Kecskeméti Ujság, 1916. szeptember (10. évfolyam, 196-220. szám)

1916-09-01 / 196. szám

2. oldal. KECSKEMÉTI UJSAG 196 (3197) szám Gondoskodás a jövőről. A jövő legnagyobb problémája kétség­kívül a jövő nemzedék nevelésének kérdése. A mai nemzedék — ezt minden álszemérem vagy rosszindulat nélkül kimondhatjuk, — nagyobbrészt elpusztult, más része pedig nyomorék és részben munkaképtelen lett Az országnak és nemzetnek tehát gondos­kodnia kell arról, hogy legyenek olyan utódok, akik mindazokat a helyeket betölt­­hetik, ahonnan most a nagy háborúban ki­dőltek a munkaerők. Bizonyos, hogy nagyon nehéz problé­ma ez. A legubbi években például, mint tudjuk nagy volt a tolongás az értelmiségi, különösen a hivatalnoki ügyvédi pályára. Ezt a krízist az ország akkor, amikor min­den munkaerőből volt elég kibírta, hiszen a többi munkaalkalmak, pályák sem voltak teljesen elhagyatottak. Azonban a háború után ez nem lesz így. Még­pedig nem lesz így igen hosszú ideig. Godoskodnunk kell arról, hogy a jövőben, a háború utáni idők­ben egyik pálya se szenvedjen hiányt mun­kaerőben, mindenüvé jussanak emberek és ne legyen egyetlen pálya sem túlzsúfolt,­­ mert nem lesz olyan pálya, ahol ne kellene megfeszített munkával helyrepótolni azt, amit a nagy háború alatt egyéb elfoglaltságunk révén elmulasztottunk. Meg vagyunk győződ­ve róla például, hogy a háború után a ke­reskedelmi és mérnöki pályára sokkal na­gyobb lesz a tolódás, mint eddig volt. Mindenesetre üdvös lesz, mert szükség lesz kereskedőkre és mérnökökre, de lesz sok ipari pálya amely ma munkás nélkül maradt és amelynek szüksége lesz munka­erőre. Lehetetlenségnek tartjuk, hogy az il­letékes kormányhatóságok ne találnák, vagy legalább is ne keresnének módot arra, hogy elosszák és minden pályára juttassanak a jövő nemzedék most felnövő és most fej­lődő tagjaiból. Bizonyos, hogy ez a probléma már foglalkoztatja az illetékes köröket és meg vagyunk győződve róla, hogy az illetékes körök is nagy meglepetéssel vették tudomásul az ország legelső és legnagyobb megyéjének­­ azt a megállapítását, hogy sokkal helyesebb ha a tanulók napszámba járnak, mintha az­­ iskolát látogatják. Eddig még csak vallhattak egynéme­­lyek ilyen nézetet az iskoláról és a tanulás­ról, ma azonban már megszűnt ez az idő, mert a legekletánsabban ez a háború bizo­nyította be, hogy mennyivel nagyobb fokú az ellenálló és harcképessége intelligens és tanult nemzetnek. A tanulóknak tehát nagyobb szüksé­gük van a tanulásra, mint a napszámra, de különösen nagyobb szüksége van az ő ta­nulásukra és tanulságukra a nemzetnek, az országnak és az államnak valóban meg kell szervezve lennie. Az ország illetékes hatóságainak kell gondoskodnia arról, hogy a gyermekek már most bizonyos megosztás szerint készüljenek az egyes pályákra, hogy akkor, amikor a nagy munka, a béke és a helyreállítás nagy munkája elkezdődik, min­den helyen, minden pályán legyen megfele­lő mennyiségű és megfelelő képzettségű munkaerő, elmúltok, mintha nem is az ágak testéből nőttetek volna, csak úgy rájuk aggatott volna valami láthatatlan kéz. Ti is elmúltok, mert minden elmúlik, ami él. Milyen sóhajtásnyi volt az életetek, úgy érzem, az emberek élete sem több, játszik az Élettel a Halál, mint levelekkel a szél. Elmúló levelek olyan tudatlan bámu­latai bámultak benneteket, mintha nem is a földre esnétek, hanem a szívbe, amelyen most annyi fájdalom, aggódás, rettegő, re­mény, várakozás, visszafojtott sóhaj van, az emlékezés vaskos könyvébe, amelynek lapjait annyiszor forgatjuk, amely mindent visszarebbent, fájón, szomorúan, elmerengőn. Oh egykor, ha már elül a harci lárma és a világ visszapihen a béke puha karjaiba, 1916 levelei, de sokan emlékeznek majd veletek, de sokan kezdik így a beszédüket . . . Mikor 1916-ban hullni kezdtek a levelek . . . (Sz.) Levelek, levelek... Még forrón süt a nap, a nők lenge ruhákban fehérlenek-kéklenek a korzón, a férfiak lüszterkabátban és porcelánnadrág­ban járnak, az ablakokon még fen vannak a zsaluk és a kertekben fürtös violák illa­toznak és pelargóniumok pirosának, népe­sek a teniszpályák és a kirándulóvonatok zsúfolásig, még végig locsolják az utcákat és az ég tengerén nyilaznak a fecskék, még nyár van, de amint künn ültem a parkban egy padon és arra kószált a szél és bele­kapaszkodott a fák lombhajába, az akácá­gakról már sűrűn hulltak a sárga levelek a földzöld bársonyára és a könyvem lapjára is ráperdült néhány levél, azután tovább kapta a szél és vitte, vite, ki tudja merre, ki tudja hová. Levelek, 1916. levelei, ti is leperegtek, roma megadással az enyészetbe merültek. Tengeri vásárlásra nem adnak igazolványt. A belügyminiszter rendelete. A belügyminiszter rendeletet intézett az ország valamennyi alispánjához és pol­gármesteréhez, amely megtiltja, hogy tenge­rire vásárlási igazolványokat adjanak ki a hatóságok. A közönségnek tudvalévően joga van a házi és gazdasági szükségletére szolgáló gabonát annak a törvényhatóságnak a terü­letén, a­melyen lakik, megvásárolni (ez az a jog, amellyel a városi lakosság mit sem ér), de most a miniszter kifejezetten kimonja, hogy a tengeri nem tartozik azok közé a gabonaneműek közé, amelyek a hatóság vásárlási igazolványa alapján beszerezhetők. Hogy mi lesz a vidéki háztartásokkal, ahol a sertéshizlalás és a baromfitartás élet­feltétel és mi lesz a városi piacokkal, ha a vidéki nem fog tudni baromfit tenyésteni, arról nem szól a miniszter rendelete, mely egyébként szóról-szóra a következő: Előfordult esetből kifolyóan haladék­talanul figyelmeztesse az illetékes hatósá­gokat arra, hogy a 2117—1916. M. E. szá­mú rendelet alapján úgy a házi, mint a gazdasági szükséglet céljaira csak azok a terményekre adhatnak ki vásárlási igazolvá­nyokat, melyek a hivatkozott rendeletben és az ahhoz csatolt A) és D) mintákban föl vannak sorolva. Tengerire tehát vásárlási igazolvány ki nem állítható. Amennyiben pedig valamely hatóság tengerire már adott volna ki vásárlási iga­zolványt, annak bevonása iránt azonnal in­tézkedjék. A rendelet megérkezett és kétségtelen,­ hogy kellemetlen meglepetést fog okozni a vármegye községeiben. Meg vagyunk azonban győződve, h­ogy a kormány intézkedése a termés biztosítá­sát célozza és később intézkedés fog tör­ténni arra, hogy a közönség mindenütt hoz­zájusson legalább is a sertéshizlalás céljaira szükséges tengerihez és így a zsírszükség­­let biztosítható.­­ A kormány felemelte a hadifog­lyok liszt adagját. A belügyminiszter kör­rendeletet bocsátott ki a polgári ellátásban lévő hadifoglyok liszt és kenyérfogyasztása tárgyában. E szerint a hadifoglyok oly mennyiségben látandók el liszttel, mint a minő mennyiség az e tárgyban kiadott kor­mányrendelet szerint a hasonló foglalkozást űző honi lakosságot megilleti. Vagyis 24 dekagramm liszt, illetve 33,6 dekagramm kenyér helyett a hadifoglyokat, mint nehéz munkát végzőket, 30 dekagramm­ liszt, il­letve 42 dekagramm kenyér illeti meg na­ponként s a mezőgazdasági munkára régeb­ben kiadott hadifoglyok élelmezésére, illetve napi kenyér és liszt adagjaira vonatkozó elő­írások is az egész országra kiterjedő egy­séges érvénnyel ebben az értelemben mó­dosulnak. HÍREK Kecskemét, 1916. augusztus 31. Hadisegélyesek pana­szos följelentései. Az elöljáróságok, hatóságok a legna­gyobb gonddal állapítják meg, hogy ki ré­szesítendő hadisegélyben, ki nem s azok közül, akik már kaptak, kiktől vonandó meg a segély , mert az állam vagyona nem te­kinthető Csáky szalmájának, hogy azt min­denki derűre-borura szaggassa. Ennek a gondos eljárásnak az a folyománya, hogy az elöljáróságokat, hatóságokat a hadise­gélytől elesettek közül többen a belügyi kormányhoz, magához Tisza István gróf kor­mányelnökhöz intézett panaszos beadványa­ikban megvádolják, amivel az amúgy is túl­terhelt hivataloknak igen sok fölösleges mun­kát okoznak. A kormány az egyoldalú pa­naszos följelentéseket nem tehet egyebet, mint leküldi a panaszt az illetékes hatósá­gokhoz megvizsgálás végett. Megtartják a vizsgálatot s a legtöbb esetben kivilágosodik, hogy a hatóság a rendeletek értelmében járt el. A hadisegélyt igénylők, akik a rendeleteket egyáltalán nem, vagy csak felületesen ismerik, nem tudják hogy mit igényelhetnek jogosultan, de va­­lemennyi igényel áll elő, mert Péter és Pál családja kap segélyt, hát másnak is kell kapnia. Mindenki, akinek a családtartója had­ra kelt, a hadisegélyre tart igényt, holott, ha megfeszített szorgalommal dolgozni akarna, maga is megkeresné a kenyerét, úgy mint amikor béke idején valami betegségben vész el a családföntartó. Ha valamely családban béke idején megnyomorodik vagy meghal a családföntartó, kitől követel a család se­gélyt ? Dolgozik vagy koldul, él, ahogy tud. Ha a háborúnak vége lesz s a családfön­tartó nem tér többé vissza, senki sem ad hadisegélyt. Az államtól igen nemes és humánus elhatározás volt, hogy hadisegélyt folyósított s eddig már több százmilliót fizetett ki ha­disegély címén. Az ország valamennyi va­gyontalan hadrakeltjének családját nem tart­­hatja ki az állam. Keresse meg mindenki a maga kenyerét a saját két keze munkájával. De a dolog senkinek sem tetszik. Mindenki az élet könnyebb részét választaná. Az állam rengeteg pénzt ad ki hadi­segélyekre, az utalványozást tovább fokozni nem lehet, mert utóbb a kincstár fizetéskép­telenné válik, ha mindenki az állam pénzén akar meg­élni. — Közgyűlés. Kecskemét város tör­vényhatóságának e havi rendes közgyűlését délelőtt fél 11 órakor nyitotta meg Ráday Gedeon gróf főispán, aki megszívlelendő és nagyjelentőségű szavakban vázolta az elő­állott új hadihelyzetet, a román orvtámadást, mint olyan váratlan és nagy eseményt, mely minden tekintetben, de különösen a moráli­­ás létében mélységesen elítélendő, mert a románok orgyilkosok módjára akkor tá­madtak, amikor minden jel az ellenkezőre vallott. Széles látkörrel, nagy tudással és a tények ismeretével magyarázta meg azu­tán a főispán az a stratégiai helyzetet, a magyarázat, melyre bővebben kitérni nem lehet igazán megnyugtatott mindenkit.­­ A hadihelyzet ismertetése után kéréssel fordult a főispán Kecskemét városához. Minden valószínűség szerint az erdélyi menekült családok közül többen Kecskemétre kény­szerülnek jönni, kéri a város közönségét fogadta igaz magyaros vendégszeretettel, résztvevő jószívvel a szerencsétlen menekül­teket. Gy. Papp József a közgyűlésnek 9 órakor való megkezdése érdekében intézett kérést a főispánhoz, a közgyűlés az érvény­ben levő rend mellett foglalt állást. A kögyűlés elhatározza, hogy Pásthy Károly ny. igazgató érdemére alapítványt létesít, er­re a célra a jövő évtől évi 400 koronát irányoz elő a költségvetésbe. Sándor István polgármester igen szép és meleg szavakban méltatta Pásthy Károly 45 éves szolgálatá­nak érdemeit.

Next