Kecskeméti Ujság, 1913. február (6. évfolyam, 24-47. szám)

1913-02-01 / 24. szám

Kecskemét, 1913. február 1. Ara 2 fillér. Szombat, VI. évf., 24. sz. (1116.) sze r­k..ztő e. laptulajdonos: Előfizetési ár helyben . 8 korona Politika! napilap. i­nn ..13. a Vidékre.........................14 korona r r ER. RcTI OYULft Telefon­szám 17­5. Híd Ifid !■ (R.) Megmérettek és könnyűnek találtattak.­­ Az ellenzék „vezér“-„férfiai“ az­­ európai események kritikáját nem bír­ták kiállani. Az európai színvonalt meg nem ütötték. Az európai eseményeket meg nem értették. Mene­teket. Mennyi illúziót vesztettünk me­gint ! Voltak politikusaink, akiket nem­zetieknek hittünk s ott vannak most, ahol Bokányi és Kristóffy van. Voltak politikusaink, akiket européereknek hit­tünk s ott vannak, ahol Justh Gyula. A szó, a beszéd, az érv, nemzeti volt, a stílus európai: a tett olyan,­­ mint a többié. Balkániak a balkániak párt­ján — ennyi az egész. Feudális ma­gánjogi szempontból nézve a köz­ügyeket, fölrobbantani óhajtva az ural­kodó osztályt, mihelyt nem tolja az ő szekerüket, pártját fogni horvátnak, szerbnek, nemzetközinek, mihelyt re­mélhet általa egy­ pár szavazatot. Mene­teket . . . Milyen siralmas ez. Egy Apponyi Albert fényes politikai pályájának mi­lyen siralmas vége! Hogy ragyogott, hogy fénylett egykor ez a név. Milyen hatalom volt és milyen erkölcsi erő! És most­­ „ elfeledkezik “ alkotmányfelfüggesztő javaslatokról, melyeket négy évvel ez­előtt aláírt maga is. Mekkora út a lejtőn ! Mekkora sülyedés! És a naiv, hiszékeny, idealista közönségnek — mily kiábrándulás. Sóhajtva kérdezik s alig merve ma­guknak felelni rá: hát ezek azok a nagy, nemes, önzetlen férfiak, akikért egykor lelkesedtünk ? Hát ezek azok a nagy hősök, akiket bálványoztunk egykoron ? Ezek, akik az első sze­szélyre, hiúságuknak első megsérté­sére hitehagyottakká váltak? Hiszen ezek a pártérdek és pártszenvedély rabjai, azontúl nem lát egyik se. — Ezek a nemzet minden nagy érdekét feláldoznák emiatt. Bizonyára úgy van, urak. Bizo­nyára úgy van, nemes idealista áb­rándozás­ni hittetek nekik. Mint az anekdota naiv csizmadiája hitte, hogy jellemtelen a Jágót játszó színész: ti is összetévesztettétek a színészt a sze­reppel s backfish­-módra — hősként imádtátok a hőstenort! Bizonyára. Férfiakat nem szavaik után kell megítélni, hanem tetteik után. És akik felizgatták volt egy egész nemzet közvéleményét lelkiismeretlenül oly jelszavakért, melyről tudták, hogy megvalósíthatlanok; hogy ne játszaná­nak most oly jelszavakkal, amelyekről tudják, hogy részthozók. Ne kárhoz­tassuk őket. Egyik cinizmusuk kijavítja a másikat. Igaz, hogy hirdették a ve­zényszó elvét, de szegre is akasztot­ták. Igaz, hogy kívánják a választó­jogot, de f el vannak határozva meg nem valósítani. Mint a mucsai két doktor, akik közül az egyik csak a diagnózist hibázza el s igy nem jó a rendelés; mig a másik elhibázza a diagnózist, de elhibázza az annak megfelelő rendelést is s igy véletlenül mégis éppen jó a rendelés. A politika igy egész jó — csak éppen az etnika hiányos egy kicsit. A magyar nemzet azonban — úgy véljük — megunta e komédiát: államférfiakat akar és nem színésze­ket. Férfiakat, akik elveket hoztak a köztérre, nem hiú színészeket, akik hálás szerepet keresni jöttek oda s akik színész módjára abban keresik dicsőségüket, hogy minél több és egy­mástól minél elü­tőbb szerepben mu­tassák egyéniségüket, oly tökéletesen különböző lévén a különböző szere­pekben, hogy észre sem vesszük, hogy mindannyiukat ugyanaz játsza el. Mi, akik úgy vagyunk meggyő­ződve, hogy vannak még elvek és vannak még meggyőződések, szána­lommal s sajnálkozással fordulunk e látványtól el. És mi, akik a tekintély hívei va­gyunk, akik keserűen támadják a régi bálványok lerontását: mi magunk kénytelenek vagyunk róluk ezen a hangon szólani. Lehet-e másként? Mondh­atunk-e mást, mint az igazat? Hiszen ha nem ezt tennék , hozzájuk lennénk ha­sonlók . . . TARK­A. Tévedés. irta: André Boury. Bár a nap már lement, az alkony szürke homálya­n késett s itt is, ott is vilá­gos foltok táncoltak a domboldalon... Még a tehenek tarka foltjai is szembe tűntek, a mint a pásztorok hazafelé terelték a legelő­ről a csordát. Puskám vállamra akasztva, füttyentet­­tem kutyámnak. A hű állat örömében farkát csóválva ugrott mellém s körülszaglászva zsákmányom, rámugrott, két lábát a mel­lemre fektetve. — Hazamegyünk, — szóltam. Azonnal abba hagyta hízelgése meg­nyilatkozásait és engedelmesen kullogott utánam. Fáradt voltam és éhes. Kora reggel óta az erdőt róttam vadat hajszolva s az utszéli korcsmában elfogyasztott villásreg­geli ideje messze volt. Szinte éreztem a párolgó leves­­zes illatát, amint meleg házi cipőimmel lába­mon, ott ülök a kerek asztal mellett, a lámpa fényében, a feleségemmel és Suzy­­vel, a kis leányommal. Az alkony leszáll, de a homályban is, már a távolból is megismertem házam kör­vonalait. A­mint benyitottam, ijedt kiáltás hallattszott: — Ah, Istenem, az úr! . . . már.. . — Hogyan, — szóltam a sápitozó öreg cselédre — a vacsora még nem kész ? Egy­­kettő, sietve nézzen utána. Éhes vagyok, mint egy farkas. S egyenest szobám felé tartottam. De az öreg cseléd utamat állta: — Uram ne menjen be ! — Nos ... az asszonya? Hangom élesen csengett. . . valami rettenetes, kifejezhetetlen sejtelem kinzott s alig hallottam a dadogó magyarázó szava­kat: Asszonyom hirtelen rosszul lett, el­ájult, az orvos azt mondja . .. Égő fejjel rohantam be, de valaki megrohanta a ka­rom . . . Megismertem, Bernard dr. volt és én rámeredtem, anélkül, hogy kérdezni mer­tem volna. Szelíden bevont dolgozó­szo­bámba. — Jobb, ha előkészítem, mielőtt a fe­leségét látja. Nagyon rosszul van. — De doktor! Hisz az lehetetlen. — Reggel még semmi baja sem volt. Félig aludt, mikor búcsúzva megcsókoltam. Mi történt? Hirtelen baleset? Beszéljen, az égre­! Beszéljen gyorsan! Sírni kezdtem. Nem tudtam visszafoj­tani előtörő könnyeim. — Elszédült reggel a kertben. A cse­léd, aki a kis Suzy kiáltozására szaladt oda, eszméletlenül találta, a földön elterülve. Re­mélem, hogy megmenthetem s elkövettem mindent ez irányban, ami csak hatalmam­ban volt, de nem titkolhatom ön előtt, hogy állapota fölötte súlyos. Borzasztó gondolat tört elő zokogá­somból : — Meghalt? Az orvos pilanatig habozott s ez elég bizonyságot nyújtott. Meginogtam. Utánam kapott, mert azt hitte, végigzuhanok. — Bátorság ! barátom . . . Mi történt ezután, magam sem tudom. A nagy fájdalmak előidézte félöntudatlan­­ságban cselekedtem. S az egészből csak homályos emléket őrzök, amely véres folt gyanánt táncol a szemem előtt. Az emberek úgy mozogtak tekintetem előtt, mint egy kinematográf alakjai. S viszont láttam imádott feleségem Tilos a kénes gyufagyártás. A kereskedelmi magyar királyi miniszter le­iratban értesítette a várost, hogy 1913. évi január 1-től betiltotta a kénes gyufagyártást és a tilalom megtartásának ellenőrzésével a kecskeméti gyufagyárra vonatkozólag a kir. iparfelügyelőséget bízta meg. Mivel pedig ugyan e rendelet intézkedett arról, hogy az 1913. január hó 1-ig meglevő kénes gyufák folyó év májusáig hozhatók forgalomba, a törvényhatóságot bízza meg a miniszter, hogy az érdekelt kereskedőket erről érte­sítse és figyelmeztesse, hogy május 1. után a kénes gyufa minden egyes esetbeni ki­árusítása kihágást képez és szigorúan büntetve lesz.

Next