Keleti Ujság, 1920. november (3. évfolyam, 254-261. szám)

1920-11-20 / 254. szám

PÁlyaudvartan is I Len Ilk évfolyam * 254 MB»ls (KormesvAp)| 1920« • Szombat * novemfeer« 20. Előfizetési árak: Politikai napilap Piklőss verbesstő: ZÁGONI ISTVÁN Egyes ára 1 Len Megjelenik minden reggel Sserkentősér s Unió-utca 3. Kiadóhivatal | Unió-utca 3. Teldenazíra «04. Kfilmtogeink utánnyomása tilos imnapalik a magyar n­emzetgyűlést A szétaltasatott klillepítmény kasz­­á­ja Súlyos lapnyadlalommá fejlődött m cseh-nésnai konfliktus Prágában Windischgräti kioktatja a magya­rokat Teleki Pál leleplezéseket ígért ■aniu nacionalista pártja beolvad A repatriáltakat csak killSnSs ese­tekben engedik át a határon A kisebbségek védelme A trianoni békét ratifikálták Bukarestben és Budapesten is- Itt bekebeleztek ezzel a tény­­nyel minket, amott forma szerint is lemondot­tak rólunk. A két aktus Romániának és Ma­­gyarországnak, tehát a két államnak eddig el­intézetlen ügyére tette rá a pecsétet. Ők egy­más közt elintézték a maguk dolgát, mi azon­ban, lekapcsolt részeken élő magyarok, ebbe az intézésbe nem szólhatunk bele, mi nem va­gyunk állam, nem lehettünk tárgyaló fél, mi e két aktussal pusztán szenvedő szereplőiként vártuk sorsunk eldőlését jobbra, avagy balra. Sorsunk azonban még nem dőlt el a ratifiká­lás tényével, csak államjogi helyzetünk tisztá­zódott és ezzel sorsunk további intézése a mi villáinkra nehezedett. A bekebelezés ugyanis nem jelent beol­vadást számunkra és nem is akar jelenteni, ezt a békeakta szövegezői sem követelik tő­lünk, sőt nemzeti kisebbség címen az uralkodó fajtól megkülönböztetnek és külön rendelkezé­sekben kötik ki fajtánk fennmaradásának biz­tosítékait. Ha tehát a román államba történt átkapcsolásunk a nem magyarajkú román ál­lampolgárokkal bizonyos sorsközösségre utal is, van egy külön magyar sors Romániában, vannak biztosított jogaink és nemzeti evolú­ciónk előtt nyitott utat hagynak a békeszerző­désnek az etnikai kisebbségekre vonatkozó pontjai. Minden szerződés azonban holt betű, írott formalitás. A tartalmát nekünk kell kitöltenünk élettel, nekünk és az államnak, ha lehet közös akarattal s ha szükségesnek mutatkozik elszánt erőfeszítések árán. Tisztában kell lennünk a kérdés fel­vetődésénél azzal, hogy Románia mind­eddig egységes nemzeti állam volt s és ezért vezető politikusaiban nincs még kifejlődve az érzék a nemzeti kisebbségek kezelése irányában. Nekünk kell ezt az érzéket ébrentartani és méltányossá fejleszteni bennük, nekünk kell rámutatni előttük az útra, melyen haladva tor­zsalkodások és egyenetlenségek maguktól ki­küszöbölődnek s a romániai magyarság alkotó energiái üdvösen kihasználhatók lehetnek a nagyobb közösségek számára. Most ne rekrimináljunk­ Most más a mi kö­telességünk, melynek betöltésével megakadá­lyozhatjuk azt is, hogy a jövőben rekriminá­­ciókra lehessen szükség. Most első tennivaló magunkat megtalálni, a rendelkezésünkre álló hatalom, jog és erőforrásokat felkutatni, latra vetni értéküket, majd csoportosítani valameny­­nyit egy szilárd alappá, amelyről megindulhat teljes erővel önvédelmi akciónk s teljes súlyá­val nyomulhat az államhatalom mérlegének serpenyőjébe. Úgynevezett államalkotó faj voltunk eddig. Sorsunkat bizalommal helyeztük a budapesti kormányok kezébe s ezáltal hozzászoktattuk magunkat bizonyos függéshez és bizonyos támogatáshoz. E megszokás rabjai voltunk , kétségtelenül legnagyobb hatással életünk új­szerű alakítására e megszokás elszakítása, semmivé tétele volt és van ma is. Legnehe­zebb megszokni nekünk is, akárcsak a szülői háztól az élet forgatagába kisodort gyermek­nek a magunk lábon járást, a magunk életé­nek a magunk eszközeire utalt kialakítását. Pedig meg kell szoknunk és pedig őszintén, hátsó gondolatok nélkül, hogy önmagunkat kiemeljük a letargiából, hogy saját rendelteté­sünket betölthessük, hogy azokat a célokat, amelyeket a magunk fennmaradása, a magunk jövője tűz ki, mentőit rövidesebben s mentől kevesebb felesleges rázkódtatás árán elér­hessük. A békeszerződés jóvoltából különös külső patrónusa is volna a nemzeti kisebbségeknek, tehát nekünk is, a Népek Szövetsége képében. Csak most értesítette a szövetség titkára az osztrák kormányt hogy a szövetség tanácsa átvette a garanciát a kisebbségi fajok, vallá­sok és nemzetek fölött. Kötelessége is volt ezt tenni, hiszen a saintgermaini béke kötelessé­gévé tette. Tehát ama kicsinyhitűek számára, akik a bekapcsolt magyarságot külső támoga­tás nélkül gyengének tartják ahhoz, hogy a maga sorsát hathatósan intézni tudja, ime a külső támogatás lehetősége is felvillan- Íme, nem vagyunk elhagyatva, a világ népeinek társasága gondot visel ránk — érezhetik azok, akik a külső támogatásban megnyugvást ta­lálnak. Mi azonban óva intünk mindenkit attól, hogy újabb vérmes reménységekbe ringassa magát. Tudnunk kell és jó tudnunk, hogy van a hátunk mögött egy felebbezési fórum, de ennek értékét annyira túlbecsülnünk nem sza­bad, hogy ez m­ajd minden nehézséget el fog hárítani érvényesülésünk útjából. Hozzátarto­zik erőink számbavételéhez a Népszövetség számontartása is. De csak számontartása. A mi utunkat a magunk verejtékével kell kikö­veznünk azokkal a kövekkel, amelyeket mi csákányoztunk ki a lehetőségek sziklatömb­­jéből. A kisebbségek valóban hathatós védel­mét csak maguk a kisebbségek tudják ellátni. Jelszavunk legyen : segíts magadon, az Isten is megsegít és — talán — a Népliga is. Az oroszlán szereplése városunkban írtt. Somtimrei Jenő (folytatás és vége.) Az Úr azonban, aki a legvétségosabb pillana­taiban veszi párt­fogásába a benne bizakodókat, a direktor felé is kinyújtotta segítő kezét. Feilegsza­­kadást kü­dtitt, irtózatosat, mely valahol a hegyek közt végezhetett feszényű pusztítást, minek követ­keztében a fapiac mellett kanyargó patak száraz medre teabe­ló éa elszánt folyammá duzzadt, elsze­­kifelta a hidakat, elsöpörte a parti malmokat és ergényvityilákat, a városon felül pedig kitesmékzett a megszirkolt mederből és a külső részeket egyet­len rohanó, veszett sodiu érré változatta Városunk­ban ezen ez éjszakén egy teremtett lélek le nem hunyta a «Remét. Hassoltak a villámok, recsegett, zengett az ég, mint végit élet napján • a vadul dü bőres áradatot ia fullorditották a menazséria fene vadai, melyeket nétraalul, ketrecestül hátóra kapott a száguldó víz és vitte, dobte, hányta, sodorta a Maros felé. Ráadásul hajnaltéjban lövések is eset tűntek bele a féktelen hangzavarba, ami végképpen teljessé tette a pánikot. Csak késő­­reggelre engedett fel valamelyest a telkekről e rettenetes feszültség. Az ég kiderült és e kelő nép pazar bőkezűséggel szórta decüig ara­nyát az utcákra, kertekre. Az ár visszahúzódott a fapiacról és a cigány sorról, a fék levelén viigyen győz­ődttegtek a legtisztább brilliáns szikrázó tüzé­vel. A természet a diadal­mal­ma éra ébred-s mn­den pompájában­­öldökölt, az emberek r­zonben csak egyenként é« csak nagykésőre mer*»z«!nak kitenni lábukat a képűn, Szomszéd"'! szomszédra kerítéseken Al­ée félig aaiot ablakéiból kukucsol­va adták egy másnak tud­ni az éjszaka eseményeit. A vadak egy része kitört a ketrecéből és a preo­dóráig megit diéta ezek ellen a hajtóvadászatot. Részleteket is tudtak némelyek: a párduc nekiug­­rott az egyik esendőrnek és a válába aszapott, a tigrist az első lövésre elejtették, a majmok ott dög­löttek a ketrecükben, amely valahol a vágóhíd téján megfeneklett s ugyanez a sors érte a rámét, a ró­kát, a két kis barna bocsot és a nyulakat, melyek az óriás kigyó etetésére voltak szánva. A kígyó bélelt faládában lakott, azt nem tudni mi sors érte. A szegény elaggott, fogatlan oroszlánt sem találják, az biztosan megfulladt, amilyen gyá­moltalan volt , valahol a Maros hömpölygeti hullá­jával a ketrecet. Mindezekben délire a legóvato­­­s­bbak is megnyugodtak, az utcák benépesültek és sok szemlélője maradt a menazséria földi marad­ványainak. Az igazgató pedig boldogan utazott fel Pestre, a biztosítási díjak kimentették az összes vizekből. Délután két órakor nálunk minden úriember az Emkében szokott tarokkozni feketeszó mellett. Az éjszaka eseményei annyi témát adók a kávédél­ beszélgetésnek, mint még soha. Mint férfiakhoz illik, a csendőrök és a fenevedak harcét vitatta persze kellő szakértelemmel. A közigazgatási gya­kornok, ki régen készül Afrikába egy kis oroszlán­­vadászatra, élénken sajnálta, hogy ezúttal nem ve­hetett valami kis tréninget. Ugyan ne jérjen a szád — torkolta le a főjegyző — micsoda oroszlánvadászat lett volna az, oroszlán nélkül? — De kérlekalásan — vetette ellen a gyakor­nok — a tigris, meg­­ a párduc legalább eleven, éles erős, fiatal állatok voltak. Azt ez öreg orosz­­lén­* leülhetné az öklével akárki, hiszen abba már csak hálni járt a lélek. A közvélemény tehát megint csak a szegény rovására alakult ki és nagyon sajnálták a „gyá­moltalant", hogy nem ad­­­ott me­g neki a termé­szetes halállal való kimúlás csendes jótéteménye. Az oroszlán épen akkor léped be a kávé­háza itón. A sörénye csapzott és a lepockás csupa sár. Olyan volt, mint Lear a negyedik felvonás­ban. Csak megállóit a nyitott ajtóban, csendesen, bámész szemekkel, mint valami robusztus bernát­hegyi, mikor a gazdáját keresi.­­ Az asztal alatt elsőnek a közigazgatási gyakornok fud el, természeesen mind­en zaj nél­kül. A többiek szempillantás alatt követték pél­dáját Egy nagy légy zümmögött az egyik ívlámpa körül. Etry dákó koppanva bukott a billiárdasztal mellé. Jani, a pincér épen szembetalálkozo­l a szokatlan vendéggel, kezében legyező formában a feketés tálcák Úgy is maradt abban a helyben. A kanalak diszkréten zörögtek a csészék mellett. — Mint mikor behódolt város polgérmesere tálcán nyújtja át a győztes vezérnek a város kulcsait. Ekkor — szerencsére — az utcán elbí­dult egy itatóra hajtott tehén Az oroszlán szeme megvil­lant zölden, aztán hirtelen megfordult, összehúzó­­dott mint a rugó és rettenetes ordítással rávetette megát e tehénre. A főtéri borbély idig sokkot kapott, egy úriesszony elájult s az utca olyan kihalt lett, mint a Gobbi sivatag. A sivatag királya ed­dig nyugodtan marcangolta a tehenet, majd hur­colni próbálta, nem bírt vele, ott hegyin az utca közepén s ügetve megindult a főutcán lefelé, ki a városból Jani, a pincér érezte elsőnek hogy elakadt vér­keringése újból megndul. Elerősenedett kezéből csak most hullottak ki csörömpölve a tálcák. A többiek, kik az asztal alól a nagy tükörablakon át látták az utcai jelenetet, erre lassacskán maguk is láthatókká váltak. — Ki oszt? — kérdezte fehéren a közigazga­tási gyakornok. — Mindig az, aki kérdi — válaszolt a főjegyző a gyakornok szeme k­özé nézve. — Meocvurad a pakli — figyelmeztette percek múltával szól­d lóakarattal az öreg megyei allevél­­táros a nagy körülekintéssel keverő gyakornokot.

Next