Képes Európa, 1997. július-szeptember (6. évfolyam, 25-37. szám)
1997-07-02 / 25. szám
MINDENRE KÉPES EURÓPA VÁCZY ANDRÁS y J rr/ / n rr r/7) J — I y J l/yly±/ Azokban az időkben, amikor még a lift messze nem volt a mindennapok fel-le közlekedő eszköze, kezelő nélkül utazni egyszerűen elképzelhetetlen volt. Somoskúthy Jenő és Kiss Klára megismerkedésének körülménye tehát nem volt intimnek mondható a minisztérium tágas felvonójában. Reggeli találkozásuk a tányérsapkás, születetten náthás hangú, „orrtenor Gézának” nevezett kísérő jelenlétében zajlott, s beszálláskor mindösszesen a jó reggelre, kezitcsókolomra, kiszálláskor valami viszontlátásra és rebegésféle minden jótra szorítkozott. Klára a miniszter úr titkárságán dolgozott, és előbb, az első emeleten kiszállt, Jenő a jogi osztályra még kettőt ment felfelé. A lift tükrében váltottak félénk pillantásokat addig, amíg ki nem pattant az első emelet csillogóra suvikszolt sárgaréz gombja, és „orrtenor Géza” ki nem nyitotta a mahagóniba keretezett üvegajtót azzal, hogy parancsoljon, kisasszony. Két évig lifteztek így. Egy szép márciusi szombat délután hunyorogva pislogott Klára, amikor a kora tavaszi verőfényből lakóháza, az Andrássy úti ház homályban meghúzódó liftjéhez ért. Széles mozdulattal nyílt előtte a kovácsoltvas ajtó, és orrhangon egy férfi invitálta: - Parancsoljon, Klára kisasszony! Jenő volt. Mint frissen kinevezett minisztériumi előadó itt vett ki lakást. Ezután már nemcsak a minisztérium felvonójában találkoztak, de nap mint nap az Andrássy útiban is. Olyan lett ez nekik, mint másoknak a Margitsziget a Casinóval, a Liget a Gundellel. Amíg nem érkezett diszkréten torokköszörülő lakó, belemelegedve beszélgettek, és felfelé utazás közben eleinte véletlenül, később csendes megegyezéssel egymást érintve tartották kezüket a gombokon. Volt, hogy többször fel-le utaztak, s már egyáltalán nem a tükörben keresték egymás tekintetét. Megértően mosolyogtak a házbéliek, és a második emeleti angoltanár után Jenő és Klára felvonós randevúzgatását liftlove-nak nevezték. Augusztus végén Jenő az első és második emelet között kihúzta a gombot, krétát vett elő, és szívet rajzolt a tükörre. Magához szorította, és megcsókolta Klárát. A lány pedig, amikor felocsúdott, nyilat rajzolt bele a szívbe, és odaírta: Jenő és Klára. De akkorra már fülsértően berregett a csengő, hallották, amint több lakó társaságában Vörös úr, a házmester döngeti a kovácsoltvas ajtót. Épp hogy rendbe hozták magukat, szaladtak ki a liftből, a nyíllal átszúrt szív és nevük ott maradt. Egy hónappal később Jenő ott, a liftben megkérte Klára kezét. - Nem tudsz várni? Mindjárt felérünk - lökte volna el magától Klára a férjét, de az már félig levetkőztette. - Éjjel két óra, már a Vörös is horkol. Miért ne itt, szerelmünk emeletet járó szigetén? - lihegte Jenő, kihúzta a gombot, és kissé megemelve magához szorította a fiatalasszonyt. Úgy ölelkeztek ott az első és második között félúton, hogy rengett bele a lift, gyönyörüktől visszhangzott a liftakna. Rá kilenc hónapra született a kis Jenőke. Liftboynak hívták maguk között. Klára ma Klára néni. Egy szál magában lakik a békásmegyeri paneldzsungelben, a kilencediken. Férje sírhelyét másodszor újíttatta meg, amíg ő él, kitart. Jenőke kinősült Ausztráliába, olyan aszszony cipelte az ágyába, akitől szegény gyerek alig kap levegőt, nemhogy hazajöjjön, nemhogy hozzájuk menne Klára látogatóba, de még azt a pár dollárt is két pofára enné, ha megtudná, hogy karácsonykor suttyomban Jenőke elküldi neki. Gyűlöli a liftet. Olyan, mint egy szűk cella, semmi kilátás, semmi dísz, hideg vasból recsegve nyöszötölő kaszni. Mívesen cizellált gombok helyett alumíniumnyomok, szeceszsziósan festett római számok helyett ugráló villanyszámok mutatják az emeletet; kellemes parfümillat helyett vizeletszag és a dögmelegben napokig ottfelejtett zacskós tej zápult párlata között folyik a bűzverseny. Klárának fáj. Gyalog megy, zihál, akár a végsőkig űzött kutya, de nem, oda nem száll be. Orrát befogni kevés, szemét is be kell hunyni, a szürkére mázolt vasdoboz falába karcolva olyasmit olvas ki, amitől lánykorában még a kemény, csarnokbeli hordárok is hajtövig pirultak volna. Klára éjjel fél egykor lett rosszul. Annyi ereje maradt, hogy átkopogjon a szomszédhoz, a köszönő viszonyban lévő, úgy-ahogy kedves házaspárhoz. Azok hívták ki a mentőt. Erős fiúk nyúltak a hóna alá, vitték a felvonó felé. Iszonyúan szorított ott belül, a levegő meg cinikusan állt a torka és tüdeje között félúton, szólni nem bírt, hogy őt inkább gyalog... Lógott, mint kötélen a vizes rongy, szeme guvadt, becsukni nem tudta, látta a liftbe karcolt ácsmonda rajzokat és írásokat. Kínlódva arrébb mozdította fejét. És akkor, amikor talán az első és második emelet között döcögött a vasdoboz, egy pici szívet látott átszúrva nyíllal, és azt, hogy Jenő és Klára. Ettől kezdve mosolygott. Senki nem hisz az intenzíven Andi nővérnek. Furcsákat beszél. Váltig állítja, hogy a Somoskúthy néni, mielőtt meghalt volna, olyan volt, mintha az ággyal együtt szállt volna felfelé. És azt suttogta: Liftlav. MOTTÓ: „Lift: Függőlegesen vagy meredeken emelkedve közlekedő személy- és teherszállító berendezés ” (Magyar Értelmező Kéziszótár) KÉPES EURÓPA