Kelet-Magyarország, 1969. október (26. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-09 / 234. szám

% **M A Tribuna cikke kikkel és kik ellen Prága (MTI): A Tribuna, a CSKP KB cseh irodájának politikai és ideológiai hetilapja szerdai vezércikkét annak a kérdésnek szenteli, hogy a pártnak kikkel együtt és kik ellen kell érvényesíteni politikáját. A cikk szerzője, Oldrich Svestka ezzel összefüggésben áttekintést ad a munkásosztálynak, a parasztságnak és az értelmiségnek a közelmúltban és a jelenben betöltött szerepéről. — Hisszük — állapítja meg —, hogy pártunk politikáját mindinkább támogatni fogja társadalmunk nagy többsége, mindazok a hamisan tájékoztatott és félrevezetett állampolgárok is, akiknek nemzeti érzéseivel visszaéltek. Sohasem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy az emberek a nyilvános tájékoztatás alapján alakítják ki állásfoglalásaikat és nézeteiket. Ám tavaly a tájékoztatást a párt és állam akkori vezetésének tagjai irányították. Ezért elnéző magatartást kell tanúsítanunk e példátlan manipuláció szenvedő alanyai iránt, viszont annál szigorúbban kell eljárnunk azokkal szemben, akik ezt tudatosan, erkölcsi aggályok nélkül, a saját hatalmukért vívott könyörtelen harcban megszervezték, tekintet nélkül társadalmunk létérdekeire. Az igazságot már sokan kezdik felismerni, de még sokan félnek a jövőtől, tartanak a megtorlástól és a revalistól. Még fülükbe cseng a jobboldali szocialistaellenes erők propagandája, amelyek félelmüket (és gyávaságukat is, mert hiszen alapjában véve minden opportunista gyáva és menekül a felelősségre vonás elől) igyekeztek és mindmáig igyekeznek átvinni az ország becsületes állampolgárainak tudatába Ezért beszélnek a január előtti viszonyokhoz, sőt az ötvenes évek gyakorlatához való visszatérésről. Politikánkkal naponta el kell oszlatni az emberek félelmét és aggodalmait, meg kell szüntetnünk tájékozatlanságukat. Az embereknek saját tapasztalataik alapján kell meggyőződniük arról, hogy a jelenlegi vezetés helyes, határozott, egyúttal azonban demokratikus úton halad. A cikk szerzője megemlíti, hogy a kommunistákra háruló nagyobb felelősség miatt nem lehet azonos mércével mérni párttagot és párton kívülit A követelmények alapján határozhattuk meg a párt káderpolitikájénak alapelveit is. Tagadhatatlan, hogy a párt a szocializmus hatalmi pozícióit kommunistákkal kívánta biztosítani. Másrészről azonban a párt megszünteti az úgynevezett káderplafont, lehetőséget nyújt valamennyi becsületes állampolgárnak az érvényesülésre az élet minden területén. Szükséges, hogy a pártvezetés és a pártszervek pontosan felmérjék az osztályerők helyzetét és a munkásság, a parasztság, az értelmiség és a fiatalság tudatának fejlettségét. Svestka a továbbiakban kiemeli, hogy nem csak a pártaktíva jelentős részénél, hanem a munkásosztály tagjainál, párttagoknál és párton kívülieknél egyaránt jelentős változás tapasztalható a közelmúlt eseményeinek felismerésében. Tavaly a munkásosztály állt ellen legtovább a tömegtájékoztatási eszközök ráhatásának. Az ennek tudatában levő jobboldal különösképpen az augusztus előtti időszakban különféle hazafias jelszavakkal igyekezett megnyerni a munkásosztályt, amely ez ellen nem volt mindig felvértezve. A munkásság tudatában végbement változás a stabilizáció egyik legfontosabb tényezője. A parasztság helytállásának rövid elemzése után a cikk írója az értelmiségről megállapítja: „ Értelmiségünk jelenleg bonyolult és fájdalmas folyamatot él át, amelyet nagy érdeklődéssel és azzal a segítő szándékkal figyelünk, hogy megszabadítsuk illúzióitól. Jól tudjuk, hogy az értelmiség bizonyos csoportjai, elsősorban a párton belül, túl messzire mentek, s még ma is ellenséges magatartást tanúsítanak a pártvezetés jelenlegi politikájával szemben. Tudniok kell azonban, hogy már nem számítunk rájuk, már nincs visszaút, s felelősségre vonjuk őket. Az értelmiség sokkal nagyobb részének megnyeréséért azonban — a bírálat jogának fenntartásával — kitartó harcot folytatunk, s hisszük, hogy megérti, mi is történt az elmúlt időszakban — állapítja meg Svestka. RÜLET-MAGYARORSZÁG BUDAPEST M. J. Ingman, a Finn Köztársaság budapesti nagykövete október 8-án fogadást adott, amelynek keretében átadta a magyar—finn kapcsolatok ápolásában kiemelkedő szerepet játszó személyeknek az Urho Kekkonen köztársasági elnök által adományozott állami kitüntetéseket. RÓMA Georgiosz Milonasz, az egykori Papandreu-kormány közoktatási minisztere megszökött Amaragosz szigetéről, ahová a katonai junta száműzte. A szöktetésben öt olasz, köztük egy újságíró is közreműködött. KAIRÓ Saravi Goman egyiptomi belügyminiszter szerdán egyórás eszmecserét folytatott Szergej Vinogradával, a Szovjetunió kairói nagykövetévek LAS VEGAS Föld alatti atomrobbantást hajtott végre az Egyesült Államok Nevada államban. Az atomenergia bizottság közlése szerint a felrobbantott nukleáris szerkezet közepes hatóerejű volt. AMMAN Izraeli légi kötelékek szerdán hajnalban rakétákkal és gépfegyverekkel támadták Al Salai helységet az Ammantól mintegy 70 kilométerre fekvő Irbid városka közelében. Jordániai szóvivők szerint a légelhárítás felvette a harcot a betolakodó repülőgépekkel és távozásra kényszerítette azokat. Az izraeli akció következtében két polgári személy életét vesztette, három pedig megsebesült — közölték Ammanban. Szovjet—tanzániai tárgyalások Moszkva (MTI) Szerdán a Kremlben megkezdődtek a tárgyalások a Szovjetunió Legfelső Tanácsa meghívására hivatalos látogatáson Moszkvában tartózkodó tanzániai küldöttség és a szovjet vezetők között. A tárgyalásokon részt vesz Julius Nyerere tanzániai köztársasági elnök, Stephen Mhando külügyi államminiszter, Paul Romani gazdaság- és tervezésügyi miniszter. A szovjet fél részéről Nyikolaj Podgornij, a Legfelső Tanács elnökségének elnöke, Kirill Mazurov, a minisztertanács elnökének első helyettese és Andrej Gromiko külügyminiszter vesz részt a tárgyalásokon. A Szovjetunió Legfelső Tanácsának elnöksége és a szovjet kormány szerdán a Kremlben ebédet adott Julius Nyenyere tanzániai elnök tiszteletére. Az ebéden részt vettek a Nyenyere kíséretéhez tartozó tanzániai államférfiak, szovjet részről jelen volt Alekszej Koszigin miniszterelnök, Nyikolaj Podgornij államfő és más hivatalos személyiségek. Wm. dktexe* Külpolitikai széljegyzet: Törökország választások előtt Vasárnap választások lesznek Törökországban, amelyeknek kimenetele jelentős befolyással lehet a NATO súlyos nehézségekkel küzdő délkeleti szárnyának további helyzetére. Ahhoz, hogy a török választás tétjeit és a választási harc sajátos ellentmondásait akár vázlatosan is megismerhessük, vissza kell nyúlni a második világháború utáni évek történetéhez. Törökországban Kemal Atatürk reálpolitikájának utódja a köztársasági néppárt és személyében ennek vezetője, Inönü volt. 1946-ban egy, a mégoly felemás belső reformkísérleteket is elutasító, s mindenekelőtt a földbirtokosok érdekeit képviselő párt lépett porondra Bayar és Menderesz vezetésével. Ez volt az úgynevezett demokrata párt, amely 1950- ben került hatalomra. A Menderesz-korszak tíz esztendeje alatt Törökország „abszolút atlanti” politikát folytatott, Washington minden akcióra hajlandó szövetségesének bizonyult. A koreai háborúban például az összes külföldi csapategységek közül a törökök játszották az amerikai intervenciósok mellett talán a legnagyobb szerepet. A NATO délkeleti szárnya ebben az időszakban egyértelműen és szilárdan támaszkodhatott Törökországra. A jelenlegi helyzet megértése szempontjából is fontos, hogy e szolgai külpolitikai magatartás ellenére Menderesz pártja rendkívül erős tömegbázissal rendelkezett. Ennek a magyarázata az, hogy az elmaradott, javarészt analfabéta parasztok széles tömegeinek támogatását élvezte, akiket a mohamedán papok és a földesurak szigorú pórázon tartottak. A Menderesz—Bayar rezsimnek egy katonai felkelés vetett véget, s ez nem volt véletlen. Törökországban a parasztok és az alsó középosztály fiai szájpárja az osztálykorlátokból való kitörés és a hatalom centrumához való közeledés egyetlen lehetséges útja a hadseregen át vezetett. Ezért az, a török viszonyok között a reformista, sőt a radikális politikai gondolkodás egyik melegágya lett. Ezek az eszmék természetesen a tisztikarban terjedtek, amelyben így különböző árnyalatú frakciók alakultak. 1960-ban rövid időre ezek a frakciók egységesen léptek fel, s így vált lehetségessé, hogy elseperjék a Menderesz-rezsimet. Kétéves katonai interregnum után 1962 júniusában választásokat rendeztek, s ezen Inönü köztársasági néppártja — mint az várható volt — győzelmet aratott. E párt útkeresése azonban továbbra is túlságosan bizonytalan és szürke volt ahhoz, hogy magával ragadja a tömegeket — a falura, a belső mozdulatlanságot őrző nagy támaszpontra pedig nem tudott igazán betörni. Így Inönü kabinetje 1965 tavaszán megbukott és rövid átmeneti korszak után az úgynevezett igazság párt kezébe került a hatalom. Az igazság pártról mindenki tudta, hogy Menderesz öt esztendővel korábban betiltott pártjának alapjaira épült. Az viszont már meglepetésként hatott, hogy ezeken az alapokon az új párt olyan külpolitikát formált, amely eltávolodott Menderesz atlanti hagyományaitól, és egyre határozottabban fordult a realitások felé! Demirel miniszterelnök, az igazság párt vezetőjének irányítása alatt lazítottak a török külpolitika egyoldalú kötelezettségein. Törökország NATO-tagsága azonban sohasem vált kérdésessé. De ezen a kereten belül felvetették a NATO-támaszpontok jogi státusának rendezését, a támaszpontok helyzetét, bizonyos titkos katonai szerződések felülvizsgálását. A realitás elemei még jobban megmutatkoztak abban, hogy ebben az időszakban minden szempontból rendezettebbé vált a viszony a Szovjetunió és Törökország között. A Menderesz időszak , konfrontációs hisztériája” helyet adott az együttműködésnek. Demirel és a Szovjetunió vezetői több ízben ma-agas színtű megbeszéléseken találkoztak, sőt Törökország szovjet beruházási hitelt is kapott. Mindez természetesen azzal járt, hogy a szocialista országok és Törökország kapcsolatai is megjavultak. A mostani változásokra egy ilyen, külpolitikájában figyelemreméltó vonásokat mutató igazság párt a győzelem esélyével indul. Általában azt tartják, hogy a török választók 65—70 százaléka a párt mögött áll. A helyzet rendkívüli belső ellentmondása az, hogy ennek a 65—70 százaléknak csak egy töredéke értékeli az igazságpárti kormány realista külpolitikáját. Nagy többségük azért áll a párt mögött, mert azt belpolitikai szempontból a vallási hagyományok őrzőjének tartja. Úgy véli, hogy ez a párt a nogvenezer török falu hodzsák és agák kormányozta életének konzervatív őrzője. A választások pontos arányai és mindenekelőtt (a választások után) a hadsereg tisztikarának magatartása fogja majd megmutatni, hogy Demirel kormánya meddig képes még fenntartani ezt a kettősséget. A török külpolitika utóbbi éveinek reális lépései remélni engedik, hogy az igazság tört és a kormány csúcsain a választások után bármilyen óvatosan is, de elindul a belső reformok útján. Ma Moszkvába érkezik Maurice Schumann Moszkva (MTI): Maurice Schumann francia külügyminiszter csütörtökön kezdődő hivatalos moszkvai látogatása áll a szovjet főváros politikai megfigyelői érdeklődésének középpontjában. „Qjigl” látogatási keretében utoljára négy esztendővel ezelőtt, 1965 őszén járt Couve de Murville hivatalos úton a Szovjetunióban. A jelenlegi francia külügyminiszter moszkvai utazását igazolja az a tény, hogy Schumann fog elnökölni a szovjet—francia tudományos-műszaki és gazdasági együttműködést biztosító vegyes bizottság, az úgynevezett „nagybizottság” jövő héten a szovjet fővárosban kezdődő ülésszakának megnyitásán. A helyzetelemzők mindezeken túlmenően a francia külügyminiszter látogatásának érdemi jelentőségét abban látják, hogy francia részről nyilvánvalóan újból megerősíteni kívánják, hogy a Szovjetunióval való együttműködés fejlesztése nem valamilyen konjunkturális, személyekhez kötött politika, hanem az objektív helyzet követelménye, a történelemben és a francia nemzeti érdekekben egyaránt mélyen gyökerező irányvonal. Magától értetődően Schumann moszkvai hivatalos tárgyalásai a kétoldalú kapcsolatokon túlmenően magukban foglalják a nemzetközi helyzet egészének áttekintését. A nemzetközi látóhatár vizsgálatát felettébb megkönnyíti, hogy a Szovjetunió és Franciaország a legidőszerűbb és a legkiélezettebb nemzetközi kérdésekben, így a vietnami és a közel-keleti kérdésben egyező álláspontokat képvisel Az európai biztonság kérdésében a szovjet és a francia szempontok közeledését számos tényező határozza meg, mindenekelőtt az, hogy a két fél elismeri az összes európai államok békés együttélésének és kölcsönösen hasznos együttműködésének szükségességét. Ugyancsak fontos közös elv, hogy a Szovjetunió és Franciaország elismeri a második világháború után Európában kialakult határokat, így az Odera-Neisse-határt. Günter de Bruyn. 1. — Átkozott náci kölykök! — mondta az asszony. Nem szólt hangosan, de a mindent elborító fenyegető csendben a körülállók meghallhatták. Amíg Preuss a bal oldali szomszédom karját elkapta és így a lyukat ismét betömte, az öregasszony felvette a szatyrát, és a következő ház bejáratához ment. Felszedtem a zsemléket és a leveskockákat és utánaszaladtam. Amikor kinyitotta az ajtót, utolértem és a szatyrába raktam a dolgokat. — Bocsásson meg! — mondtam. Nem fordult felém. Kendője csücskére meredtem, amely minden lépésnél ide-oda mozgott. Aztán becsapódott mögötte a magas, nehéz bejárati ajtó, amelynek töredező festékére krétával tizenegyes szen volt írva. Amint megfordultam, a fiúk megvetően fenyegetően néztek rám. Preuss pillantását kerestem, de ő úgy tett, mintha nem is látna. Senki sem szólított fel, hogy ismét álljak a helyemre. A ház falához álltam, a perselyt a derékszíjamra akasztottam és vártam. Már nem éreztem a iget. Nem voltam büszke arra, amit tettem és nem féltem. Tudtam, hogy cselekednem kellett. Tizennégy nap konyhaszolgálat, tizennégy nap szobaszolgálat, négy hét kimenőtilalom! Ez a büntetés parancsmegtagadás esetén. De becsületünk bemocskolása ezzel még nincs megtorolva. Szidtak minket és az egyik, aki egyenruhát visel, gyáván, mert hunyászkodott azelőtt a nőszemély előtt. Ezt csak a közösség fellépése moshatja le. Kürülbelül ezt mondta a táborvezető, amikor vacogva és fáradtan újra az iskolaudvaron álltunk. Engem alig érintettek a fenyegető szavak. Tudtam, hogy viselkedésemet megbüntetik, nyugodt voltam, felkészültem rá. Nem estek nekem rögtön, amikor az elvonulási parancs jött. A házba futottak anélkül, hogy rám néztek volna, és csak az egyik kicsi leselkedett rám az ajtó mögött és úgy elgáncsolt, hogy elestem és homlokomat a lépcsőbe vertem. Vacsoránál senki se figyelt rám, de amikor a csészét a számhoz emeltem, elnevették magukat. Sót tettek a teámba. Én azonban nem adtam meg nekik azt az örömet, hogy undorodom, hanem szó nélkül megittam. Egy Hitler-beszéd közvetítése alatt cédulát dugtak a markomba: „Reszkess áruló! Az éjszakai szellemek”. Tudtam, hogy mit jelent. Preuss, mint mindig, mellettem ült. Arca most zárkózott volt. Amikor a többiek a szobájukba futottak, hátramaradt és mellettem jött fel a lépcsőn. Nem szóltam, mert tudtam, hogy minden szót segélykérésnek vesz. Ő is hallgatott. Zavarban volt, mert nem tudta, hogy kezdje. — Most én sem tudok rajtad segíteni — mondta végül, amikor majdnem elértük a szobánkat. — Tudom. De legalább meg tudsz érteni? — Nem — mondta gyorsan, szinte várta is a kérdést. — Túl messzire mentél, ez árulás. Hangjának megpróbálta azt a keménységet kölcsönözni, amely kellett ahhoz, hogy a hivatalos véleményt ki tudja mondani viselkedésemről. De ez rosszul sikerült. Először éreztem magam különbnek nála. — Talán azt hiszed, hogy félek a többitől? — Igen. Preuss — mondtam és tudtam, hogy ezzel áthágyhatatlan falat emelek közénk. — Most először hiszem, hogy félsz. A folyosón álltunk a szobánk és a vezető szobája között. Ekkor lépett elő Eisenbeck a vállán törülközővel. Úgy tett, mintha nem látna minket, de a folyosó végén még egyszer megfordult. Preuss ebben a pillanatban így felelt: — Ha meg akarsz sérteni, csak tessék. Köztünk mindennek vége! Ezen az estén sokáig ébren feküdtem és irigyeltem a többieket, akik aludtak. Mindegyiket megismertem a lélegzéséről, Preusst erős, szabályos szuszogásáról, a kis Eismannt rekedt, fütyülő hangjáról és Markmannt a szoba másik végéből szabálytalan hortyogásáról, amely néha váratlanul alábbhagyott, hogy aztán megint erősödjék. Lassan nőtt a szorongásom, már kívántam, hogy hamar meglegyen az egész, hogy aztán még elég időm legyen aludni. Csak az éjszaka második felében jöttek, jóval éjfél után, de még korábban, mint amikor az utcán zárt kocsik álltak meg a bérházak előtt, és egyenruhások dörömböltek az ajtón. Hallottam a Péter- Pál templom óráját, amint egyet ütött, aztán zavaros álomba süppedtem. Rögtön felébredtem, amikor Preuss halkan kibújt az ágyból. Hallottam az ajtók nyitását és csukását, a meztelen lábak topogását a folyosó linóleumán, a suttogást és halk vihogást, de mindezt elnyomta a szívem dobogása. Sötétben jöttek, párnát nyomtak az arcomra, pokrócba csavartak, végigvittek a folyosón, a lépcsőn föl a fürdőszobába. Amikor a kőkockákra fektettek és levették a párnát az arcomról a félelmem hirtelen eltűnt. Magukra terített lepedőkkel és arcukra kötött zsebkendőkkel akarták magukat felismerhetetlenné tenni. Fény©égető pillantásuk nem ijesztett meg. Preuss nem tudott rám nézni, elfordult és az ajtóhoz ment. — Állj fel! — szuszogta Eisenbeck. Az álöltözet ellenére mindenkit felismertem. Lassan felemelkedtem. — Megjelentek az éjszakai szellemek, hogy lemossák rólad a szégyent, amely bűzlő piszokként ragad rád. Eisenbeck úgy beszélt, mintha egy magasztos költeményt szavalna. Markmann akinek az ilyesmihez egyáltalán nem volt érzéke, felemelte az orrát, körülszimatolt és azt mondta: — Pha, de bűzlik! A kisebbek vihogtak. — Pofa be! — kiáltotta Eisenbeck. — Na kezdjük hát! — szár sza IV. — Elismered, hogy bűnös vagy? — kérdezte Eisenbeck. — Igen, elismeri, hogy bűnös — szólt Preuss az ajtó mellől. — Csináljátok gyorsan, hogy túl legyen rajta. — Nem — mondtam és Preussra néztem. — Nem érzem magam bűnösnek. (Folytatjuk)