Kecskeméti Ujság, 1916. április (9. évfolyam, 75-99. szám)

1916-04-01 / 75. szám

2.oldal. Háború és béke. Irta és felolvasta Kecskeméten a „Katona József Körben“ 1916. március 24-én fekete József. v. Pedig mi még a kultur népek között a legemberségesebb nemzet vagyunk. A francia az internáltakat is elzárja, nálunk az orosz foglyok is szabadon járnak; az an­golnak egyik legerősebb fenyegetése, hogy a németeket ki fogja éheztetni. Nálunk meg a szerb foglyok is jól laktak. Mikor a ma­gyarok bevonultak Valjevóba, az után szi­gorú parancsot kaptak Kövess tábornoktól, hogy humánusan bánjanak a szerbekkel. Mackenzen inkább megengedte a német ka­tonáknak, hogy mindenféle jót el­harácsol­janak a szerbektől. Megcsapolják a bort, eladják a lovat az istálóból, kenyérre ken­jék a lekvárt, vagy nyersen egyék meg a szilvát. De a magyar bakáknak meg volt tiltva, hogy bántalmazzák a népet, hozzá­nyúljanak az állatokhoz, perbe keverjék a lányokat, asszonyokat. Még az öreg anyju­kat is kímélni kellett. Ez volt a parancs. — Mert így magyarázta a káplár a fiuknak , hogy a magyar baka kultur­em­ber, annak tisztességesen kell magát visel­nie mindenütt. Nem vagytok tik se angolok, se műveit franciák, hanem kulturem­berek vagytok. A kulturember pedig nem kívánja felebarátjának se ökrét, se szamarát, se fe­leségét, se leányát. A megértettétek ? Mert úgy ütlek kupán benneteket, a lelketek erre­ arra való borzas rézangyalát, hogy a menyor­szágból nézhetitek majd aztán a rátok vi­­gyorgó szerb lányok keserves ábrázatját ! A bakák megértették a szigorú paran­csot, de mikor már harmadnap találkoztak a­ selyem tulipánoskendős szerb leányokkal a patak partján, szomorúan lehajtott fővel sóhajtozott a baka: — Hej rózsám , csak ne volnék én kul­turember, majd megmutatnám én neked, hogy mit tud a magyar baka, ha megvadul. Nem tudom meddig tart még ennek a háborúnak a kultúr hazugsága, de annyi bizonyos, hogy már elértünk a legvégének a legelejéhez. A békének biztos jelei van­nak. Az első jel, ami feltűnt, mikor Briand francia miniszterelnök elment Rómába és az olasz kormányelnökkel tárgyalt. Akkor azt mondták, nagy harc lesz ellenünk, az ola­szok elmennek Champagnéba segíteni a franciáknak. Nem mentek el, mert ahhoz először a németek ellen kellett volna nekik háborút üzenniük, amit nem tettek. Az oro­szok fél év óta ígérik, hogy rekonstruálják hadseregüket; e helyett Nikolajevics Erze­­rumnál a leggyengébb helyen támadja a törököket. Szalonikinál az antant elite kato­nái hódító, döntő hadjáratra készültek a bolgárok ellen. Ugyanakkor Ferdinánd bol­gár király ráért vizittbe menni heteken át Berlinbe és Bécsbe. Essad az olaszoknak beígérte Albániát, e helyett Durazzótól el­menekült Olaszországba. A németek támad­ják a franciákat Verdunnél és az angolok ugyanakkor Soissonban bújnak el lövészár­­kaikba. Ezek apró jelek és ilyen lesz több is. A harctéri állapotok napról-napra változ­nak. Ezek katona dolgok. De amik a kato­naságon kívül történnek, azok mind a há­ború ellen szólnak. Ilyenek a mindjobban élénkülő diplomáciai mozgolódások. Belga, angol, orosz, szerb, oláh diplomaták ide­­oda járnak. Filipecky Szent Péterváron, Pa­­sics Londonban, Cadorna Párisban, Briand Rómában. Mit csinálnak ezek a globetrot­­terek összevissza a világon ? Ha háború van, akkor nem diplomatáknak, hanem ge­nerálisoknak kell egymással tanácskozniok. Ha háború van, a diplomaták meg vannak halva. De ha a diplomaták ébredezni kez­denek, akkor valami új változásnak kell be­­állania. Azt pedig tudja mindenki, hogy ha a diplomaták békében dolgoznak, abból mindig háború lesz, ha háborúban dolgoz­nak, abból nem lehet más, mint béke. Sorra kóstoltuk már összes ellensé­geinket. Egymás után támadtak és egymás­után támadtuk mi őket. Az oroszszal vala­miképen csak megvoltunk. Egy kicsit örü­lünk is, hogy megint találkozhattunk és visszaadhattuk nekik a kölcsönt, amit 1849-ben a rovásukra irtunk. Akkor és még so­káig azután a magyar anyák róluk ijjeszt­­gették gyerekeiket, most ők rémüldöznek a mi vörös ördögeinktől. Akkor nyers tököt, éretlen uborkát ettek Kecskeméten a piacon, most lágy kalácsot kapnak tőlünk cserébe. Odahaza kancsukához vannak szoktatva, nálunk puha kacsókból esznek néha kenye­ret. Az olaszokkal szemben sehogyse va­gyunk. A sacro egoismo hitszegőkké tette őket. Harminc évig húztuk együtt a szeke­ret, harminc évig szolgáltuk ki érdeküket, támogattuk, tereltük őket nemzeti céljaik felé, sok magyar vér hullott el Garibaldi és Viktor Emanuel király alatt Olaszországban és sok magyar nóta szól a szabadságért együtt vívott küzdelmeinkről. Mikor aztán egyszer mi szorultunk rájuk, egyszerre csak kiugrottak a hámból, széjjel tépték az egyez­ségünket és lábainkhoz dobták a harminc éves kontraktust. Úgy jártunk velük, mint én jártam egy diákköri pajtásommal, akinek száz forintot adtam kölcsön. Évtizedekig húzta, halasztotta a fizetést. De sohse fize­tett. Én azonban minden három hónapban rendesen elküldtem neki a váltó blankettát, hogy írja alá, amit ő hűségesen meg is tett mindig. Évek múlva aztán egyszer vissza­küldte a váltót. — Azt írta: Én már többet az isten­nek se irom alá. Keress magadnak más bolondot. Én már meguntam ezt a sok vál­­tóaláírást. Tán jobb is, hogy vége szakadt a hár­mas szövetségnek, sok haszna ránk nézve úgy se volt. Hogy fogyassza most az an­­tant munícióját ameddig teltik és ameddig rá nem unnak. Mert a vége mégis az lesz, hogy az olasz be fogja csapni az angolokat, meg a franciát és úgy, mint a­hogy minket becsapott. Mert az olaszok ravasz kucsébe­­rek, malaclopó köpönyegben járnak és há­tultöltő fegyvereket használnak. Az ő ra­vaszságuk abban áll, hogy mi velünk verek­szenek, a németnek azonban nem üzenték meg a háborút. Már most, ha győznek, ak­kor reményük, hogy megkapják tőlünk Tri­­estet, ha veszítenek, mi nem vehetünk el tőlük semmit se. 1 866-ban is úgy volt. Meg­vertük őket minden csatában. A végén pe­dig a königraczi csata után a németek kí­vánságra még nekünk kellett visszaadnunk Velencét, az utolsó olasz részt, ami száz évi uralkodás után Olaszországban még a Mo­narchia kezén volt. Papp Elek karcagi kép­viselő mondta egyszer a képviselőházban, hogy az olasz egyezség olyan mint a ma­karóni. Hasonlít a tilinkóhoz, mert ez is, az is végig lyukas. Keskeny, hosszú és jól illik a szájhoz. De hát lehet a makaróni csövén tilinkózni ? (Folyt. köv.) KECSKEMÉTI UJSÁG 75. (3076.) szám« Istentisztelet a fronton. Mintha ma az a zord tél is megeny­hült volna. Mintha a komor felhők közül nehezen előtörő napfény is csak erőt, kitar­tást és türelmet akarna plántálni a lövész­árkok lakói lelkébe. Ma . . . ünnep van a lövészárkokban ... a hivő, a bizó lelkek ünnepe! Az imént még mindannyian némán néztük a pislogó tüzet, a fölpattantó szikrát, mint ha mind abban akartuk volna látni otthon hagyott szerető szüleinket, hitvesein­ket, gyermekeinket. Nézem az elszánt, a komoly arcosat, midőn hirtelen avizálás hangja hallatszik. Egykedvűen fordulunk a hang felé. Megjelenik lövészárkunk ajtajában a zászló­alj inspekciós jelentve, hogy a Reservánál ma istentisztelet lesz! Mindenki iparkodik letisztítani magá­ról a hét sarát. Mihelyt ezzel készen va­gyunk, megindul a menet . . . hatása alatt valami ritkán érzett ihlettségnek. Megindul a menet a futó árkok kacskaringós utain. Időbe kerül, míg a Reservához érünk. Ott áll a tábori lelkész rögtönzött szó­széke . . . egy municiós láda tetejéből s nyirfagalyakból összetákolt asztal mellett. Fölemelkedik asztala mellől a tábori lelkész hatalmas alakja. Végig jártatja hívei tömött sorain szemeit, a melyekből a szere­tetteljes megelégedés jól eső érzése ragyog. Felolvassa az istentisztelet sorrendjét s ő maga kezdi el, a XC-ik Zsoltár örök szép dallamát: „Te benned bíztunk eleitől fogva, Uram! Téged tartottunk hajlékunk­nak ! A katonák sapkájukat levéve szivük igaz buzgóságával éneklik a fenséges zsol­tárt ... az ellenségtől alig másfélezer lé­pésre. Mély meghatottsággal arcaikon hall­gatják, szívják magukban tábori papjuk gyö­nyörű, szárnyaló imáját. Egy percre az én lelkem egy kis ti­­szamenti faluba révedez. Egy bánatos asz­­szony szőkehajú leánykáját tanítja imád­kozni. Tiszta, ártatlan gyermeki lelkéből buzgón fakad az ima: „Én Uram ! én Reménységem ! Jó atyámat tartsd meg nékem.“ Ti ott éreztünk, mi itt értetek imád­kozunk ! Az istentisztelet véget ér. A pap­a atyai szeretettel fog kezet sorban minden egyes katonával, a­mi többet ér a parancs­nokok minden buzdító szavánál. A vihar­verte, edzett harcosok szemeiben mély meg­hatottság könnyei csillognak . . . A gyülekezet nem oszlik szét. Megin­dul a menet a hősök, az elesettek temető­jéhez , a pap vezetése mellett, ki a frissen hantolt sírok fölött könnyeket indító imát mond . . . Szivünk csordultig az őszinte fájdalommal . . . könnyeink hullanak anny jó barát, ha hitves, gondos édes­apa, sze­rető gyermek korán megásott sirkantjára. „Földi pályafutásukat bevégezve: add meg Uram nekik az örök élet koronáját. Amen“ . . . Az ima véget ér. Még egy ének, mely­nek utolsó sora ott­ zsong a tépett hősök lelkében : erőt, kitartást, az Isten akaratán való mélységes megnyugvást ad lelkünknek. Megkönnyebbülve térünk vissza lövész­árkainkba, lelki megnyugvással foglaljuk e figyelő helyeinket.. . Ennek a napnak emléke feledhetetle­nül megmarad lelkemben .. . K . . . J . . . tanító , géppuskás önkéntes. HISEH Kecskemét, 1916. március 31. — A főispán Kecskeméten. Ráday Gedeon gróf főispán ma délelőtt 10 órakor városunkba érkezett, hogy a törvényhatóság bizottság és a közigazgatási bizottság ülé­sein elnököljön. — Temesvár Kecskeméthez. Te­mesvár város vezetősége ma aziránt érdek­lődött, hogy szed-e Kecskeméten a város házbérfilléreket, s ha igen, akkor az erre vonatkozó szabályrendelet megküldését kéri. — Hirek katonákról. A városhoz ér­kezett hivatalos jelentés szerint Márton Ist­ván 1880, Faragó János 1876, Diós Pál 1885, Kis Sándor, Szentkirályi János 1880 népfelkelő honvédek a 29-ik honvéd gyalog­ezredben hősi halált haltak. Aki mindennap következetesen hasz­nálja az Odolt, az mai ismereteink szerint az elképzelhető legjobb száj - és fogápolást gyakorolja. Ára: nagy üveg 2.0 k, kis üveg 1.20 le.

Next