Kecskeméti Ujság, 1911. május (4. évfolyam, 102-125. szám)

1911-05-03 / 102. szám

Kecskemét, 1911 május 3. Ára 2 fillér. Kedd, IV. évf., 102. (593.) sz. KECSKEMÉTI ÚJSÁG POLITIKAI NAPILAP A Kecskeméti Nemzeti Társszerkesztő: Felelős szerkesztő: Helyettesszerkesztő: Előfizetési ár helyben. . 8 korona Munkapárt és Munkapárt- NÉMETH ERNŐ . - .,, TM 1 . vidékre...................A korona Kör hivatalos lapja. a Kecskeméti Nemzeti Munkapárt DR. RÉTI GYULA VIRÁNYI GYULA: Telefon­szám ....... 170 A magyar nyelv. Kecskemét, május 2. (k.) Azok a tárgyalások, amelye­ket Khuen-Héderváry gróf miniszter­­elnök oly fáradhatatlan kitartással foly­tatott az osztrák kormánynyal a véd­erő reformja dolgában, végre teljes eredményre vezettek. A két kormány megegyezésre jutott és most már semmi akadálya sincs a nagyfontos­­ságú törvényjavaslatok előterjesztésé­nek. A nehézségeket tudvalévően a katonai büntető eljárás nyelvkérdése okozta, melyre nézve a magyar kor­mány a területiség elvét kívánta érvé­nyesíteni, vagyis azt, hogy a magyar állam területén a katonai bíráskodás­nak is ,magyar legyen a tárgyalási nyelve. És habár ez a kívánság az eddigi állapothoz képest igen merész újításnak tetszett, kivált az annyira konzervatív katonai téren, és habár Ausztria közvéleménye hevesen tilta­kozott a föltétlenül jogos magyar kö­vetelés elismerése ellen és a képviselő­­választások előtt álló osztrák kormány­nak ugyancsak nagy szüksége lett volna arra a hatalmas hangulatkeltésre, amit a mi jogunk lealkudásával elér­hetett volna, kormányunknak mégis sikerült a maga álláspontját egész ter­jedelmében érvényre emelni. A megegyezés lényege az, hogy a katonai büntető eljárásban az egész vonalon s Magyarország egész terüle­tén magyar lesz a tárgyalás nyelve; nemcsak azt a vádlottat fogják magya­rul kihallgatni, aki magyarul tud, ha­nem tolmács alkalmazásával azt is magyarul, aki sem magyarul, sem németül nem tud; s még amikor a csak németül tudó feleket németül hallgatják is ki, a jegyzőkönyvet akkor is magyar nyelven vezetik. Amily örvendetes és jóleső meg­elégedést keltő a magyar nyelvnek ez a térfoglalása ott, ahová eddig semmi­képpen be nem juthatott, époly cso­dálatra és a legnagyobb tiszteletre méltó Héderváry miniszterelnöknek a tárgyalások során és azok után tanú­sított magatartása. Egészen zajtalanul, hangzatos frázisok nélkül, minden póz nélkül intézte a tárgyalásokat s az elért eredmény birtokában sem veri büszkén a mellét, hogy milyen értékes vívmányt sikerült kiküzdenie, hogy mekkora diadalt aratott az osztrákon. Sőt azt hirdeti nemesen és lojálisan, hogy nincs győző és nincs legyőzött s azt fejtegeti magas államférfim föl­fogással, hogy nem vívmányt csikart ki, hanem a szükségleti politika köve­telményeinek tett eleget ezúttal is. A véderő reformját eszerint azért kell megcsinálni, mert ez komoly és ki­elégítetlenül nem hagyható szükséglet; a katonai bíráskodás magyar nyelvé­nek is azért kell érvényt szerezni, mert ez sem mellőzhető szükséglet. És íme, ezzel az önmegtagadásig fegyelmezett politikai bölcseséggel, ezzel a minden izében korrekt és reális gondolkozás­sal határtalanul több valódi értékkel gyarapítja a magyar közéletet, mint gyarapította a szemenszedett kurucok koalíciós kormányának oly nagy ön­­érzetű „nemzeti uralma“! És erre a kormányra fogták rá, erről hirdetik még ma is az ellenfelei, hogy egész programmja nem egyéb, mint lemondás a nemzeti követelések­ről, hogy megalakulását és hatalmas parlamenti többségét csupán a sok válság okozta általános elcsüggedésnek köszönheti! Nos, ha a negyvennyolcas, vívmánypolitikás nemzeti uralom alig tudott egyebet elérni — a kvóta föl­emelésénél és kínos vergődés után botrányszerű kudarcba fulladt, a „le­mondó“ hatvanhetes politika pedig meg tudta szerezni a magyar nyelv teljes jogú érvényesülését a hadsereg­ben, akkor mégis csak jobb az ilyen lemondás, mint volt a korábbi vív­mány­hajszolás. És ha a nemzeti lel­kesedés elragadtatása csak a koalíciós kormányzás négy évi kecmergését te­remthette meg és igazán elcsüggedés, nem pedig érett belátás vezette a mai eredményekben gazdag politika útjára, akkor ez az elcsüggedés kimondhatat­lanul szerencsésebb lelki állapota volt a magyar nemzetnek, mint annak ide­jén az elbizakodott föllángolás. De nem úgy van. A magyar nemzet a maga kárán, egy balsikerű kísérlet tanulságaiból megerősödve tért vissza ahhoz a meggyőződéséhez, hogy politikájának, közszükségletei kielégí­tésének mégis csak legszilárdabb, sőt egyedül biztos alapja a hatvanhetes mű. Nem elcsüggedés hozta létre tehát a mai alakulást, hanem a helyes be­látás és nem lemondás tehát a hat­vanhetes irányhoz való ragaszkodás, hanem okosság, mert hiszen nyilván bebizonyult ez alkalommal is, hogy ez az irány legkevésbbé sem tereli el a nemzetet jogainak minden téren való érvényesítésétől, sőt ellenkezően hozzásegíti. A magyar nyelvnek szuverén jogaiba való beigtatása a katonai bűn­vádi eljárásban­­ eléggé meg nem becsülhető reális érték, amely egyfelől igen jelentékeny gyarapodása a nyel­vében élő nemzet erejének, másfelől közelebb hozza a nemzet érzelem­világához egyik legfontosabb, legnagy­szerűbb intézményét, a hadsereget. A művésztelep vendégei. A műkerti művésztelepre még nem köl­tözött bele az élet, az a lázas tevékenység­ben folyó élet, melyet művészeink fognak oda belevinni. Ma még csak durva munkás­kezekben forognak serényen a szerszámok, a pavillo­­nok nagyobb része csak félig-meddig van készen és a művésztelep révén Kecskemét város hite, neve messze vidékekre elhatott, túl e szép ország határain. A nagy magyar Alföld egyik metropo­lisa, Kecskemét mértföldes léptekkel haladt a kultúra felé, mikor falai közé csábította, édesgette azokat a művészeket, kiknek alko­tásaihoz, nevéhez fűződik a szép és a nemes iránti törekvés. A kultúra harcosai köz­bünk jöttek, s arról a városról, amelyről eddig a legjobb esetben is csak azt regélték, hogy kiváló ba­rack-, esetleg szőlőtermése van s kitűnő rivalósa a nemkülönben hires ugorkatermő Nagykőrös városának, ma, már ma is más­ként beszélnek. Egy ujonan fejlődő s ma­gasra törő művészet mestereinek és alkotói­nak gyülekező helyét látják sokan, nagyon sokan Kecskeméten, ahonnan nem egy mű­vész indul majd el diadalútjára, Kecskemét mindinkább növekvő dicsőségére. És hov­á van, bizonyítja legin­kább az, hogy eddig is, noha a művészte­lep csak épülőfélben van, hazánk és a külföld nem egy kiválósága Kecskeméten járt, mert idevonzotta a művésztelep híre. Vasárnapon is vendégei voltak a mű­­vésztelepnek, városunkban lakó művészeknek. Festők, írók, műbarátok jöttek falaink közé olyan szép számban, aminőben eddig évtizedeken sem jártak művészek és mű­­értők városunkban. Lejöttek a művésztelep megtekintésére és megismerték városunkat, ezt a haladó, előretörekvő várost, mely fejlődésében szinte önmagát múlja felül. És mindazok, akik itt jártak, elviszik hitünket, tovább adják azo­kat a kedves impressziókat, melyeket itt szereztek és mindenütt és mindenfelé fel­­költődik az érdeklődés irántunk, és mi, kik eddig szerény csendben, nagy visszavonult­­ságban éltünk, egyszeriben közbeszéd tár­gyává leszünk. Gyönyörű perspektíva nyílik szemeink előtt . . . Talán néhány év sem kell, hogy meginduljon a vándorlás ama város felé, hová útját eddig idegen nem igen vette és mindez, mert Kecskemét város kiváló pol­gármestere, Kada Elek egyike ama páratlan embereknek, kik egy-egy alkotásuk keresz­tülvitelénél nemcsak a jelenre, hanem a messzibb jövőbe is beletekintenek. A művész­telep Kada Elek alkotása — és az a fényes társaság, amelyik vasárnap városunkba érke­zett, előcsapatja ama nagy vendégseregnek, amelyik ezután Kecskemétet látogatni fogja. Örömmel és szeretettel köszöntöttük őket. A vendégek a budapesti gyorsvonattal érkeztek délelőtt fél tíz órakor. Az érkezőket a kecskeméti művésztelep itt levő tagjai fo­gadták az állomáson Iványi Grünwald Béla festőművész vezetése mellett. Megérkeztek: Lechner Ödön műépítész, gróf Teleky Géza, a Művészház elnöke; dr. Rózsa Miklós, a Művészház igazgatója; Ka­tona Nándor festőművész; Vágó József mű­építész; Suba Miklós műépítész ; Székely Andor festőművész; Vadász Miklós festő­művész ; Gerő Ödön író; Honti Nándor festőművész; Borszéky Frigyes festőművész ; dr. Löwenstein Arnold, a Pallas igazgatója.

Next