Kecskeméti Ujság, 1916. április (9. évfolyam, 75-99. szám)
1916-04-01 / 75. szám
2.oldal. Háború és béke. Irta és felolvasta Kecskeméten a „Katona József Körben“ 1916. március 24-én fekete József. v. Pedig mi még a kultur népek között a legemberségesebb nemzet vagyunk. A francia az internáltakat is elzárja, nálunk az orosz foglyok is szabadon járnak; az angolnak egyik legerősebb fenyegetése, hogy a németeket ki fogja éheztetni. Nálunk meg a szerb foglyok is jól laktak. Mikor a magyarok bevonultak Valjevóba, az után szigorú parancsot kaptak Kövess tábornoktól, hogy humánusan bánjanak a szerbekkel. Mackenzen inkább megengedte a német katonáknak, hogy mindenféle jót elharácsoljanak a szerbektől. Megcsapolják a bort, eladják a lovat az istálóból, kenyérre kenjék a lekvárt, vagy nyersen egyék meg a szilvát. De a magyar bakáknak meg volt tiltva, hogy bántalmazzák a népet, hozzányúljanak az állatokhoz, perbe keverjék a lányokat, asszonyokat. Még az öreg anyjukat is kímélni kellett. Ez volt a parancs. — Mert így magyarázta a káplár a fiuknak , hogy a magyar baka kulturember, annak tisztességesen kell magát viselnie mindenütt. Nem vagytok tik se angolok, se műveit franciák, hanem kulturemberek vagytok. A kulturember pedig nem kívánja felebarátjának se ökrét, se szamarát, se feleségét, se leányát. A megértettétek ? Mert úgy ütlek kupán benneteket, a lelketek erre arra való borzas rézangyalát, hogy a menyországból nézhetitek majd aztán a rátok vigyorgó szerb lányok keserves ábrázatját ! A bakák megértették a szigorú parancsot, de mikor már harmadnap találkoztak a selyem tulipánoskendős szerb leányokkal a patak partján, szomorúan lehajtott fővel sóhajtozott a baka: — Hej rózsám , csak ne volnék én kulturember, majd megmutatnám én neked, hogy mit tud a magyar baka, ha megvadul. Nem tudom meddig tart még ennek a háborúnak a kultúr hazugsága, de annyi bizonyos, hogy már elértünk a legvégének a legelejéhez. A békének biztos jelei vannak. Az első jel, ami feltűnt, mikor Briand francia miniszterelnök elment Rómába és az olasz kormányelnökkel tárgyalt. Akkor azt mondták, nagy harc lesz ellenünk, az olaszok elmennek Champagnéba segíteni a franciáknak. Nem mentek el, mert ahhoz először a németek ellen kellett volna nekik háborút üzenniük, amit nem tettek. Az oroszok fél év óta ígérik, hogy rekonstruálják hadseregüket; e helyett Nikolajevics Erzerumnál a leggyengébb helyen támadja a törököket. Szalonikinál az antant elite katonái hódító, döntő hadjáratra készültek a bolgárok ellen. Ugyanakkor Ferdinánd bolgár király ráért vizittbe menni heteken át Berlinbe és Bécsbe. Essad az olaszoknak beígérte Albániát, e helyett Durazzótól elmenekült Olaszországba. A németek támadják a franciákat Verdunnél és az angolok ugyanakkor Soissonban bújnak el lövészárkaikba. Ezek apró jelek és ilyen lesz több is. A harctéri állapotok napról-napra változnak. Ezek katona dolgok. De amik a katonaságon kívül történnek, azok mind a háború ellen szólnak. Ilyenek a mindjobban élénkülő diplomáciai mozgolódások. Belga, angol, orosz, szerb, oláh diplomaták ideoda járnak. Filipecky Szent Péterváron, Pasics Londonban, Cadorna Párisban, Briand Rómában. Mit csinálnak ezek a globetrotterek összevissza a világon ? Ha háború van, akkor nem diplomatáknak, hanem generálisoknak kell egymással tanácskozniok. Ha háború van, a diplomaták meg vannak halva. De ha a diplomaták ébredezni kezdenek, akkor valami új változásnak kell beállania. Azt pedig tudja mindenki, hogy ha a diplomaták békében dolgoznak, abból mindig háború lesz, ha háborúban dolgoznak, abból nem lehet más, mint béke. Sorra kóstoltuk már összes ellenségeinket. Egymás után támadtak és egymásután támadtuk mi őket. Az oroszszal valamiképen csak megvoltunk. Egy kicsit örülünk is, hogy megint találkozhattunk és visszaadhattuk nekik a kölcsönt, amit 1849-ben a rovásukra irtunk. Akkor és még sokáig azután a magyar anyák róluk ijjesztgették gyerekeiket, most ők rémüldöznek a mi vörös ördögeinktől. Akkor nyers tököt, éretlen uborkát ettek Kecskeméten a piacon, most lágy kalácsot kapnak tőlünk cserébe. Odahaza kancsukához vannak szoktatva, nálunk puha kacsókból esznek néha kenyeret. Az olaszokkal szemben sehogyse vagyunk. A sacro egoismo hitszegőkké tette őket. Harminc évig húztuk együtt a szekeret, harminc évig szolgáltuk ki érdeküket, támogattuk, tereltük őket nemzeti céljaik felé, sok magyar vér hullott el Garibaldi és Viktor Emanuel király alatt Olaszországban és sok magyar nóta szól a szabadságért együtt vívott küzdelmeinkről. Mikor aztán egyszer mi szorultunk rájuk, egyszerre csak kiugrottak a hámból, széjjel tépték az egyezségünket és lábainkhoz dobták a harminc éves kontraktust. Úgy jártunk velük, mint én jártam egy diákköri pajtásommal, akinek száz forintot adtam kölcsön. Évtizedekig húzta, halasztotta a fizetést. De sohse fizetett. Én azonban minden három hónapban rendesen elküldtem neki a váltó blankettát, hogy írja alá, amit ő hűségesen meg is tett mindig. Évek múlva aztán egyszer visszaküldte a váltót. — Azt írta: Én már többet az istennek se irom alá. Keress magadnak más bolondot. Én már meguntam ezt a sok váltóaláírást. Tán jobb is, hogy vége szakadt a hármas szövetségnek, sok haszna ránk nézve úgy se volt. Hogy fogyassza most az antant munícióját ameddig teltik és ameddig rá nem unnak. Mert a vége mégis az lesz, hogy az olasz be fogja csapni az angolokat, meg a franciát és úgy, mint ahogy minket becsapott. Mert az olaszok ravasz kucséberek, malaclopó köpönyegben járnak és hátultöltő fegyvereket használnak. Az ő ravaszságuk abban áll, hogy mi velünk verekszenek, a németnek azonban nem üzenték meg a háborút. Már most, ha győznek, akkor reményük, hogy megkapják tőlünk Triestet, ha veszítenek, mi nem vehetünk el tőlük semmit se. 1 866-ban is úgy volt. Megvertük őket minden csatában. A végén pedig a königraczi csata után a németek kívánságra még nekünk kellett visszaadnunk Velencét, az utolsó olasz részt, ami száz évi uralkodás után Olaszországban még a Monarchia kezén volt. Papp Elek karcagi képviselő mondta egyszer a képviselőházban, hogy az olasz egyezség olyan mint a makaróni. Hasonlít a tilinkóhoz, mert ez is, az is végig lyukas. Keskeny, hosszú és jól illik a szájhoz. De hát lehet a makaróni csövén tilinkózni ? (Folyt. köv.) KECSKEMÉTI UJSÁG 75. (3076.) szám« Istentisztelet a fronton. Mintha ma az a zord tél is megenyhült volna. Mintha a komor felhők közül nehezen előtörő napfény is csak erőt, kitartást és türelmet akarna plántálni a lövészárkok lakói lelkébe. Ma . . . ünnep van a lövészárkokban ... a hivő, a bizó lelkek ünnepe! Az imént még mindannyian némán néztük a pislogó tüzet, a fölpattantó szikrát, mint ha mind abban akartuk volna látni otthon hagyott szerető szüleinket, hitveseinket, gyermekeinket. Nézem az elszánt, a komoly arcosat, midőn hirtelen avizálás hangja hallatszik. Egykedvűen fordulunk a hang felé. Megjelenik lövészárkunk ajtajában a zászlóalj inspekciós jelentve, hogy a Reservánál ma istentisztelet lesz! Mindenki iparkodik letisztítani magáról a hét sarát. Mihelyt ezzel készen vagyunk, megindul a menet . . . hatása alatt valami ritkán érzett ihlettségnek. Megindul a menet a futó árkok kacskaringós utain. Időbe kerül, míg a Reservához érünk. Ott áll a tábori lelkész rögtönzött szószéke . . . egy municiós láda tetejéből s nyirfagalyakból összetákolt asztal mellett. Fölemelkedik asztala mellől a tábori lelkész hatalmas alakja. Végig jártatja hívei tömött sorain szemeit, a melyekből a szeretetteljes megelégedés jól eső érzése ragyog. Felolvassa az istentisztelet sorrendjét s ő maga kezdi el, a XC-ik Zsoltár örök szép dallamát: „Te benned bíztunk eleitől fogva, Uram! Téged tartottunk hajlékunknak ! A katonák sapkájukat levéve szivük igaz buzgóságával éneklik a fenséges zsoltárt ... az ellenségtől alig másfélezer lépésre. Mély meghatottsággal arcaikon hallgatják, szívják magukban tábori papjuk gyönyörű, szárnyaló imáját. Egy percre az én lelkem egy kis tiszamenti faluba révedez. Egy bánatos aszszony szőkehajú leánykáját tanítja imádkozni. Tiszta, ártatlan gyermeki lelkéből buzgón fakad az ima: „Én Uram ! én Reménységem ! Jó atyámat tartsd meg nékem.“ Ti ott éreztünk, mi itt értetek imádkozunk ! Az istentisztelet véget ér. A papa atyai szeretettel fog kezet sorban minden egyes katonával, ami többet ér a parancsnokok minden buzdító szavánál. A viharverte, edzett harcosok szemeiben mély meghatottság könnyei csillognak . . . A gyülekezet nem oszlik szét. Megindul a menet a hősök, az elesettek temetőjéhez , a pap vezetése mellett, ki a frissen hantolt sírok fölött könnyeket indító imát mond . . . Szivünk csordultig az őszinte fájdalommal . . . könnyeink hullanak anny jó barát, ha hitves, gondos édesapa, szerető gyermek korán megásott sirkantjára. „Földi pályafutásukat bevégezve: add meg Uram nekik az örök élet koronáját. Amen“ . . . Az ima véget ér. Még egy ének, melynek utolsó sora ott zsong a tépett hősök lelkében : erőt, kitartást, az Isten akaratán való mélységes megnyugvást ad lelkünknek. Megkönnyebbülve térünk vissza lövészárkainkba, lelki megnyugvással foglaljuk e figyelő helyeinket.. . Ennek a napnak emléke feledhetetlenül megmarad lelkemben .. . K . . . J . . . tanító , géppuskás önkéntes. HISEH Kecskemét, 1916. március 31. — A főispán Kecskeméten. Ráday Gedeon gróf főispán ma délelőtt 10 órakor városunkba érkezett, hogy a törvényhatóság bizottság és a közigazgatási bizottság ülésein elnököljön. — Temesvár Kecskeméthez. Temesvár város vezetősége ma aziránt érdeklődött, hogy szed-e Kecskeméten a város házbérfilléreket, s ha igen, akkor az erre vonatkozó szabályrendelet megküldését kéri. — Hirek katonákról. A városhoz érkezett hivatalos jelentés szerint Márton István 1880, Faragó János 1876, Diós Pál 1885, Kis Sándor, Szentkirályi János 1880 népfelkelő honvédek a 29-ik honvéd gyalogezredben hősi halált haltak. Aki mindennap következetesen használja az Odolt, az mai ismereteink szerint az elképzelhető legjobb száj - és fogápolást gyakorolja. Ára: nagy üveg 2.0 k, kis üveg 1.20 le.