Kecskeméti Ujság, 1913. május (6. évfolyam, 98-121. szám)

1913-05-01 / 98. szám

2. oldal­ nál dolgozhatik. Ezen összeghez járul a munkásbiztosító pénztár évi kiuta­lása is. Amint látjuk, rövid idő alatt ha­talmassá fejlődött egyesület megterem­tette magának a legfontosabb eszközt — a pénzt s forszírozott, buzgó munka után már májusban megkezdi áldásos, egyetemes érdeket képező működését. Dr. Gyenes Sándor: POLITIKAI SZEMLE. Döntő elhatározás. A külpolitikai helyzet erősen ki­élesedett. Az a nagy depresszió és feszültség, mely a Szkutari-kérdés föl­merülése óta a levegőben van, az utolsó órák során elérte e maximumát. A dolgok nem folyhatnak így tovább, fordulatnak kell beállni a legrövidebb idő alatt, hogy a megzavart egyensúly Kelet-Európa kémiszférájában helyre­állhasson. Ezt a fordulatot Montenegro jobb belátásától — úgy látszik — többé hiába várjuk. Mindenesetre az lett volna a legegyszerűbb megoldás, ha e csöpp parvenü­ királyság önként ki­vonja csapatait ama területről, mely a hatalmak elvi megállapodása szerint nem lesz soha Montenegróé. De a fekete hegyek népe és di­nasztiája ujjat húznak Európával, fit­­­tyet hánynak a hatalmak felé és Szku­­tariban úgy rendezkednek be, mintha nemzetközi jog és európai koncert nem is léteznék. A bitorlást úgyszólva per­fektuálják odalenn, azzal a dacos el­­tökéléssel, hogy csak az erőszaknak engednek. Ily esetben a fegyveres rendszabály nem maradhat el. S az is kétségtelen, hogy az aktív cselekvés benne ama hatalmakra vár, melyek a válság által leginkább érde­­kelték, mert az tőszomszédságukban lett ennyire akuttá. Első helyen érde­kelt fél a mi monarchiánk, mely a dinari alpok s a bocché felől, tehát szárazon és vizen érzi most hatalmi szférájában háborgattatva magát a kis Montenegró részéről. A remény és várakozás türelmi ideje lepergett. Montenegro hagyta azt tenni, mitsem törődve a következmé­nyekkel. Ezeknek tehát most be kell következniük. A formális és végső döntés má­jus 1-ére van a londoni nagykövetek részéről tervbe véve. De az exekució­­val megbízandó hatalmaknak addig is meg kell tenniük a feladat katonai és pénzügyi részére vonatkozó intézkedé­seiket, hogy a cselekvés pillanata tel­jes készenlétben találja őket. Monarchiánk e percben már kész az akcióra az egész vonalon s a csü­törtöki határidő letelte után habozás nélkül fog eljárni. Mellettünk áll ebben déli szövet­ségesünk, Olaszország is, mely keleti politikánkban teljesen szolidáris ve­lünk, mert az ő érdekei a mienkével azonosak. E komoly elhatározások elkerül­hetetlenekké váltak Montenegró önhitt makacssága miatt. Nagy tévedésben volt ez a kis állam, mikor intranzi­­gens politikáját ily komoly fordulat be nem következő voltának reményére alapította. Nem látta helyzetét világo­san, nem hitt annak végzetessé válá­sában. A fordulat, mely immár moz­dulóban van, talán észhez fogja most Montenegrót téríteni. De ha az uj helyzet nem oktatná ki erről, majd megtanítja az a vihar, mely ma a fel­legekben van és holnap már­­ ki­törhet fölötte, utcákon bibliai bőséggel feküdt a sár. Desz­kákon kellett átugrálni és egy mérges kutya Klaránsz szoknyájához kapott. — Istenem, hol járunk? Az igazgató megveregette a művésznő fehérkeztyűs kezét. — Itt mindenki lámpással jár besöté­­tedés után. Ez már egy szokás, gyermekem. — Erre-erre, — szólalt meg hátul a komikus. — Itt lakott Fehérvölgyi kisasz­­szony, a művésznő elődje. Egy kutyaszorítóba kormányozta a vén színész a menetet és hasadtvégű mogyoró­­fapálcájával megveregette a lakáshirdető-cé­dulát. Az udvaron szénásszekér állott és a farakás félig bedőlt havas oldalával. — Itt van a szobácska, angyalom, — szólt Somhegyi. Az udvar végén kis szoba állott, vi­rágcserép volt az ablakban. A padlón el­dobott cukorka-papirosok, üres kucséber­­doboz és törött parfümös üveg, melyre Blaha Lujza arcképe volt ragasztva. A vipera-szemű parasztasszony a megvetés hangján tárgyalt a színészekkel. — Tényasszony, mi a csendet szeret­jük éjszaka, — mondta. Klaránsz elkeseredve nézett körül a kis szobában, amelynek sötét almáriumában mintha szegény, megölt színésznők hullái hevernének. — Csak valaki felsikálná legalább a­­szobát, — sóhajtotta kétségbeesve. — Majd a kisasszony. Ez itt egy szo­kás. Én is dolgozom reggeltől-estig. Nem érek rá az ilyesmire. — Istenem, mondta Klaránsz. A komikus a vasúthoz ment a pod­­gyászért. A direktor levetette bundáját és ■megsimogatta Klaránsz kezét. — Gyermekem, legyen teljes biza­lommal hozzám. Mely szerepben óhajt fel­lépni először? — Fedorában, hisz megírtam. Somhegyi legyintett. — Az nem magának való. A társulat sem tudja. Mit szólna Eszmeraldához? Fi­nom kis szerep. S mi ismerjük jól a közön­ség ízlését. Bízza rám magát, kedvesem. Higgyél nekem, nagy művésznőt csinálok belőled. Csak bizalommal légy hozzám a gyermekem. Kétszer-háromszor megcsókolta a szí­nésznő kezét. — Menjen a pokolba, — mondta Kla­ránsz szigorúan. A direktornak sötétet villant a szeme. — Te kis komisz! — mondta elkese­redve. Most pedig felsorolhatod a szobát. Klaránsz vndoran fel­kacagott: — Szívesebben, minthogy a maga os­tobaságait halgassam. Levetette a zöld bársonyköntöst, mi­után a direktor elvonult. A rubint-gyűrűt a zálogházba küldte, miután megcsókolta. A kígyószemű parasztnő szívesebben vette fel a nagykendőt, midőn a gyűrűt kezébe kapta. Klaránsz­tvizet hozott a kútról és le­térdepelt a földre. Olykor sírt, máskor meg nevetett, amint a kis szobát felsorolta. — Színész-élet — mondta Matskaházi a komikusnak, amint az munka közben meg­lepte. — Mégis boldog vagyok, hogy szí­nésznő vagyok. A vén színész hamiskodva nevetett. — Mindnyájan így beszéltek. Az első szerepet tudjátok legjobban. Jól játszol gyer­mekem. És most gyere a szekérhez, mert a ládát nem birom egyedül cipelni. K­ECSKEM­ÉTI UJS­ÁG 98. (1190.) szám. Szólnom riportok. Rossz­anxdft. Gyermekek szenvedései. A külvárosok zugutcáin járva, az utca porában, a házak kapujában mindig akad az ember egy sereg maszatos, görbelábú, sápadt arcú apróságra. Nyáron egy szál ing­ben, amelyet már a legjobb akarat mellett sem lehet fehérneműnek mondani, ősszel s télen a legfantasztikusabb rongyokba, ken­dőkbe, kabátokba, gallérokba bugyolálva, ott henteregnek a földön. Van köztük csecsemő is akárhány, aki még alig tud mozdulni s négykézláb mász­kálva szívja a szájában levő cuclit, amely­ből moslékhoz hasonló tejeskávéval együtt a legundorítóbb piszkot szedi mohón ma­gába, vagy rágicsálja a szennyes vászonba csavart pálinkás kenyeret, a nyomor gyer­mekeinek ezt a korán élő mérgét. Az ember megkérdezi valamelyiket, hét—nyolc éves kisfiút vagy kisleányt, akire rendesen öt-hat társának a felügyelete van bízva. — Hol az anyád ? A kis­gyermek csodálkozva néz föl a kérdezőre: — Munkában van, — feleli. Ha aztán az ember meg akarja tudni, ki vigyáz azalatt az anya távollétében a tűzhelyre és a gyermekekre, kiderül, hogy a vén, hetven-nyolcvan éves nagyanya, aki főz és takarít odahaza, m­íg a szülők kenyér után járnak. A gyermekek természetesen csak útjában állanak, ezért küldi őket az utcára, vagy télen a folyosóra, a gangra,­­ ha ugyan megengedi a házigazda. Igen sok famíliából hiányzik azonban a nagymama is. Az ilyen családban kevés pénzért valami szomszéd anyuka, vagy szom­széd munkáscsalád otthon maradó nőtagja látja el a háztartást és ügyel (képzelhető, hogy mennyire) a gyermekekre. Más családokban a nagyobbacska, 11—14 éves leány látja el a házi dolgokat. Ezekben a házi teendőkben mindig legutolsó a gyermekekre való felügyelet. Aztán megkérdezi az ember valamelyik porban játszó, alig gagyogó apróságot: — Hát az apád hol van ? A kis ártatlan csodálkozó, nem értő szemekkel néz az érdeklődőre. A többi kö­­rülhancúrozó nagyobb gyermekek pedig go­noszul, gúnyosan kacagnak. Az utcai nevelés. Kiderül, hogy apa nincs is ebben a családban. Ezek a porontyok törvénytelenek és az anyának magának kell megkeresnie a saját és gyermekei kenyerét. Az ilyen ház­tartások a legszegényebbek és az ilyen gyermekek a legelhagyatottabbak. Nincs senki, aki ügyelne rájuk, hogy megnézzék, nem gázolta-e el valamelyiküket a kocsi, vagy nem estek-e valamilyen árokba, avagy pincébe. Idegenek kényére vannak bízva a leg­jobb esetben is, egész nap egyedül, fel­ügyelet nélkül hancúroznak az utcán és rosszul táplált kis testüket mindenféle bal­esetnek, pusztulásnak, mindenféle ragadós betegségnek, ezerfajta bacillus és miazma veszedelmének teszik ki. Azonkívül az utca a legrosszabb ne­velő. Az anyai szeretet, anyai gond nélkül felnevelkedő apróságok az utca minden rossz példáját, minden erkölcstelenségét, már első gyermekéveiktől fogva közvetlen érintkezés­sel, alig ébredő szellemi képességük pusz­tulásával végigélik. Ezekből, a születésüktől fogva utca­gyerekekből lesznek aztán az ifjúkori bűnö­sök, a kis tolvajok, a kis csalók és ezek a munkáslakta utcák szállítják a prostitúció poklának zsenge lakóit tömegszámra. Az ember néha elképed, ha alig ga­gyogó apróságok szájából a legnagyobb ter­mészetesség hangján olyan aljas káromko­dásokat, olyan förtelmes szitkokat hall, melyek a műveszek társadalmában még a felnőtteknek is arcukba szöktetik a vért. Ez az utca nevelése. És az utca nevelése az a sok kímélet­lenség, korai megátalkodottság, durvaság.

Next