Kecskeméti Ujság, 1916. február (9. évfolyam, 25-48. szám)
1916-02-01 / 25. szám
2. oldal. Sonja, kedves kicsi Sonja, magára emlékezem. A maga acélkék, sötét hajára, bársonyos nézésű szemére, piros, finommetszésű ajakára és piciny kezére. Sonja kedves, magára emlékezem, a maga szépségére. A bátyja juttatta magát eszembe, a katonabátyja, az én régi ismerősöm, mondhatom barátom, aki most nemzetével együtt ellenségemmé jön és ellenünk harcolt, míg — Sonja, kedves, legyen erős — magyar golyótól találva meg nem sebesült és ide nem került, az ország lüktető, dobogó szivébe. Egy kórház lépcsőházában láttam meg őt, az orosz tiszt urat, amint egy magyar baka karján bicegett le a lépcsőn. Volt valami örökké felejthetetlen, szívig ható, felemelő szomorúság abban, ahogy a mi marcona katonánk féltő gonddal vigyázott a maga bátyjára és amint mondta : — Nagy hadnagy úr, csak lassan... így kő. Alásan jelentem: a jövő héten egészen jól fog menni. Félreálltam és elrejtőztem kissé a homályban, nem akartam, hogy észrevegyen. Nem akartam látni szemének szúró tekintetét, azt a pillanatnyi felvillanást, azt az éles vonalat a két szeme között. Nem akartam, hogy így szóljon magában : — Ott áll valaki, aki ismerősöm, aki barátom volt, akivel valaha egy asztalnál ültem és a víg német studentok között együtt mulattunk, de aki nemzetével együtt ellenségemmé jön. — Én jól ismerem a bátyját, Sonja, ő úgy gondolkodott volna ! — Üdvözöljem-e őt, köszönjek-e neki, vagy fordítsak neki hátat? Feledjek e el sok sok szép órát és régi barátságot, vagy pedig vért, sok fájdalmat és szenvedést ? Nem akartam, hogy így szóljon magá-ban, azért a homályban maradtam és onnan néztem őt, Boris egészen megváltozott. Nem olyan délceg, nem olyan daliás, de még mindig szép. Arca sápadt, beesett, szakálla borostás. Fürtjei között, az ő hollófürtjei között már megcsillan egy egy ősz hajszál, a kiállott szenvedések jele. Öregebb lett a bátyja, Sonja és most beteg is. Törődött, görnyedt hátú ugyan, fáradt vonás húzódik meg a szája szögletén, de ne féltse őt. Elcsendesülnek majd még a viharok, ledőlnek a minket elválasztó magas falak és akkor viszontláthatja a bátyját Sonja, kissé bicegő lábbal, szürkülő hajjal ugyan, de viszontláthatja. Sonja, kedves, ne bánkódjék, ne szomorkodjék ezen, gondoljon azokra a milliókra, akik atyjukat, testvérüket olyan jó reménységgel hagyták el és soha, soha nem találkoznak velük sehol. Ne bánkódjék most azon hogy Boris beteg, hogy golyó járta át lábát és szuronydöfés karját. Fehér ágyon feküdt eddig, szelíd orvosok gyógyították, irgalmas kezek és szívek istápolták. Ha fázott, betakarták, ha láztól forró volt az ajka, enyhitő italt adtak neki, gyöngyöző homlokát letörülték, csapzott haját félresimították a mi szépséges asszonyaink és lányaink és közben arra gondoltak, hogy az ő fiaikkal és fivéreikkel is igy bánnak a maguk asszonyai Sonja és könny gördült végig az arcukon amikor nézték ezt a fiatal orosz, de már nem ellenséges tisztet. Ugye maguk is ilyen izgalmasok a mi testvéreinkkel szemben ? Ugye, ha én feküdnék azon a kórház ágyon, maga rakna borogatást sípoló mellemre, adna hűsítő italt cserepes ajkamnak s maga törülné le fehér, pici kezével, selyem kendőjével láztal e veritékes homlokomat és . .. és maga csókolná le pilláimat, ha aludni térnék? Sonja, kedves kicsi Sonja, Isten önnel. Lehet, hogy mi még egyszer találkozunk. Biztosan nem tudom. Addig is — ha egyszer másszor elhagyja önt a bánat — gondoljon néha rám ... B. Pál. KECSKEMÉTI UJSÁG 25. (3026) szám. A redaekcióban. Irta: Christian Andersen. Ezt is a Hold mesélte : — Benéztem egy szerkesztőségbe, az ablakon keresztül, valahol Németországban. Sok szép bútor volt a szobában, sok könyv és tengernyi újság. A szerkesztő asztala mellett ült. Körötte pedig néhány fiatalember. Előtte két könyv feküdt, éppen ezekről beszélgettek. — Ezt tán egy hete küldték be — mondta a szerkesztő az egyik könyvre mutatva — magam még nem olvastam. A kiállítása nagyon csinos. Mit szól a tartalmához ? — Oh ! — mondta az egyik, aki maga is költő volt — jó, sőt nagyon jó. Egy kicsit túlságosan el van nyújtva a dolog, de Istenem, mit vár az ember egy fiatal írótól? A versek természetesen jobbak is lehetnének, mint amilyenek. A gondolatok nagyon egészségesek, nagyon ügyesek; természetes hogy mindennapiak és útszéliek. De mit mondjak. Újat nem lehet mindig találni. Egész nyugodtan megdicsérheti őt, szerkesztő úr! Azért nem hiszem, hogy valaha is nagy költő váljék belőle. De nagyon művelt fiú, kiváló orientalista és ügyes kritikus. Ő volt az, aki azt a szép kritikát írta a „Fantáziák az otthoni életről“ című könyvemre. Természetes, hogy egy ilyen fiatal íróval szemben enyhén kell eljárnunk. — Mit beszél maga itt enyhe eljárásról ? — kérdezi egy másik úr — az az ember egy hatalmas, egy jól megtermett szamár. Érti ? . .. szamár ! Igen !... Semmi sem szörnyűbb és üldözendőbb az irodalomban, mint a középszerűség ! —Szegény fiú ! — szól a harmadik — Anyja egészen boldog, hogy ilyen tehetséges fia van. Tudja, szerkesztő úr, ő az, aki az ön utolsó könyvére olyan sok aláírást szerzett. — Szegény asszony ! Nos jó. A könyvvel majd röviden végzek. Félreismerhetetlen tehetség. Irodalmunk gyöngye, gyönyörű kiállítás, de sablon stb. De mit csináljak evvel a másik könyvvel. A szerzője bizonyára azt akarja, hogy megvegyem. Azt mondják, hogy jó könyv és hogy az író nagyon zseniális. Nem ? — Igen, igen. Ez az általános vélemény, — mondta a költő — de egy kicsit túl zseniális. Nézze csak meg a könyvet. A központozás különösen vad. Ott nyilatkozik meg a zsenialitása. — Egy kicsit le kell rántani, mert máskülönben nagyon beképzelt lesz ! — Ne tegyük azt ! — mondta a negyedik. — Kicsiségeken nem kell fennakadnunk. Inkább örüljünk, hogy egy ilyen, igazi költészettől sugárzó könyv jelent meg. Ez kiemelkedik összes társai közül. — Isten őrizz, hogy megdicsérjük ! Hisz akkor beleőrül a sok dicséretbe. Elegen tömjéneznek neki ! És különben ha igazi zseni, akkor kiállja ezt a fejmosást! — Félreismerhetetlen tehetség — írta a szerkesztő — a szokott hanyagságokkal és hibákkal. Hogy néha milyen komisz verseket ír, arra ékes példa a 32 ik oldal negyedik sora, amelyben egymagában három hiátusz van. A klasszikusok tanulmányozását melegen ajánlom. — Tovamentem, mondta a Hold és elmentem az első költő házába. Ott ült boldog anyja mellett, a meghívott vendégek körében, akik őt nyakra-főre dicsérték. A költő pedig nagyon jól érezte magát. Felkerestem a másik költőt is ; az is nagy társaságban volt, mégpedig egy előkelő urnát. Az első költő könyvéről beszélgettek. — Majd a magáét is elolvasom — mondta a mecénás — de nyíltan megmondom (hisz tudja, hogy én semmit sem hallgatok el), nem nagy várakozással tekintek eléje. Mert maga nagyon fantasztikus, nagyon zseniális, túlságosan vad. Bár beismerem, hogy mint ember nagyon kellemes. Ugyanebben a szobában, a sarokban meghúzódva ült egy ifjú leány és egy könyvben olvasott. Porba vetnek Sok gyöngyöt, éket És megcsodálnak Sok értéktelent... Ez a mese ezer éve él És mégis mindig új marad ... Ford.: B—6. HÍREK Kecskemét, 1916. január 31. A rokkant imája. Barázdás az arca, — kérges a tenyere, Tépett a ruhája, — görnyedt a termete. A sok szenvedéstől sápadt, fáradt, beteg, Szánandóbb, megtörtebb csak haldokló lehet. Ketten maradtunk még a kis kápolnában, Imánkat elmondani e csendes magányban. A kőkockán térdel, némán mozog ajka, Csüggedt, lázas fejét a zsámolyra hajtja. Uram ! A világok erős kormányzója, E gyenge hívődnek szálljon Hozzád szója. Én nem kérek semmit, megy az imádságom Hogy e rokkant bajtárs szava Rád találjon. Bartók Antal: — Jótékonycélú hangverseny. A cs. és kir. 94-ik gyalogezred zenekara február hó 2-án a bolgár Vöröskereszt javára a Beretvás-kávéházban hangversenyt rendez a következő műsorral : 1. Funk Gyula : „A florentinai“ hangverseny induló. 2. Winterberg: „A nők és a csillagok“ keringő a „Piros ruhás hölgy“ c. operett motívumai szerint. 3. Kelér Béla „Magyar vígjáték“ nyitány. 4. Verdi: Ábránd „Aida“ c. operából 5. Ziehrer: „Egy rezervista álma. 6. Offenbach-Binder: „Nyitány“ Orpheus az alvilágban“ c. operettből. 7. Czibulka : „Falusi menyegző“. 8 a) Wagner: „Erdei pacsirta, kakuk és a béka“ hangverseny egyveleg. 8 b) Peter :,,Reuz Cirkus“„Xilophon soló“ 9. Gilbert: Szemelvények a „Mozi királyné“ c. operettből. 10. Farbach : „Komikus takarodó“. — Kitüntetés: Dr. Pesthy János nagykőrösi kir. közjegyző helyettest, a 29-ik népfölkelő gyalogezred vitéz főhadnagyát Őfelsége a hadiékítményes 3 ad osztályú vitézségi érdemkereszttel tüntette ki. Dr. Pesthy János e magas kitüntetést az ellenséggel szemben tanúsított vitéz magatartásáért kapta, ami bizonysága annak, hogy szívvel-lélekkel kötelességét teljesítő lelkiismeretes, pontos katona. A lisztrendelet és a hadifoglyok A belügyminiszter leiratban értesítette a várost, hogy a polgári ellátásban lévő hadifoglyoknak a hadügyi igazgatással létrejött megállapodáshoz képest csakis ugyanolyan mennyiségű lisztet, illetve kenyeret szabad napi fogyasztásra adni, mint amennyit a hasonló foglalkozást űző honi lakosok számára a rendelet előír. A hadbavonult férj üzleti adósságaiért felesége nem felel. Ebben az igen aktuális jogi kérdésben döntött legutóbb a budapesti Ítélőtábla. Az ítélet, amely 1916. január 6-án 181802—1915. sz. a. kelt, a kérdésre nemmel felel, mert az aszszony nem tekinthető az 1908. évi LVI1. t.-cz értelmében üzletátvevőnek, aki tudvalevőleg a fenti törvény szerint elődjének üzleti adósságaiért felel, amennyiben azokról tudott, vagy tudhatott volna. Az eset lényege ez volt: Az iparos hadbavonult és bezárta üzletét. Az asszony utóbb kinyitotta és tovább vezette a boltot. Ekkor az áruhitelezők egyike az említett törvény alapján perelte a követelését, amelyben jogerősen marasztalták is az asszonyt. Az asszony perújítással élt és az új perben bizonyította, hogy ő nem váltott a maga nevére iparengedélyt, hanem férje iparengedélye alapján folytatta az üzletét, melynek cégtáblája is férje nevét viselte, akivel nem szerződött az üzlet átvételére nézve. Ennek alapján mondották ki a per bírái, hogy az asszonyt nem lehet az ura üzleti adósságainak fizetésére kötelezni.