Keleti Ujság, 1944. február (27. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-01 / 25. szám

1944. FEBRUÁR 13 Puskaporszag és görögtűz Ismerjük jól a bukaresti észjárást s ezért az ottani közvélemény megnyilatkozásai ré­gen nem mennek meglepetésszámba miná­­lunk. Sem a sajtó, sem a propaganda, sem a politika síkján elhangzott állásfoglalások nem képpesztenek el, holott ezek az állás­­foglalások a legtöbb esetben alkalmasak arra, hogy a józan és természetes észjárású ember meghököljön tőlük meglepetésében. A román aspirációk lelkes szószólói épp túl­fűtött és gátat nem ismerő lelkesedésükben vétenek napról-napra a következetesség tör­vénye ellen s ha következetesek egyáltalán valamiben, ebben az egyben a konok kitar­tás erénye semmiképp sem vitatható el tő­lük. Erre szolgáltat iskolapéldát a „Curentul“ 1944 január 22-i számában Sbarcea közíró cikke is. Sbarcea a következőket írja: „Az egyik budapesti lap — a lapot azonban Sbarcea nem nevezi meg — arról biztosítja Romániát, hogy Trianon nem fog mégegyszer megismétlődni, tehát ki­látástalanok a román reményen. Egy évvel ezelőtt ugyanez a magyar lap minden képzeletet felülmúlló cinizmussal azt a tanácsot adta Romániának, hogy a román imperializmus céljait ne nyugat, hanem kelet felé keresse és a Dny­eszte­ren túl jelöljön ki alkalmas területet a szapora román nép terjeszkedésére. A magyar sajtó ezzel a román politikát akarta a külföld előtt gyanúba keverni, imperialista vágyakat tulajdonítva annak a Romániának, amely sohasem kívánta mások javait, csak azt, ami ősei jogánál fogva az övé volt. Úgy látszik, — folytatja Sbarcea — még egyszer le kell szögezni az igazságot a magyar sajtó nyakas írói számára: Trianon, amelyet a magyar sajtó úgy ál­lít be, mint a pannoniai pusztára szakadt sorozatos szerencsétlenségek kutforrását, Romániára nézve nem hozott semmiféle határozatot, mert a román nép Gyulafe­hérváron két évvel megelőzte azt, amit Trianonban szentesítettek. Trianon csak a való helyzetet ismerte el. Erdélyt Romá­niával nem a zöld­ asztal, hanem a fegy­verek ereje egyesítette. Románia a béke­tárgyalásokra nem a kényelmes diplomata karosszékekből, hanem egyenesen a harc­térről ment el s még lehetett rajta érezni a puskapor szagát. Románia, nem állt lesbe a történelem válságos pillanataiban és nem koldulta ki a nagyhatalmaktól azt, ami járt neki, hanem — amikor ütött az óra — fegyvert ragadott és maga szol­gáltatott magának igazságot. Nagyro­­mánia határai mindig ott éltek a román nemzet tudatában, azokról soha nem mon­dott le, bármilyen zord is volt a történel­mi pillanat, mert Nagyrománia határai az ethnikai jogok határai. Nagyrománia te­hát nem mánia, mint azt a nyugati szom­szédok mondják gúnyosan: „mert az csak egy mánia, hogy ez Nagyrománia!“ A nagy jelzőt nem a nagyzási mánia szülte. A román nép sohasem mondott le az egy­ség eszméjének megvalósulásáról. Dicső történelme van és tanult a történelemből. Az igazság megvalósulása utáni vágy adta Románia kezébe a fegyvert. Aki en­nek az ellenkezőjét állítja, az ezzel rossz­hiszeműségéről tesz tanúbizonyságot. A román népnek fegyverrel a kezében kell állnia, mert az opportunitás árnyékából ázsiai szemek leselkednek rá. A román diplomatának van bátorsága ököllel a zöld asztalra vágni, mert tudja, hogy háta megött élő acélfalként áll a román had­sereg. Amikor a világ ezen sarkában is fellobbant a láng, Románia habozás nél­kül küldte ki hadosztályait a tűzvonalba. A román nép sohasem fog jogairól lemon­dani s ezt nagyon jól tudja az a puszta is, ahol még élénken él az emberek emlé­kezetében láncú furulyájának hangja. A második Trianonnál a román nemzet leg­jobb védőügyvédje a román hadsereg lesz amely kezét fegyverén tartva áll őrt a román jogok felett.“ A hang az emelkedett és ünnepélyes szó­noklatok hangja. Jól ismerjük. Tartalom és tenor itt cseng közvetlen tapasztalatok alap­ján a fülünkben. De bármily emelkedett és ünnepélyes is legyen Sbarcea vezércikkének tenorja, a cinizmus mégis nem a magyar sajtó részén van, hanem ott lappang vezér­cikke minden mondatában. Amikor Odessza elesett, nem a magyar sajtó, hanem a ro­mán kormány egyik tagja, Jinga Viktor mi­niszter jelölte meg a kelet­re­­ irányuló ro­mán célokat. Miután Sbarcer ír elfelejtette ezt az érdekes mozzanatot, t­ézséggel fel­frissítjük kormányozható memóriáját. — Odessza elesett, — mondotta brassói beszédében Jinga miniszter. — Vitéz had­seregünk elfogulta a világ egyik legjob­ban megerősített várát. Hogy mit kere­sünk Odesszában? A jövőnket keressük, amelyet az elmúlt év eseményei elhomá­lyosítottak. Nem vagyunk imperialista nép, de tisztában kell lennünk saját erőnk­kel és kiterjedésünkkel. A román élettér­ben széles és okos politikával egybe kell gyűjtenünk az összes románokat. Anto­­nescu marsall megnyitotta a történelem lapjait. Nem a magyar sajtó a minden képzeletet felülmúló cinizmusa“, hanem épp felelős ro­mán személyiség utalt arra, hogy Románia merre keresi „jövőjét“ és merre akarja „szé­les és okos politikával“ összegyűjteni az ösz­­szes románokat. Ez természetesen — „nem imperializmus“. Hiszen Odessza és Délukraj­­na is — „román terület“. Nem történt sem­mi különös, mondja ez a facsaratos buka­resti észjárás, csak újabb „ősi“ román föld tért haza a román anyaországhoz. S akárcsak a „Romanul“ néhány nappal ezelőtt, most Sbarcea úr is teljes hangerő­vel közli a román történelemszemlélet leg­frissebb sütetű míthoszát: Románia nem állt lesbe a történelem válságos pillanatai­ban“. Erre fellapoztuk nemrégiben a törté­nelem meg nem hamisítható lapjainak té­nyeit s azok megvilágitásában vizsgáltuk meg a román önzetlenség és hűség eseteit. Sbarcea kijelentése után sem ártana a té­nyek seregszemléjét megtartani, de nem akarunk ismétlésekbe bocsájtkozni. Ehe­lyett mást juttatunk eszébe a „Curentas“ harcias cikkírójának. Amikor ugyanis Sbar­cea úr egy hatásos szóképpel az „oppor­tunitás árnyékából leskelődő ázsiai szemek­ről“ beszél, ismét úgy tesz, mint aki más szemében keresi a szálkát, ahelyett, hogy a magáéban levő gerendával törődnék. Hát jusson eszébe Sbarcea úrnak és min­den olvasójának, hogy 1916. július 23-án bizonyos Rudeanu ezredes, Románia párisi katonai attaséja, a francia vezérkar kikül­döttjével megállapodott abban, hogy 150.000 emberrel megtámadja Bulgáriát. Bukarest már ekkor régen felrúgta a hármas egyez­ményhez fűződő kapcsolatait, már régen el­árulta régebbi szövetségeseit. 1916 augusz­tus 17-én Bratianu és az antant diplomatái megpecsételték az árulást. Augusztus utolsó napjaiban Románia meg is kezdte a katonai kciót a központi hatalmak ellen, de már 1916 szeptember 8-án Paleologue, Francia­­ország moszkvai nagykövete ezt jegyzi be naplójába a Turtukal mellett lezajlott csata után 24 órával: „Joffre tábornok, akit méltán nyugtala­nít a Romániát fenyegető veszedelem, kö­veteli, hogy haladéktalanul küldjenek Dob­rudzsába 200.000 oroszt.“ Október 10-én a román hadsereg minden vonalon hátrál. A következő hetek bebizo­nyították, hogy a szövetségesek nem segít­séget kaptak Romániától, hanem ellenkező­leg: nekik főtt a fejük, hogy a nagyhangú, követelőző és telhetetlen új „fegyverbará­tot“ kihúzzák a csávából. Jusson eszébe tehát Sbarcea úrnak, hogy Gurko tábornok, az orosz vezérkar főnöke 1916 karácsonyakor már mossa a kezét Joffre marsall előtt: „Néhány hét leforgása alatt kénytelenek voltunk belátni, hogy új szövetségesünk katonai ereje sem reményeinknek, sem vá­rakozásainknak nem felel meg. Hadseregé­nek hiányos kiképzése és gyengesége ke­resztülhúzta minden számításunkat.“ 1917 január 20-án Károly román trón­örökös és Bratianu Jones miniszterelnök Szentpétervárra érkezett. Bratianu Pokrov­­szkij orosz külügyminiszter előtt első mon­dataiban azt szögezte le, hogy Oroszország és Románia szövetségét tartós alapokra kell fektetni. — Ennek a szövetségnek — mondotta Bratianu — nem szabad a jelen háborúra szorítkoznia; forrón óhajtom, hogy a jövő­ben is fennmaradjon. Emlékezzék vissza Sbarcea úr arra is, hogy 1917 május 11-én Bratianu Jonel is­mét Szentpéterváron járt, hogy a forrada­lom kormányával tárgyaljon. Aztán jött a román különbéke a központi hatalmakkal. S ami azután jött, hogy a központi hatalmak összeomlása bekövetke­zett? Románia besétált nemcsak Erdélybe, de besétált Besszarábiába is, minden bi­zonyos a „szövetség kimélyítése“ érdekében. A két érdekelt fél belső bajaival volt el­foglalva. Magyarország pláne teljesen fegy­vertelen volt. Ha az akkori „katonai akciót“ Sbarcea úr győzelemnek nevezi, Ízlés dolga. Vájjon lehet-e azt legyőzni, aki maga harcra képtelen pillanatnyilag ? Ezeket a „győzelmeket“ az a román hadsereg is játszva megszerezhette, amelyről szövetsé­­­­gesei oly őszintén és leplezetlenül megmon­dották egymásnak őszinte véleményüket. Sbarcea­ur most erre a győzelemre utal s annak görögtüzével lelkesíti olvasóit. Paleologue nagykövet emlékirataiban egy helyen felveti a kérdést: — A történelem meg fogja mondani, jól választotta-e meg Bratianu az órát? Mert Paleologue az egész román beavat­kozás alatt folyton hibáztatta, hogy Romá­nia „egész katonai erejét Erdély ellen for­dította“ és nem alkalmazkodott a szövet­séges vezérkarok hadászati terveihez. Most Sbarcea úrtól és társaitól kérdezzük meg ugyanígy: Várjon jól választották-e meg az órát újabb Erdély-ellenes kirohaná­saikra? A történelem erre a kérdésre is felelni fog minden bizonnyal, de addig is hasznos volna, ha Sbarcea és az egész bu­karesti közvéleménygyár figyelembe venné — nem a múlt elködösített tényeit! — a je­lenlegi helyzetet. Mi elhisszük, hogy a román diplomaták szívesen vágnak ököllel a zöld asztalra. Megtette ezt Bratianu Jones is, amikor ki­jelentette, hogy Oroszországnak igazán nincs joga ugrálnia, amikor annyira sürgeti a román beavatkozást. De az a véleményünk, hogy sohasem okos dolog, ha a diplomaták ököllel kezdenek argumentálni a zöld asztal mellett, amint — legalább is katonai vonalon — Bratianu Jones számára sem volt bölcs eljárás a hetvenkedés. Sbarcea úr ne felejtse el, hogy nem 1918-at írunk. Erdélyt illetőleg mindkét fél számára gyökerében mások a lélektani és erőbeli viszonyok. S ennek biztos tudatában csak hálásak lehetünk mind Sbarcea-nak, mind társainak, hogy oly leplezetlenül hir­detik Románia Északerdélyre vonatkozó újabb igényét: a meglepő fordulatokban gazdag román politika semmiféle újabb sakkhúzása nem ér minket sem váratlanul, sem készületlenül. És akármennyire fumigálja is Sbarcea Trianont, mégis csak újra nyomatékosan szögezhetjük le: nem 1918-at írunk! Egyébként pedig hód volt a román hadse­reg acélfala 1940 tavaszán és őszén, amikor az „öröktőlfogva való“ román „jogok“ jogtalanságát a történelmi fejlődés elvben és gyakorlatban is bebizonyította ? Amíg Sbarcea úr kifundálja a kérdésre adandó választ, még egy megjegyzést írunk a „Curentul“ vezércikkének margójára: A románok sikerei ebben a háborúban nem igazodják a múltat és nem prejudikálnak a jövendőre. Ezt mindenki, főleg a semleges Európa jól tájékozott közvéleménye világosan látja. Várjon rá lehet-e bírni Sbarceát és „puska­­porszagú“ k­őtársait, hogy a valóságnak ezt tételét józanul megfontolják? A Magyar Munkásság csak nemzeti alapon szolgálhatja az ország érdekeit — francysuryozVárc » RN­MK vasárnapi naturfogttlásán Kolozsvár, január 31. A kolozsvári építőipari munkásság vasárnap délelőtt nagygyűlésen vitatta meg a munkássá­got érintő kérdéseket. A nagygyűlésen a Nemzeti Munkaközpont országos ve­zetőségét Péter Jenő, az építőipari szakcsoport országos elnöke és Máhr Ferenc, a budapesti szervezet elnöke képviselték. A kolozsvári szervezet kép­viseletében Wenczel Antal országgyű­lési képviselő jelent meg. A bőripari munkások otthonának nagytermében lefolyt nagygyűlést Fe­kete Lajos, a kolozsvári építőipari szak­csoport elnöke nyitotta meg, majd Pé­ter Jenő országos elnök hosszabb be­szédben fejtegette az építőipari mun­kásság helyzetét. Hangoztatta, hogy a szakmai munkásságnak meg kell talál­nia a módját annak, hogy a Nemzeti Munkaközpont égisze alatt egy táborba tömörüljön. A szakmai munkásság je­lenleg két táborra tagozódik. Egyik ré­sze még mindig a marxista ideológia­­ vezetése alatt álló szervezet tagja, míg­­ a többség a Nemzeti Munkaközpont­­ arcvonalához csatlakozott. A magyar­­ munkás nem szolgálhat idegen eszméket s nem lehet indok az sem, hogy a szo­ciáldemokrata párt temetkezési segély­­egylete, amelybe pénzét fektette, köti őt ahhoz, hogy a sokszor levitézlett szakszervezet tagja legyen. A magyar munkás az új idők szellemének megfe­lelően, csak nemzeti alapon szolgálhatja az ország érdekeit. Az országos elnök beszéde után Wen­czel Antal országgyűlési képviselő han­goztatta, hogy a szociáldemokrata szak­­szervezet semmi vívmányt sem tud fel­mutatni a munkásság javára. A Nem­zeti Munkaközpont alig néhány éves fennállása alatt ellenben szociális és gazdasági vonatkozásban olyan ered­ményeket ért el, amelyeket az idegen érdekeket szolgáló „elvtársak“ több év­tizedes működésük alatt sem tudtak produkálni. A szociáldemokarata szak­­szervezeteknek minden ténykedésük meddő sztrájkokban nyilatkozott meg — minden eredmény nélkül. A nagygyűlés utolsó szónoka, Máhr Ferenc ismertette ezután a nagyszám­ban összegyűlt munkások előtt azokat a feltételeket, amelyekkel a fővárosi épít­kezéseknél munkát kaphatnak. A gyű­lés résztvevői közül igen sokan jelent­keztek budapesti munkára. ­ brassói reformátusok Brassó, január 31. (MTI) A brassói református egyházközség január 30-án ünnepelte meg a brassói református Szeretetház leányinternátus fennállásá­nak 25. évfordulóját. Délelőtt a zsúfo­lásig megtelt nagytemplomban az ün­nepi istentiszteleten Nagy Ferenc püs­pökhelyettes hirdette az igét. Csia Pál brassói esperes az intézet alapításának és fejlődésének történetét ismertette. Szele Béla dr., a Szeretetház intézőbi­zottságának elnöke, a brassói egyház­­község főgondnoka, aki annak idején az intézmény létesítésének gondolatát fel­­l­vetette, emlékbeszédet mondott. A Ro-­­­mániai Magyar Népközösség vezetősége­­ és brassói tagozata nevében Szabó Bé­ni, a brassói tagozat elnöke mondott üdvözlő szavakat. Délután a templomban megtartott vallásos ünnepségen Juhász Albert nagyenyedi teológiai tanár tartott elő­­­­adást, a­ keresztyén nőnevelésről. Keltti Újság Körösi Ferenczy Lajos képkiállítása Körösi Ferenczy Lajos kolozsvári festő­művész február hó másodikén a vármegye­­háza üvegtermében nyitja meg első képki­­állítását, mellyel kilép eddigi visszavonult, csendes munkálkodásából s az ismeretlen­ségből a nyilvánosság színe elé. A kiállítás képei gazdag és változatos festőről tanúskodnak. Nagy olajfestmények mellett, mint például a Kormányzó Úr jól sikerült portréja és a magyar hadsereg ko­lozsvári bevonulása, mely két kép még a felszabadulás boldog és ihlető lázában szü­letett, egészen apró, régi és türelmes mes­terekre emlékeztető akvarell miniatűrök szerénykednek. Ezek az apró, tenyérnyi, vagy még annál is kisebb csendéletek és tájképek aprólékos, finom és csodálatosan leheletszerű kidolgozottságukkal hívják fel magukra a néző figyelmét. Úgyszintén né­hány hihetetlen aprólékossággal megfestett címer tesz bizonyságot a művész finomkodó, sok időt, sok türelmet és odaadást kívánó munkaszeretetéről. Több nagyobb akvarellképe Erdély pom­pás és valóban festő ecsetjére kívánkozó vidékét vetíti elénk hűen és szindusan, va­lamint Kolozsvár néhány romantikus rész­letét eleveníti meg biztosan kezelt és a szí­nek hűségéhez ragaszkodó ecsettel. De ott­hon van Ferenczy a tempera és pasztel festészet terén is, sőt a pasztelképek azok, amelyek a legjobban bizonyítják avatottsá­­gát : ez az a forma, melyben tökéletesen megtalálhatja magát s az egyéniségének legjobban megfelelő kifejezőeszközt. Két pasztelportréja, a színek nagyszerű harmó­niája és technikája révén a kiállítás legfőbb erőssége a bájos akvarelleminiatürökkel együtt. De felhívjuk még a figyelmet nagy olajaktjára s néhány kisebb, szintén fino­man és pontosan kidolgozott olajfestmé­nyére is. h. f. k. Jo áru és jó hirdetési alapja a ré­szletmenetnek.

Next