Képes 7, 1988. május-július (3. évfolyam, 19-31. szám)
1988-05-07 / 19. szám
Megírnivaló témában nincs ma Magyarországon hiány, az ország a politikai átalakulás, a gazdasági megújhodási kísérletek és a társadalom fokozott demokratizálási igényének légkörében él. A sok megírnivaló közül ma egy jelentéktelenebbet választok ki, pontosabban, látszólag jelentéktelent. A megváltozott helyzet és a változás iránya ilyen kisebb jelentőségű eseményeken nemegyszer jobban megfigyelhető, mint intézmények, vállalatok, emberi szerepek átalakulásában. Olyan jelenség ez, amelynek öszszetevői között szerepel a magyar történelem, a jelen társadalomnak színe is, fonákja is és főképpen a jövőbe vetett reménység. A történelmi háttérre már annak a városnak Pannonhalmi történet a neve is utal, ahol mindez történt: Pannonhalma. E nevet a magyar nyelvben történelmi glória veszi körül; ezer év lelki, szellemi és építészeti emlékeit fejezi ki. "Éppen itt határozta el egy fiatal házaspár, műszaki ember a férj, kórházi ápolónő a feleség, hogy idős emberek részére komfortos otthont nyitnak. Olyat, amilyet nyugati országokban láttak: fürdőszobákkal, szaunával, kondicioniállóteremmel, állandó orvosi felügyelettel, éjjel is ápolónőikészenléttel és természetesen öregeknek való jó konyhával. A vállalkozás jelentősége már az elhatározásban mutatkozik: nem azt javasolják, hogy az állam, vagy a község nyisson új szociális otthont, hanem mindezt saját erejükből, a magánszektorban kívánják megvalósítani. Nem is a régi — a mai — értelemben vett szociális otthonra gondolnak, hanem inkább öregek szanatóriumára, orvosos-ápolónői hotelre. Első lépésük fényt vet a változó és már megváltozott politikai légkörre is.Nem tíz, detalán egy évvel ezelőtt sem jutott volna eszükbe, mit kel tenni első lépés gyanánt és még kevésbé bízhattak abban, hogy pozitív választ fognak kapni. Nem máshoz, mint a megyei párttitkárhoz fordultak véleményért, tanácsért, segítségért. Új idők új dala, az nemhogy elzárkózott volna a maszek gondolat előtt, hanem biztatta őket, segített is. Támogatására hivatkozni lehetett, amikorbankkölcsönért folyamodtak egyéb hivatalos helyeken. Egy nagyméretű, de rossz állapotban lévő házat vettek meg, ennek a kibővítésén dolgoznak most és jövő karácsonyra várják az első öregeket. A dolog pénzügyi részét részben a kölcsönből, részben közületi és azt hiszem, egyházi támogatásokból várják, részben pedig a beköltözendő öreg emberek és idős asszonyok — vigyáznom kell a jelzőkkel! — lakását fogják értékesíteni. Gondolnak arra is, hogy aki óhajtja,bútorait, kedves tárgyait is elhozhatja. A szobákat úgy rendezikbe, hogy az öregek otthon érezzék magukat. Hogy miért vágták ilyen kemény fába a fejszéjüket? Az ápolónő-feleség azt mondta, hogy eddig is hasonló munkát végzett Győriben egy kórházban, de ez többé-kevésbé személytelen volt, vagy azzá vált. A betegek jöttek, mire megismerte őket, már el is mentek. Most hozzáértését, gondolkodását és nyilván szerettetét is olyan embereknek akarja adni, akikkel állandó, személyes kapcsolatban maradhat. A férfi pedig saját családi körülményeiből kiindulva mérte fel, hogy úgy férlthet majd értékes és érdekes életet, hogy közben olyanokon segít, akik rászorulnak, és reméli, hogy megtalálja egzisztenciális számításaitis. A történet azzal a válasszal kerekedik le szépen és válik valóban, széles értelemben maivá, régi, régi, fölösleges görcsöktől megszabadulóvá, amit egy rádióriporter kérdezett: minek fogják nevezni létesítményüket? Szociális otthonnak? Mind a kérdező, mind a válaszoló megegyezett abban, hogy ez ma nem a legvonzóbb elnevezés. De nekik amúgy is van már más ötletük. Pannonhalma védőszentje Szent Márton püspök, az a nagyvilágban is ismert és tisztelt római katonatiszt, aki kardjával kettéhasította köpenyét és egy didergő koldusra borította. Az öregek új lakóhelyét Szent Márton Otthonnak fogják nevezni. □ LEVÉLVÁLTÁS 1906 Budapest Pf 223 Szemlélet módosulásért Kocsis Tamásnak a lapjuk 13. számában megjelent „Lépésváltás" című cikke kapcsán én szemléletváltást is sürgetnek minden szinten. Évek óta rebesgetik, tavaly óta szünetnélkül beszélünk róla: bajba jutott a hazánk. Van kibontakozási programunk, helyes, ha ez változik az élet parancsára, ez azonban a bizonytalanságunkat is fokozza, márpedig a bizonytalanság a biztos rossznál is roszszabb. Ezért várunk az országos pártértekezlettől sokat : a biztonságérzetünket szeretnénk visszakapni. Az első negyedévben már tapasztaltuk, mit jelent a stabilizáció a mai gyakorlatban. Úgy tűnik, a Vállalkozót gyakran lebeszéli a vállalkozásról, a jó munkást a jobb munkáról. Mi, fogyasztók megfontolunk minden garast, a kormány pedig a szokásosnál jobban visszafogja a forgóalaphitelt, a vállalatok egymásnak tartoznak, némelyike alig tud fizetéskor fizetni. A világpiaci verseny, akárhogy szabadkozunk is ellene, nekünk is parancsol. Ha ott csúcstechnológia van, akkor nálunk is az kell;ha ennek odaát munkanélküliség az ára, akkor ez nálunk sincs másként. Csak éppen Margaret Thatcher erre a vállát vonja — mi pedig nem tehetjük ugyanezt. A párt valaha eltökélte, hogy a nép teherbírását mindenkor figyelembe veszi — de most csiki-csuki helyzetbe került a nyomasztó adósság miatt. A törlesztéshez pénz kell, a vesztesek tisztességes felszámolásához is pénz — meg a nyereségesek dinamikus fejlesztéséhez is. Pénz, pénz, pénz. Jelenleg csak a hitel hálójában vergődünk, reform nélkül viszont csak a szegénységünk konzerválódhat. Nemrég olvastam valahol, hogy egy külföldi közgazdásznak föltűnt, mennyi fölösleges terhet cipel magán a mi kis közepesen fejlett népgazdaságunk, más, fejlettebb gazdaságú nyugati ország összeroppanna alatta. Úgy gondolom, most vagy soha — eljött a teherletétel ideje. Bajaink egy része könnyen orvosolható, mert alig kerül pénzbe, a másik feléhez főként szemléletváltásra lenne szükség. Sok szó esik például a várható inflációról, a megfékezésre váró vásárlási szándékról. Kétségkívül erre int a józan ész, de menynyivel eredményesebb, ha nem külső nyomásra történik, hanem önként, szabad elhatározásból korlátozzuk magunkat! Ha megtakarításainkkal megjelenhetnénk a tőzsdén, befektetéseinkkel nemcsak az inflációt mérsékelhetnénk,hanem segítséget nyújthatnánk jól fejlődő vállalatoknak a termékszerkezet-váltáshoz, ami országos érdek. Gazdasági téren ez népszavazással érne fel! Nem csorbulna ettől az össznépi tulajdon, inkább erősödne. Csakhogy ehhez fel kellene számolni „az állam mi vagyunk’’-szemlélet maradványát. Ez is a Rákosi-féle gondolkodás maradványa. A szocialista állam óriási erőfeszítéseket tett azért, hogy a társadalmi különbségeket kiegyenlítse, hogy esélyegyenlőséget teremtsen — de a gazdaságban sajnos hiányt teremtett. Mondjuk azt talán, hogy ahiánygazdaság is mi vagyunk, netán a hiány nyomában járó korrupció is?! Mind a kettő bennünket sújt: hogyan lehetne azonos velünk? Vagy vegyük úgy, hogy az ellenőrzés is mi vagyunk? Nem, én a három közül egyikkel sem vagyok azonos. A hiány is sokbakerül, a korrupció sem olcsó, az ellenőrök fizetése is minket terhel — és nem szünteti meg a korrupciót, sőt akockázat miatt felveri a vesztegetési árakat! Túl sokba kerül mindez ilyen nehéz időkben! Ha nem lesz annyi tilalomra, akkor fokozatosan visszaszorul a korrupció, s a piac ellenőrzését mi, vásárlók könnyen elvégezhetjük. Hiszem, hogy a működő szocializmusnak alulról kell megújulnia! A párt hosszú évtizedekre létbiztonságot teremtett számunkra egy barátságos elv jegyében: aki nincs ellenünk, az velünk van. A biztonság jórészt felborult, az elv szerencsére mégis él, csak más hangsúlyt kapott. Korábban hallgatólag lebeszélt a politizálásról, hiszen a döntések a fejünk felett, zárt ajtók mögött történtek, ahol kétségkívül figyelembe vették az össznépi érdekeket, de csak ritkán bocsátották vitára, hogy az érdekeltek közvetlenül is beleszólhassanak. Illetve vitára csak a népszerű intézkedések kerültek (a gyes, meg a gyed) , pedig talán érdemes lett volna a reform kritikus pontjainál is megkérdezni bennünket. Talán akadt volna köztünk, aki akkor is megmondja azt, amit most: hogy egyszer már a szemlélet torpanjon meg, ne a reform! Néhány éve a párt megkísérelte, hogy bevonjon bennünket a közügyekbe — vállalati szinten. Főnökeinket kellett minősítenünk. Akadt, akinek ez tetszett, akadt, akinek nem. Ma már többen úgy látjuk: ahol nem kiskirály a főnök, ott ez fölösleges. Hiszen a vezető dolga nem okvetlenül az, hogy a kedvünkben járjon, mint (Folytatás a 63. oldalon)