Kecskeméti Ujság, 1916. augusztus (9-10. évfolyam, 170-195. szám)

1916-08-01 / 170. szám

2. oldal. KECSKEMÉTI UJSAG 170. (3171) szám. Ma, tegnap, tegnapelőtt. Jött az este és hizelegve kék fátyolt eresztve lassan befedte a szobám. A nyitott ablakon vékony ezüst sávokban húzódott keresztül a hold fénye s a fák lombos teste karcsú árnyékot vetett az álmos vén házak falára. A lehúzott tollak mögül egy egy elsu­hanó szilhuett látszott. A házfalak mentén szerelmes párok siettek haza. Messziről va­lami hosszan elnyújtott kutyavonulás bon­totta meg a csönd harmóniáját. A szivarom füstje karcsú szeszélyes vonalakban kígyózik a levegőben. Olyan mint egy szép asszony teste. A­kinek az első szerelmes chansonom ittam és akit re­megve vártam, régen, nagyon régen egy kis budapesti hónapos szobában. És amikor apró cipőinek halk ütemes kopogása hal­latszott a lépcsőn, a szívem úgy vert, mint egy zongora billentyű. Emlékszem, nagyon tetszett neki chan­sonom. Régen volt. Elmúlt. Azóta már hány asszonynak játszottam el a chansont és mindegyiknek azt mondtam, hogy neki ír­tam. És mindegyik elhitte. Ezek is elmúl­tak, elhagytak, lassan, szépen. Azóta már nem dalolok többé. El is felejtettem már a chansont, ami ott nyugszik valamelyik fió­kom alján. Ilyen csöndes reminiscenciákat ébresz­tő nyári éjszakákon néha előveszem a régi kedves chansont. És megsiratom. Mert most sokkal, sokkal jobban fáj, mint amikor meg­írtam. A szivarom lassan elfogy és a szürke hamu lehull a nadrágomra. Unottan, gépie­sen porolom le és rágyújtok a másikra. Csak később jut eszembe, hogy az orvos megtiltotta a dohányzást. A brómos üve­­gecske pedig gúnyosan fénylik az éjjeli szek­rényen. A hideg fut végig rajtam, amint rá­nézek és még érzem keserű izét. Hirtelen éles roppanás hallatszik. Ijed­ten tekintek fel és halkan kérdem : — Ki az ? Nincs válasz. Csönd. Majd újra egy tompa zörej. Borzasztó félelem fog el. A lábaim remegnek, a karom, mintha ólomból volna. A fejemben erős nyilalást érzek. Alig bírok meggyújtani egy száll gyufát. Kissé megkönnyebbülten lélegjek fel. Csak a szek­rényajtó nyílott ki. S a többi, fáradt, halálra kínzott idegeim rémes játéka. Odamegyek, hogy becsukjam. A szek­rény alján valami sárga folt világlik. Kive­szem .. Egy sárga selyemkendő. Istenem egy kendő. Egy puha selyem női kendő. Vájjon ki hagyhatta nálam ? Kinek a nyakát takar­ta ? Mikor ? Ideges remegő ujjakkal bonto­gatom és halk suhanással omlik széjjel. Olyan volt, mintha egy vetkező nő bontaná ki dús szőke haját. Beletemettem az arcom. Puha sely­mes, lágyan cirógat a kendő és bódító kü­lönös összetételű parfüm illata csapja meg az orrom Gondolkozni kezdek. Olyan ismerős ez az illat. Egy régi mese jut eszembe. — Nyári este, sárga kendő, rossz leány. Fáj­dalmas, szomorú, régi mese. Rossz leány volt, akivel nappal nem mentem végig a korzón, akiért nem lettem volna öngyilkos, de minden este, minden este reá vártam. Színes, könnyelmű bolondos mese és fáj­dalmasan, szomorúan groteszkül végződött. Most csókolgatom a sárga kendőt s akkor, akkor elkergettem a rossz leányt. A kendő most mintha gúnyosan ne­vetne. Olyan, mint egy fur­a arca. Dühösen levágom és rohanok ki az utcára. Útközben még mindig izgat, bánt, fáj az a régen elfe­lejtett mese. A nyári este, sárga kendő, rossz leány. Egy kivilágított kávéházi terraszhoz érek. A cigány valami halk, édes operett keringőt játszik és megnyugtató csöndes ér­zések fognak el. Az idegeim a kitombolt düh után bágyasztó zsibbadás járja keresz­tül. A szomszéd asztaloknál mindenütt iig, nevető társaság. Szép asszonyok, leányok, elegáns katonatisztek. Egy szőke asszony fagylaltot eszik és közben vakmerően ráka­csint egy tüzérre. A férj mellette ül és új­ságot olvas. Nem veszi észre. A férjek erre mindig legutoljára jönnek rá. Egy önkéntes képeslapot ír és ábrán­dosan sóhajtozik. Egy friss, fiatal ingerlően fehérbőrű úrileány nevetve beszélget az ud­varlójával. Bizalmasan egymáshoz hajolnak. A fiú az asztal alatt megfogja a leány ke­zét. A sarkon valahol egy szoknya lebben. Utána egy sötét férfi szilhuett. Szerelem. Mindenütt szerelem. Istenem. Undorító. A pincér friss vizet hoz és én egy gyufaszál­lal a nikkel tálca víztócsáira apró sziveket rajzolok, és kinek mindenütt mást kínáltak. Egy szabadságolt őrmester mesélte ma : — Amíg a fronton harcoltam, alig győztem a feleségem panaszát olvasni, hogy ilyen drágaság van, olyan drágaság. Haza­jövök, mondom az asszonynak : „Mit sírtál te mindig nékem ?“ Válaszolja: „Nana, gyere, próbáld meg csak és aztán beszélj !“ — Elindultam vele, bár nem szívesen, azonban gúnyosan szólt : Talán nem mersz? Bemegyünk a péküzletbe. Vasrács mögött a kövér mester, mint oroszlán a ketrecben. Három órai szórakozás után végre ránk ke­rült a sor, miközben becses oldalbordám már haldoklott a sok szorítás miatt. Mi kell ? — mordul a jólápolt pék. Egy-két kiló kenyér, fehér — szóltam. Micsoda ? egy-két kiló ? Miért nem egy két mázsa ! És hozzá fehér ? Nincs ! Földet adhatok. — Tovább mertünk. Egy húsos üz­letbe. Az igazat megvallva, mindent láttam ott, még hólyagot is, csak éppen húst nem. Kérek félkiló finom borjúhúst! — kezdtem, pénzemet megmarkolva. Hogy tetszett mon­dani ? Félkiló borjúhúst, finomat? Az nincs. Pacallal azonban szolgálhatok. Drága nem hahotázott, én azonban kezdtem kifelé tán­torogni. — Nem tudom, hogy jutottam ki, nem azonban széles mellemre ájul­. Még jó, hogy egy kancsó vizet kaptam. Mikor hű párom magához tért, kijelentettem, hogy azért is veszek egy fogkefét. Bementem egy üzletbe és kijelentették, hogy fogkefe — az nincs. Ellenben rovarporral szolgálhatnak. — Hát végre ! — vettem rovarport, jó lesz a front­ra, ahova visszasietek, — szabadságom le­jártát se várom. — Beláttam, kérem, hogy a fronton becsülettel harcolni az nem olyan rendkí­vüli dolog. Minden magyar ember megte­szi. De itthon azt kapni, amit akarunk — az kizárt dolog. Itthon nehezebb eredmé­nyeket elérni, az általános offenzíva dacára... lyog ránk. Most már tudja, hogy civilizált jó emberek közé került. Egy kis kézinaptár fekszik az aszta­lon. Kezembe veszem és lapozgatok benne. Vájjon milyen nap is lehet ma ? — Szerda. — Visszaemlékezem a régelmúlt hazai na­pokra. Oh ti boldog napok, visszajöttök-e még valaha. Lassan alkonyodik. Az égre már följöttek a csillagok. Elnézek a távolba a tiroli hegyek felett, arra, amerre a mi drága hazánk fekszik... Egy katona kapasz­kodik fel előttem a hegyre. Magyar fiú. Száján a nóta : Amerre az Etsch és Brenta folyik, Arra járnak most dicső hadaink Arra járnak, én is velük járok... Édes hazám, viszont mikor látlak... Levél a tiroli frontról. A déltiroli frontról írja egy kecskeméti önkéntes ezeket a sorokat: Gyönyörű szép nyári este van. Kinnt ülök olasz hadibádogból épült kunyhóm előtt, mely fenyőgalyakkal és kö­röskörül beültetett fenyőfákkal oly jól van maszkírozva az olasz repülők elül, hogy néha magam is alig találom meg. Ez országútnak különben, mely a vá­ros felé vezet , érdekes képe van. A sze­kerek, karm­ik, tragu­erek és autók végtelen sora közlekedik rajta. Közben egy-egy cso­port sebesült katona jön, kik között a mie­ink mellett mindig találhatók az olaszok és a szerbek. Itt már megbékült ellenség az ellen­séggel. A mieink az olaszt, vagy az olasz a mieinket támogatva, ballagnak az utón. A Feldspitalnál az orvos „Vergatterung“-ot ve­zényel. Most sebesülés, betegség szerint összeírják őket s aztán autón, szekéren vi­szik őket tovább a Hinterland felé. Az olasz katona itt már jól érzi magát. Moso­ III a i H Kecskemét, 1916. július 31. — Jóváhagyott közgyűlési határo­zat. A magyar kir. belügyminiszter ma ér­kezett leiratával jóváhagyta a közgyűlésnek azon határozatát, mellyel Sándor István pol­gármesternek a törvényhatósági bizottság 5000 korona személyi pótlékot szavazott meg. — Máramarossziget érdeklődik. Máramarossziget város ma érkezett átiratá­ban közélelmezési berendezéseink iránt ér­deklődött. Érdekes, hogy átiratában Mára­­marossziget hivatkozik arra, hogy értesülé­seik szerint Kecskemét közélelmezési beren­dezése a vidéki városok között első helyen áll. — A szilva maximális ára. A kor­mány megküldötte a szilva maximális árá­ról kibocsájtott rendeletet. — Halas adománya. Halas város polgármestere ékesítette a várost, hogy a 38. gyalogezred harctéren küzdő katonái ré­szére 250 kor. 30 fillért gyűjtött. — Szeretet adományok a király születés napján. Megírtuk már, hogy a belügyminiszter úr ő felsége legmagasabb születése napjára a harctérre küldendő sze­retet adományok költségeinek fedezésére or­szágos gyűjtést rendez. A város már felszó­lította a lakosságot az adakozásban való részvété­re, most ismét felhívjuk a lakosság figyelmét e nemes gyűjtésre. — Köszönet. A Magyar Adria Egye­sület elnöksége ma meleg hangú köszöne­tet mondok a városi tanácsnak, azért mert a tanács szép felhívással ajánlotta az egye­sületet kecskeméti testületeknek és magá­nosoknak. — Uj vonatok. Mai nappal két uj személyvonat állíttatott be: Budapestről—Temesvárra a 712 számú személyvonat indittattik, amely Kecskemétre d. e. három negyed 12 órakor érkezik. Temesvárról—Budapestre indul a 711 számú személyvonat, amely ide három negyed 4 órakor érkezik. — Hirdetmény. A. magyar kir. kor­mány 2350 1 1916. M. É. sz. a kelt körren­delete alapján közhírré teszem miszerint Kecskeméten 2 százaléknál nem több ide­gen anyagot tartalmazó hektoliterenként 76 kilogramm súlyú egészséges búzának 41 k. 50 fillérben, hektoliterenként 71 kilogrammos súlyminőség rozsnak 33 koronában, árpá­nak 32 koronában, zabnak 40 koronában végül a kölesnek 40 koronában lett a ma­ximális ára megállapítva. Ezen ár december 15-ig tart, december 15-ike után a búza ára 37 korona 50 fillér, rozs ára 30 koro­na, árpa ára 29 korona és a zab ára 37 korona lesz. Az 1915. évi termésű búza, rozs, kétszeres, árpa és zabkészletekre me­lyek requiráltattak, de még beszállítva nem lettek, a régi árak az érvényesek. Sándor István polgármester: Használjunk hadisegély bélyeget.

Next