Kecskeméti Napló, 1915. június (4. évfolyam, 123-146. szám)
1915-06-01 / 123. szám
7 oldal. Itt Stáfo 123. szánt bérencek tetszetős frázisokkal hason érzületei társaikkal gyilkolásra uszítják — nekünk a hamis kultúra frázisokkal fel kell hagynunk s meg kell állapítanunk, hogy az igazi kultúra nem a nagyszerű életnélküli művek, szobrok, építkezések létezésében áll, hanem az isteni adományokból fakadt ezen alkotásokra képes ember azon tulajdonaiban, melyek az embert szellemi képességében az örök igazságnak, a jognak, az isteni félelemnek s emberi szeretetnek a valódi testvériesérzésnek, embertársaink szükséges támogatásának s mindig a tiszta és egyenes út követésének felismerésére, szoros betartására vezetnek. Akiben e tulajdonok nincsenek meg, az nem kultur ember, az egy önző, érzéketlen spekuláns, külsőleg nevelt, bensőleg bestia, vad. E nehéz időkben a fékevesztett önzés a becstelen üzérkedés megkapja ugyan méltó büntetését, de mit ér az a tudat, hogy sok emberben a becstelenség csak azért nem talál rut ellenértéket, mert fél a kemény büntetéstől, ha rajtakapják kisded játékain? Miért nem érvényesülhet azon általános óhajban ki-kitörő követelés: mindenki tisztességes legyen s a magáéval érje be! Honnan van az, hogy egyes nagyhanguak magasan hordják orraikat, kikről tudva vagyon, hogy lisztesek ? Vájjon a teljes purifikáció, a bujkálás s a becsületes törekvés s munkálkodás elleni tojástánc leverése ugyan meddig fog még késni a társadalomban ? E nehéz időkben fokozottab mérvben kellene érvényesülnie az önmegtagadásnak, a magábaszállásnak, az igazi hazaszeretetnek. Olvasunk a nemzet áldozatkészségéről. Igaz, rendkívüli erőt fejtünk ki kulturátlan, barbár ellenségeinkkel szemben. Áldozunk is, de vájjon arányban van-e ezen „áldozatunk vagyoni visszonyainkkal ? Nem látjuk-e, hogy a gazdagság fukarkodik ? Hogy sokan azért áldoznak mert nevüket kinyomtatják ? Elismeréseket, kitüntetéseket várnak ? Miért nem érvényesíti az emberiség az Isten parancsait ? Hiszen a tíz parancs teljesítésénél nincs köztünk különbség: kötelezik ezek a keresztényt, a zsidót, a pogányt egyaránt. Hát igen: a kultúra félszeg hamis magyarázata, a szépen hangzó, de önző célokat követő egyesülések aknamunkája megdöntött már sok hatalmat, államot; megvakította a pénz utáni vagy a természettől békés embersokaságot. A vallástalanság, az erkölcsi élet bojkottja részben megboszszulta már magát, de az isteni büntetés a javulás reményében mért csapásaiban csak most fog megnyilatkozni, mert hiszen sok tétetett már a mérlegre. Az olasz „kultúra“ adott Lucchem kezébe tört ki ártatlan vértanúként szenvedett, drága királynőnk életét oltotta ki; az olasz „kultura“ támogatja, immár a gyilkos szomszédot, ki trónörökösünk életére tört s halálát okozta; ki saját királyi családját irtotta ki; — ránk tör a „kultur“ frank, ki szintén királyt gyilkolt s ránk az angol, ez a Diadalmas előnyomulás Lengyelországban. Harctérről jött helyreigazítás. Képek és színek a harctérről. Az északi harctérről május 15-iki keltezéssel egy műegyetemi hallgatótól levél érkezett, amelyben igen festői és eleven leírást ad a lengyelországi harcokról. A levél a következő: Az „Est“ cikkét, amelyben az átkelésünket írja le, május 14-én olvastam és mondhatom majd a mennyezetnek ugrottam nevettemben. Remélem, hogy nem vették át e merész fantáziájú és légből kapott cikket. A töltést mi csak egy éjjel vágtuk át, a sínek helyett négy méteres rendes utat csináltunk a bozótok közzé, a kerekeket a mi vállaink szogáltatták, s hogy nem nyikorogtak, ez természetes, mert az olajat az izzadtságunk szolgáltatta Az átkelés sem virradatkor, hanem éjjel 12 órakor történt, hatalmas tüzérségi segédlettel. A gyalogosok viszont nem a töltésen rohantak keresztül a pontonokhoz, hanem azon az úton,kettős rendben jöttek ki a partra, amelyen mi a pontonokat vittük ki. Az a nagysűrűségű, több mint 2 méter magasságú fűzfabozót, amely a víz és a műtöltés között tenyészik, mindent eltakart nem volt szükségünk színpadias jelenetekre, csak a legegyszerűbben, leggyorsabban, legbiztosabban és legóvatosabban kellett végezni nagy eredményű munkánkat. Továbbá hidat, ahogy az „Est“ tudósítója gondolja, sohasem verünk az ellenség szeme láttára. Ehhez szükéges bizonyos számú gyalogság áthajózása. Ezek a katonák fedezik a mi munkánkat odaát. Mikor a Dunajecen átkeltünk és az ellenséget megleptük, ezeknek oly nagy volt az ijedelmük, hogy négy ágyújukat, amelyek velünk szemben voltak felállítva, ott hagyták és futottak. Május 2-án vasárnap már átmehettünk a Dunajec keleti oldalára az elkészített hídon. Utunk egyenesen az orosz állásokhoz vezetett. Halottak, sebesültek feküdtek ott, de nem nagy számmal, mert az orosz inkább megadta magát. Keserves csalódás ért bennüünket az oroszok erejének felbecsülésénél, illetve az nem is keserves, hanem örömteljes volt részünkre Míg nálunk a gyalogság a töltésbe beásott, ajtóval, ablakokkal ellátott kunyhóban lakott és az őrsöket innét küldték ki a Dunajec partján levő tábori őrs állásokba, meg a töltésbe ásott lövészárok őrségére, addig az oroszok a töltés mögött levő falvak házaiba voltak beszállásolva és innét küldötték ki a lövészárkaikba az őrség embereit. Persze ez csak nagy elbizakodottságukat mutatta állásaik erős volta felett. Annyira bíztak a folyó védőerejében, hogy elfelejtettek drótakadályokat csinálni s ez a mi rohamunkat nagyon megkönnyítette. Ez az orosz rendszer az oka, hogy mig nálunk csinos lakásokat találunk véges végig a földbe beásva, addig az oroszoknál csak amolyan szalmaoldalu, kutyaólszerü vackokat láthattunk. Rengeteg fegyver, szurony, kenyérzsák csákány, csajka stb. hevernek nagy rendetlenségben a földön. Teafőző edényben levő kész tea, csajkában levő főtt hal igazolja, azt a levelet, amelyet egy kunyhóban találtunk. Ezt egy lengyel írta haza a feleségének, de nem kerülhetett haza dicső támadásunk folytán. A levélben panaszkodott a katona a savanyú kenyér miatt, az élelmezés silány volta felől Megírta továbbá levélben, hogy reggel és este felé kapnak csak enni, délre pedig egy kis halat. Első helység, amelybe az átkelés után jutottunk Otfinov község volt Óriási nyílások meredtek felénk itten. Ezeket a nehéz tüzérség csinálta. Odébb egy kémény mered az égnek, téglaromok, krumplicsomók közül. Mellette virágzó fák állanak s rajtuk tyúkok ülnek. Tegnap még éltek itt, ma talán a romok takarják el őket a szem elől. Nálunk a határmenti falvak mindig kivannak ürítve, de az oroszoknál nem. Úgy látszik ezzel akarják fékezni a nehéz tüzérség munkáját. Messzebb a töltés melletti dombon szomorú látvány tárult szemeink elé. Első tekintetre ősrégi vár romjainak véltük, amelynek piros falai büszkén állnak a harc közepette is. De közelebb menve megismertük benne az otfinovi kéttornyú templomot, amelynek tetején egy orosz tüzérségi megfigyelő ült, míg egy 42-es mozsarunk le nem lőtte a múlt hóban. Teljesen új, nagy oldalhajós, kéttornyú góthikus templom volt ez. Mily messzire ellátszott a templom ! Most csak négy párhuzamos fal van a templomból és egy árva kőfal a toronyból, a harang derekába kettétörve fájdalmasan lógatja nyelvét a torony tövében. a harc itt a mi sikeres átkelési munkánk után állandóan folyik, a foglyok és a zsákmányok egyre gyarapszanak. Az orosz már meszi keletre húzódott és mi már a Visztulán verünk hidat Lengyelország sík földje felé. A levelet a fiatal hidász önkéntes azzal zárja be hogy az ő erős és biztos reményük szerint nemsokára meglesz a magyar honvédek és a német testvéreink derekas küzdelmeinek végső eredménye: a boldog győzelem, rideg, nemzeteket s népeket irtó kalmásnap, melynek szintén királygyilkosság fertőzi „kultúráját.“ Ezeket a „kultur“ nemzeteket most fogja sújtani az isteni ítélet. HI REK. Kecskemét, május 31. Esőt kaptunk, jó meleg, kiadós nyári eset, legyen hála a Mindenhatónak és remélhetően az áldásos esőnek folytatása is lesz. A friss csöppek, a zuhogó áldás mindenfelé nagy örömet kelltett. Az ajkak hálaimára és mosolyra nyíltak. Mindenki boldogan nézte az egyre nedvesedő áldott anyaföldet, mindenki úgy elgondolkozott, hogy minő áldás is most ez az eső mintha mindenkinek a szocialisták által hánytorgatott ezer holdas lenne. Úgy van. Valamennyien, kiknek egy talpnyi földje sincs, vagy ezer holdak felett rendelkezik, egyformán kincsnek, nyereségnek találtuk a nyári esőt. Egyikünk, hogy könnyebb, olcsóbb lesz a megélhetés, azért örült ennek az esőnek, másikunk meg pedig azért, hogy több terem, többet vihet a piacra. De ezen a szigorúan egyéni, önérdekű szemponton kívül van egy másik sokkal fenségesebb, magasztosabb, hogy úgy mondjuk nemzeti szempont is, ami miatt örömre gyuladnak az eső nyomán, mégpedig, igazán nemzetiszínű örömre, a magyar szívek, magyar lelkek. Jól tudjuk, hogy elleneink velünk, illetve a velünk levő igazsággal sehogysem tudnak megbirkózni. Ezért kiadták a jelszót: blokádírozni kell minket, hadd legyünk elzárva a világtól, hadd éheződjünk ki! Az orosz is azért igyekezett Budapestre, hogy Európa magtárját, hazánkat leigázva a mi és szövetségesünk élelmezését megakaszsza. De ahogy betört a Kárpátokon az orosz fej látta hogy nem Przemysl a mi hazánk. Minket nem lehet kiéheztetni, sőt ha jó közepes a a termés, mi még mesésen hű szövetségeseinket is biztosítjuk, hogy lesz mit enni. Csakhogy míg az egyéniségtől, erőtől, bátorságtól függő hadiszerencse kizáróan a magunk ügyességétől függ, addig a termés a jó Isten kezében van. Ha Ő velünk, ki ellenünk?! Épp azért nézzük régóta oly aggódva : jön-e már a felhő, nehéz gomolyaga meghozza-e ennek a földnek, vetésnek oly sürgős esőt!? Tegnap ebéd után azután megjöttek a