Képes 7, 1990. augusztus-december (5. évfolyam, 31-52. szám)
1990-08-04 / 31. szám
Máig nem felejtem a moszkvai taxist, aki a maga sajátszerű udvariassági elképzelései szerint oktatott ki vagy tíz esztendővel ezelőtt - még erős dohányos voltam hogy miért nem lehet az ő taxijában cigarettáznom. Azért nem, mert az az autó az ő munkahelye, ő benne a főnök, ő dönti el, mit lehet, mit nem. A világforradalom gyökeresen átformálta az emberek közti viszonyokat. Az volt a célja, a meghirdetett, hogy egyenlővé tegye őket. De valami egész más történt. Nem azt a sokszor lerágott csontot akarom újrarágni, hogy megszületett az új osztály és uralkodása alatt másféle - a korábbiaknál olykor sokkal embertelenebb - egyenlőtlenségek nyomorították meg a jobb világforradalomra érde- Boldogan integet a csakcs mes embereket. Ezt Orwell Állatfarmjából, Gyilasz műveiből, valamint a saját egyszeri életünkből jól ismerjük, sajnos. Orwell közkinccsé vált mondata így hangzik, már nem is pontosan, hanem „szájról szájra szálló” állapotában idézve: „Mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek.” És megvan ennek a változata szovjet viccként is, a csukcssorozatban. A csukcsok olyan hősei a szovjet vicceknek - és erről külön eszmefuttatást lehetne írni, amilyen nálunk mondjuk Móricka (volt). „Beszáll a csukcs a repülőgépbe, viszik Moszkvába, a Legfelsőbb Tanács gyűlésére kezdődik a sutka. A rokonai búcsúztatják, s még az utolsó pillanatokban is felkiabálják neki, ha csukcs, figyelj oda a gyűlésen, jól hallgass meg mindent, hogy majd el tudd mondani, mi lesz a sorsunk, milyen lesz az életünk! Telik-múlik a tél, a csukcs végre hazaérkezik a Legfelsőbb Tanács gyűléséről. A rokonok körülállják a repülőt, odagurul a lépcső, kinyílik az ajtó és mosolyogva, boldogan integetve bújik elő a csukcs. Minden nagyon jó lesz! - kiabálja rokonainak. - A Legfelsőbb Szovjet gyűlése azt a határozatot hozta, hogy a legfőbb érték az ember. És a gyűlés végén meg is mutatták nekünk azt az embert.” Ez a közismert, klasszikus alaphelyzet, a materialista istenember, aki egyenlőbb mindenki másnál. És ebből következik a hétköznapok minden percét lefokozó rettenet: mindenki egyenlőbb mindenkinél, aki épp nincs hivatalban, pozícióban, birtokon belül... Nem mintha szovjet cipőben akarnék járni, de hozzunk a választék kedvéért egy ilyen példát. Bemegy az állampolgár a szaküzletbe - cipőt a cipőboltból, hogy megvegye lábbelijét. Fegyelmezetten viszi magával a lábát is, hogy a bőripari terméket legyen mire rápróbálnia. De hiába álldogál ott, esetleg sokadmagával, a kiszolgálás egy kissé véletlenszerű, még abban az esetben is, ha cipő netán van. Megvillan az eladólány szeme, de nem az van beleírva, hogy ja ljublja tyibja, hanem valami egészen más. Az egyenlőség nagy eszméjének totális félreértelmezése. Az sugárzik tekintetéből, hogy hiszen rég megszűnt már a cári rezsim, mi a frásznak ugráltatsz itt engem, grazsdanyin?! Egyenlőek vagyunk! És a továbbra is kizsákmányolt cipőbolti eladólány a maga hatókörében - védekezésképp - megszünteti az ember ember általi kiszolgálását. Ha ebbe belefáradtunk, s közben az óra elütötte a delet, induljunk el és próbáljunk meg ebédelni. Nem biztos, hogy siekrülni fog. Bizonyos azonban, hogy a dolgozói érdekvédelem sajátos félreértelmezésével többször is találkozni fogunk, miközben étteremtől étteremig rójuk a kilométereket. A vendéglőajtók nagy részére ebédidőben ugyanis ez van kiírva: ebédszünet. És ki szólhatna ez ellen egy szót? A szakács, a kézilány, a kukta, a feketemosogató, a pincérek - ugyebár mind dolgozók, szakszervezeti, netán párttagok. És ki merné kétségbe vonni, hogy a dolgozóknak ebédidőben ne járna az ebéd? És miért ne ehetnék meg, ha úgyis kész? Hogy a többi dolgozóval mi lesz, akikért e szolgáltatás eredendően létrejött? Azzal nem törődhet az egyenlőség embertelenül kiforgatott gondolata. Keletről jó az eszme, sulykolták belénk az úttörőházban. Mi tagadás, ez az élet működésképtelenné változtatható, kifordított egyenlőség is megjőve hozzánk. Segítségével megtanultuk, hogy Bulgakov valójában sültrealista volt. De jobb lenne, ha visszakerülne ez is a fantasztikum világába. ED LEVÉLVÁLTÁS 1906 Budapest Pf 223 A nők védelmében Tisztelt Seszták Ágnes! Engedje meg, hogy megköszönjem a Képes 7 „A nők védelmében” író c.cikkét. Minden tiszteletem az Öné, amiért végre valaki le merte írni, hogy a nők miért nem mernek váltakozni egy vagy két gyermeknél többre. Igen, ma egy gyermeket is nagyon nehéz felnevelni, amikor a cipő 500 forinttól kezdődik. A híres ingyenes állami oktatásról nem is beszélek, ami a szülőknek évi potom 3-4 ezer forintjába kerül, ha nem többe. Tudom, sokan erre azzal reagálnak, hogy ha mindenki így gondolkodna, senki sem szülne. De ma sajnos, ezt is alapul kell venni, miközben az ember családot tervez. Nagyon sok nő meggondolná magát és szülne, de mire, a bizonytalanra? Én egyetértek az Ön véleményével és gondolom, evvel nem vagyok egyedül. Gondolom én, azoknak az okosunknak, akik ezt megszavazzák, nincs más gondjuk és ez a legfontosabb dolguk (miközben az ország gazdaságilag és mindenhogy a béka feneke alatt van, bár sovány vigasz, hogy alább már nem mehet). „ Könnyen döntenek, a holmi nettó 40 ezer forint fizetésükből. Addig, amíg teljes jogú állampolgárnak tartanak akkor, amikor 2-3 műszakban dolgozhatom én és a férjem (bár én gyeden vagyok), hogy legalább a létminimumot megteremtsük, akkor tartsanak arra is teljes jogúnak, hogy én döntsem el, mikor és hány gyermeket óhajtok a világra hozni. Ezek a „Mindent tudó urak” inkább azt a kérdést feszegetnék, miért kell a ma megszületendő gyermekek legalább tíz százalékának testi és értelmi fogyatékosán világra jönniük, megpecsételve ezzel mind saját, mind szüleik életét. A mai híres orvostudomány mellett ez szégyen. És az is, hogy ha egy szülőnek beteg a gyereke, az egész országtól kell összekoldulnia azt a pénzt, amit egy külföldi kórház kér egy műtétért. Ez gusztustalan dolog. És még mindig tisztességesebb elvetetni a nemkívánt gyermeket, mint megszülni és beadni állami gondozóba. Volna egy ötletem a Párt-Uraknak: mi nők megszüljük a nemkívánt gyermekünket és ők majd felnevelik, mert mi ezt nem tudjuk tisztességesen, normális körülmények között megtenni. Hátha nekik jobban sikerül. Azai a tisztelt képviselő urak felét illeti, könnyen dönthetnek, hiszen koruknál fogva őket már nem fenyegeti a családtervezés veszélye! Én bízom a képviselők másik részében, hiszen ők azért még érdekeltek ebben az ügyben. Vagy ha ők is megszavazzák ezt a törvényt, az ő nejeik talán kivételezett helyzetet élveznek majd? Furcsa lenne. Elnézést hosszúra nyúlt levelemért, de a felháborodás adta kezembe a tollat. Tisztelettel: EGY EGYGYERMEKES CSALÁDANYA Olvastam a Képes 7 június 16-i 1990/24. számában a Nők védelmében írt cikket. Szeretnék néhány megjegyzést fűzni hozzá: Elfogadom azt a véleményét, hogy „egyetlen nő sem megy dalolva és a fenekét riszálva abortuszra”. Engedje meg ezen kijelentése után, hogy feltegyem a kérdést: milyen társadalmi szemlélet az, ahol a nőkre rákényszerítik, sőt joggá teszik azt, amit ők egész lényükkel elleneznek? Ez lenne talán a nők megbecsülése? Ez lenne az anyaság méltósága? Miért nem tesszük nekik lehetővé, hogy valóban anyákká is válhassanak? Azt írja hogy az orvosok az abortusszal megszabadítják a nőket a nemkívánt terhegüktől. Valóban így van, de milyen ár?! Az ára ennek egy méhben fejlődő énmegszüntetése, feláldozása. Én is úgy gondolom, hogy éppen ezért „sem énekelnek közben győzelmi indulót” az orvosok. Nem hiszem azt sem, hogy egy ilyen élmény a nőknek akár a műtéte"" azonnal vagy akár évekkel később, ái egy korábbi élmény vidám társasági téma lehetne. Ha pedig nem lehet az, akkor miért küzdenek azért a „jogért”, aem csak rossz emléket hagyhat maga után. Azzal egyetértek, hogy meg kell teremeni mindazokat a körülményeket, amelyek egy gyermek felnevelését lehetővé teszik. Tehát az én felfogásom szerint ,. mindenkinek segítenie kell a kismamát abban, hogy az anyaságot vállalni tudja - férjének, a környezetének, a rokonának, a védőnőnek, az orvosnak, sőt az államnak is. A magzatvédők által a Iszkszabadságban leírt gondolat is ezt sugatja: „legyen új lakáspolitika is, arra kell ösztönözni az embereket, hogy az életmódjuknak megfelelő méretű lakásba éljenek... állami feladat, hogy az újab gyerek ne legyen anyagi teher”. Nos, ... hát elsőként ők is a szociális helyzet jartását jelölik meg. Az idézett cikkben bírálja azt a kijelentést, hogy a nők nemkívánt terhességet is hordják ki és gyereket adják örökbe. Mi a nemkívánt terhesség vagy a gyerek? Ha a terhség lenne az, akkor talán a kilenc hó,pót még ki lehetne bírni. A gyem azonban a szülés után is megmarad, tehát tulajdonképpen nem kívánt gyermekről van szó. Nem parancsra szülés: van tehát szó, sokkal inkább az élet abszolút értékéről, a nők tiszteletéről és anyaság méltóságáról. Egyébként szeretém tisztázni a fogalmakat: az örökbe adás nem ingyen gyermekvásár. Az örökbeadás a gyermek jövőjéről való gondoskodás egyik lehetséges formájaban mindenképpen jobb az élet megszűnésénél. Még egy gondolatot szeretnék hozzáfűzni. Nem vagyok nő, de igen sok olyan, áldott állapotban levő asszonyt láttam, akiket a várandóság kilenc hón , lelkiekben sokkal inkább kiteljes , mint megviselt. Magam is előnyösebbnek tartom a megtartóztatást, mint az abortuszt vaj más fogamzásgátló módszert. Ennek töt oka is van. Először azért, mert tény, hogy az önmegtartóztató, egészségi, sem lelki kárt nem okoz.sodszor azért, mert önfegyelemre nevet így jellemet formál. Egyébként a mai méreteink szerint a természetes családi verés, másként fogalmazva a természt fogamzásgátlás az önmegtartóztatást csak időlegesen teszi szükségessé. An pedig a hatékonyságát illeti, az nem jobb, mint bármelyik másik fogam, gátló módszeré, mégpedig kell erre esetleg egészséget is károsító hatásokkal. Nemde ez vezetne inkább a nők teletéhez, mert nem kívánja meg a fér érdekében az ártatlannak nem mondt gyógyszerek, módszerek használaté . Ami a válásokat illeti, mögöttük , hogy nagy szerepet játszik a szexe gyakorlat hiánya is, de biztos vagyok benne, hogy nem kis jelentőségű, sőt nemkisebb jelentőségű az élet iránti elvesztő tisztelet. Miért csak a magam életet és? A másikért nem kell felelősséget vállaljak, még ha ezt a felelősséget tanúi (Folytatás a 63. oldalon)