Kecskeméti Ujság, 1913. május (6. évfolyam, 98-121. szám)
1913-05-01 / 98. szám
2. oldal nál dolgozhatik. Ezen összeghez járul a munkásbiztosító pénztár évi kiutalása is. Amint látjuk, rövid idő alatt hatalmassá fejlődött egyesület megteremtette magának a legfontosabb eszközt — a pénzt s forszírozott, buzgó munka után már májusban megkezdi áldásos, egyetemes érdeket képező működését. Dr. Gyenes Sándor: POLITIKAI SZEMLE. Döntő elhatározás. A külpolitikai helyzet erősen kiélesedett. Az a nagy depresszió és feszültség, mely a Szkutari-kérdés fölmerülése óta a levegőben van, az utolsó órák során elérte e maximumát. A dolgok nem folyhatnak így tovább, fordulatnak kell beállni a legrövidebb idő alatt, hogy a megzavart egyensúly Kelet-Európa kémiszférájában helyreállhasson. Ezt a fordulatot Montenegro jobb belátásától — úgy látszik — többé hiába várjuk. Mindenesetre az lett volna a legegyszerűbb megoldás, ha e csöpp parvenü királyság önként kivonja csapatait ama területről, mely a hatalmak elvi megállapodása szerint nem lesz soha Montenegróé. De a fekete hegyek népe és dinasztiája ujjat húznak Európával, fittyet hánynak a hatalmak felé és Szkutariban úgy rendezkednek be, mintha nemzetközi jog és európai koncert nem is léteznék. A bitorlást úgyszólva perfektuálják odalenn, azzal a dacos eltökéléssel, hogy csak az erőszaknak engednek. Ily esetben a fegyveres rendszabály nem maradhat el. S az is kétségtelen, hogy az aktív cselekvés benne ama hatalmakra vár, melyek a válság által leginkább érdekelték, mert az tőszomszédságukban lett ennyire akuttá. Első helyen érdekelt fél a mi monarchiánk, mely a dinari alpok s a bocché felől, tehát szárazon és vizen érzi most hatalmi szférájában háborgattatva magát a kis Montenegró részéről. A remény és várakozás türelmi ideje lepergett. Montenegro hagyta azt tenni, mitsem törődve a következményekkel. Ezeknek tehát most be kell következniük. A formális és végső döntés május 1-ére van a londoni nagykövetek részéről tervbe véve. De az exekucióval megbízandó hatalmaknak addig is meg kell tenniük a feladat katonai és pénzügyi részére vonatkozó intézkedéseiket, hogy a cselekvés pillanata teljes készenlétben találja őket. Monarchiánk e percben már kész az akcióra az egész vonalon s a csütörtöki határidő letelte után habozás nélkül fog eljárni. Mellettünk áll ebben déli szövetségesünk, Olaszország is, mely keleti politikánkban teljesen szolidáris velünk, mert az ő érdekei a mienkével azonosak. E komoly elhatározások elkerülhetetlenekké váltak Montenegró önhitt makacssága miatt. Nagy tévedésben volt ez a kis állam, mikor intranzigens politikáját ily komoly fordulat be nem következő voltának reményére alapította. Nem látta helyzetét világosan, nem hitt annak végzetessé válásában. A fordulat, mely immár mozdulóban van, talán észhez fogja most Montenegrót téríteni. De ha az uj helyzet nem oktatná ki erről, majd megtanítja az a vihar, mely ma a fellegekben van és holnap már kitörhet fölötte, utcákon bibliai bőséggel feküdt a sár. Deszkákon kellett átugrálni és egy mérges kutya Klaránsz szoknyájához kapott. — Istenem, hol járunk? Az igazgató megveregette a művésznő fehérkeztyűs kezét. — Itt mindenki lámpással jár besötétedés után. Ez már egy szokás, gyermekem. — Erre-erre, — szólalt meg hátul a komikus. — Itt lakott Fehérvölgyi kisaszszony, a művésznő elődje. Egy kutyaszorítóba kormányozta a vén színész a menetet és hasadtvégű mogyorófapálcájával megveregette a lakáshirdető-cédulát. Az udvaron szénásszekér állott és a farakás félig bedőlt havas oldalával. — Itt van a szobácska, angyalom, — szólt Somhegyi. Az udvar végén kis szoba állott, virágcserép volt az ablakban. A padlón eldobott cukorka-papirosok, üres kucséberdoboz és törött parfümös üveg, melyre Blaha Lujza arcképe volt ragasztva. A vipera-szemű parasztasszony a megvetés hangján tárgyalt a színészekkel. — Tényasszony, mi a csendet szeretjük éjszaka, — mondta. Klaránsz elkeseredve nézett körül a kis szobában, amelynek sötét almáriumában mintha szegény, megölt színésznők hullái hevernének. — Csak valaki felsikálná legalább aszobát, — sóhajtotta kétségbeesve. — Majd a kisasszony. Ez itt egy szokás. Én is dolgozom reggeltől-estig. Nem érek rá az ilyesmire. — Istenem, mondta Klaránsz. A komikus a vasúthoz ment a podgyászért. A direktor levetette bundáját és ■megsimogatta Klaránsz kezét. — Gyermekem, legyen teljes bizalommal hozzám. Mely szerepben óhajt fellépni először? — Fedorában, hisz megírtam. Somhegyi legyintett. — Az nem magának való. A társulat sem tudja. Mit szólna Eszmeraldához? Finom kis szerep. S mi ismerjük jól a közönség ízlését. Bízza rám magát, kedvesem. Higgyél nekem, nagy művésznőt csinálok belőled. Csak bizalommal légy hozzám a gyermekem. Kétszer-háromszor megcsókolta a színésznő kezét. — Menjen a pokolba, — mondta Klaránsz szigorúan. A direktornak sötétet villant a szeme. — Te kis komisz! — mondta elkeseredve. Most pedig felsorolhatod a szobát. Klaránsz vndoran felkacagott: — Szívesebben, minthogy a maga ostobaságait halgassam. Levetette a zöld bársonyköntöst, miután a direktor elvonult. A rubint-gyűrűt a zálogházba küldte, miután megcsókolta. A kígyószemű parasztnő szívesebben vette fel a nagykendőt, midőn a gyűrűt kezébe kapta. Klaránsztvizet hozott a kútról és letérdepelt a földre. Olykor sírt, máskor meg nevetett, amint a kis szobát felsorolta. — Színész-élet — mondta Matskaházi a komikusnak, amint az munka közben meglepte. — Mégis boldog vagyok, hogy színésznő vagyok. A vén színész hamiskodva nevetett. — Mindnyájan így beszéltek. Az első szerepet tudjátok legjobban. Jól játszol gyermekem. És most gyere a szekérhez, mert a ládát nem birom egyedül cipelni. KECSKEMÉTI UJSÁG 98. (1190.) szám. Szólnom riportok. Rosszanxdft. Gyermekek szenvedései. A külvárosok zugutcáin járva, az utca porában, a házak kapujában mindig akad az ember egy sereg maszatos, görbelábú, sápadt arcú apróságra. Nyáron egy szál ingben, amelyet már a legjobb akarat mellett sem lehet fehérneműnek mondani, ősszel s télen a legfantasztikusabb rongyokba, kendőkbe, kabátokba, gallérokba bugyolálva, ott henteregnek a földön. Van köztük csecsemő is akárhány, aki még alig tud mozdulni s négykézláb mászkálva szívja a szájában levő cuclit, amelyből moslékhoz hasonló tejeskávéval együtt a legundorítóbb piszkot szedi mohón magába, vagy rágicsálja a szennyes vászonba csavart pálinkás kenyeret, a nyomor gyermekeinek ezt a korán élő mérgét. Az ember megkérdezi valamelyiket, hét—nyolc éves kisfiút vagy kisleányt, akire rendesen öt-hat társának a felügyelete van bízva. — Hol az anyád ? A kisgyermek csodálkozva néz föl a kérdezőre: — Munkában van, — feleli. Ha aztán az ember meg akarja tudni, ki vigyáz azalatt az anya távollétében a tűzhelyre és a gyermekekre, kiderül, hogy a vén, hetven-nyolcvan éves nagyanya, aki főz és takarít odahaza, míg a szülők kenyér után járnak. A gyermekek természetesen csak útjában állanak, ezért küldi őket az utcára, vagy télen a folyosóra, a gangra, ha ugyan megengedi a házigazda. Igen sok famíliából hiányzik azonban a nagymama is. Az ilyen családban kevés pénzért valami szomszéd anyuka, vagy szomszéd munkáscsalád otthon maradó nőtagja látja el a háztartást és ügyel (képzelhető, hogy mennyire) a gyermekekre. Más családokban a nagyobbacska, 11—14 éves leány látja el a házi dolgokat. Ezekben a házi teendőkben mindig legutolsó a gyermekekre való felügyelet. Aztán megkérdezi az ember valamelyik porban játszó, alig gagyogó apróságot: — Hát az apád hol van ? A kis ártatlan csodálkozó, nem értő szemekkel néz az érdeklődőre. A többi körülhancúrozó nagyobb gyermekek pedig gonoszul, gúnyosan kacagnak. Az utcai nevelés. Kiderül, hogy apa nincs is ebben a családban. Ezek a porontyok törvénytelenek és az anyának magának kell megkeresnie a saját és gyermekei kenyerét. Az ilyen háztartások a legszegényebbek és az ilyen gyermekek a legelhagyatottabbak. Nincs senki, aki ügyelne rájuk, hogy megnézzék, nem gázolta-e el valamelyiküket a kocsi, vagy nem estek-e valamilyen árokba, avagy pincébe. Idegenek kényére vannak bízva a legjobb esetben is, egész nap egyedül, felügyelet nélkül hancúroznak az utcán és rosszul táplált kis testüket mindenféle balesetnek, pusztulásnak, mindenféle ragadós betegségnek, ezerfajta bacillus és miazma veszedelmének teszik ki. Azonkívül az utca a legrosszabb nevelő. Az anyai szeretet, anyai gond nélkül felnevelkedő apróságok az utca minden rossz példáját, minden erkölcstelenségét, már első gyermekéveiktől fogva közvetlen érintkezéssel, alig ébredő szellemi képességük pusztulásával végigélik. Ezekből, a születésüktől fogva utcagyerekekből lesznek aztán az ifjúkori bűnösök, a kis tolvajok, a kis csalók és ezek a munkáslakta utcák szállítják a prostitúció poklának zsenge lakóit tömegszámra. Az ember néha elképed, ha alig gagyogó apróságok szájából a legnagyobb természetesség hangján olyan aljas káromkodásokat, olyan förtelmes szitkokat hall, melyek a műveszek társadalmában még a felnőtteknek is arcukba szöktetik a vért. Ez az utca nevelése. És az utca nevelése az a sok kíméletlenség, korai megátalkodottság, durvaság.