet a csősz iránt, mohón siettek föl a fára megcibálni az üstökét s megfosztani gyümölcseitől. A vén fa, mit sem törődött a rajta mászkálókkal, enyhe cirógatásnak vette a megtépázást, a jó öregfa szerette a néhánnyal a barátaim közül, hogy merészebb színezéssel határozottabb alakot öltene a művészeted. Mosolyogsz? Ez az a művészi önfejűség. Óhajtjátok a kritikát s ha megkaptátok . . . — Kérlek, én nem dolgozom az átlagemberek számára. Ha egy képemen csak egyetlen egy valami tetszik is csupán egyetlen embernek: én már ki vagyok elégítve. Ha pedig senkinek sem tetszik, tetszik nekem! — Különösen szép. De mintha készülődnél valahová ? — Igen. Sőt téged is viszlek magammal. Akár akarod, akár nem. Hogy hova, azt nem árulom el, csak annyit: nem fogod megbánni. — Kedves vagy. De ha társaságba akarsz vinni, előre is megmondom, hogy megszököm. — Csak vedd föl nyugodtan a kabátod. Várj egy pillanatra ! Meg kell néznem, hány óra. — Most múlt tizenegy. — Rövid fél óra alatt ott leszünk. Helyes. Azt hiszem, nem kell majd sokáig várnunk. Ha túlságosan nem terhelnélek, légy szíves azt a kisebb festékdobozt hozni, meg azt a kis villanylámpát. Nekem megmarad az állvány, meg a vászon. — Csak nem festeni megy? — De. Ma egész délután nem csináltam mást, mint színeket kevertem ma éjszakára. Indulhatunk. Jaj igaz, még a kis revolvert majd itthon hagytam. — Te, én igazán nem vagyok gyáva! De ez egy kicsit furcsa felkészülődés. — Légy nyugodt. Kiszedtem belőle Kecskeméti Napló 26. szám. két, hogy elsősorban a tehetős és módosabb, gazdaosztálynak kötelessége pártolásába venni s előbbre vinni a kultúra ügyét városunkban. Ők képviselik itt a vagyonos osztályt, ők alkotják a fejlődő, haladó Kecskemétnek a gerincét s ha azt akarják, azt óhajtják, hogy mi is belépjünk az igazi kulturvárosok sorába, akkor elsősorban is nekik kell magukba szívni, pártolni, istápolni a kultúrát a Dömötör Pál adott szép és nem példa szerint. Mert hiába költünk mi százezreket a művészet és kultúrát istápoló intézményekre, ha az azok valőrjét, tartalmát adó előapostolokat nem karoljuk fel, semmit sem végeztünk. S ebben a nagy, népmentő kulturmunkában már örvendetesen kezdünk tapasztalni egy kis nekiindulást. A vén cseresznyefa.