Képes Európa, 1997. október-december (6. évfolyam, 38-51. szám)
1997-10-01 / 38. szám
MINDENRE KÉPES EURÓPA Sarolta a százhetvenötödik folytatás után tíz perccel tudta meg, hogy férjének szeretője van. Persze hogy harmincassal fiatalabb, mint ő. Filmszakadás. Kívül-belül. Megszűnt a világ, vele a Dallas. Megegyeztek: a hős férfiú elmegy próba-együttélni a leányzóval, s ha összejön, vele marad. „Még ha két hónapig tart, akkor is megéri” - susogta hősünk az aggódó szomszéd fülébe.„Az ember nem indul eleve vesztes csatába” — húzta ki magát a férj, a zuhany alatt állva, mert húszéves házasságból végleg elmenni nem lehet használtan. Frissnek kell lenni, még ha az átmeneti szálláshelye édes jó anyukája szobahallja, akkor is. S míg borotválkozott, még visszafordult a fürdőszobatükörből és kiordította kérdését a halottcsendes lakásba: „Szeretnéd, ha itthon maradnék?” Három évvel később erre a kérdésre egyáltalán nem emlékezett, de azért azt megjegyezte: „Mekkora marhaságokat tud mondani az ember!” Aztán taxiba szállt, ábrázata ragyogott a megkönnyebbüléstől, három sporttáskája megrakva gatyával, pulóverrel, utcai edzőcipővel. Mert hiába volt közelebb a hatvanhoz, farmer és Adidas cipő. Mert ez fiatalos és menő. Ja, és semmi sapka! A fiatalok nem hordanak sapkát! És az utóbbi hónapokban nem nézte a Dallast, mert az olyan snassz és öreges dolog. Attól az estétől kezdve Sarolta attól a szótól, hogy Dallas, epeömlést és hányingert kapott, hajszálai égre meredtek és a műsorújságból notóriusan kiirtotta a péntekeket. Csendben teltek az évek. Férj őszült, cukros lett és hetenként háromszor őrülten gyúrt a konditeremben. Ha valaki merő jóindulatból megjegyezte: „Meddig hajtod még a pipiket? Itt az ideje, hogy lehiggadj végre” - ő kétségbeesett mosollyal látni engedte jól karbantartott koronáit és Clark Gable-arccal visszaszólt: „A halálomat akarod?” A barátai tehát nem szóltak többé, hadd higgye, hogy így jó neki, miközben aszalódik és rohan valami meghatározhatatlan, fontos cél felé. Sarolta élete közben megtelt emberekkel. Öreggel, fiatallal, szegénnyel, gazdaggal, boldoggal, boldogtalannal. Kinyílt az ajtó, ablak, hallgatott és meghallgatták, segített és segítették. Barátságok születtek és haltak meg, szólt a rádió, a magnó és az HBO. Amikor már szexjelenetet is tudott nézni, rájött, kigyógyult az elhagyási sokkból. Kicsit sajnálta. Sarolta szeretett szenvedni. Tudott is. Csöppet belefonynyadt a történetbe, és kihullott néhány foga. Mert fél évig keresztbe állt gyomrában egy vaslemez. Mire kikerült onnan, lejött egy tízes. Nem bánta, hadd lássák a szenvedését. A karzatnak is dolgozott. Sarolta szívesen tupírozott. Hajat is, érzéseket is. Aztán eltelt néhány év, és a harmincas korkülönbség lenullázódott. A káposztalepke kirepült az ablakon új, ifjabb káposztamezőért, ahogy az lenni szokott. Férj akkorra már hidat épített az elhagyott fészekhez. Egyirányút, csak ő járhatott rajta, Saroltának coki. Szatyorral. A lelkifurdalás nejlonszatyrával, tele kaláccsal, banánnal, prágai sonkával. Mert szerette magát embernek látni. Csupa nagybetűvel. Ilyenkor sikerült is neki. Kettesben ritkán beszéltek magánügyeikről. A Daliásról sem. Eddig. Most megtört a jég. Férj csöngetett, s letörten állt az ajtóban. Úri cipőben, fején kalappal, ahogy azt ebben a korban illik. Péntek volt, este. Sarolta azt hitte, rosszul hall, amikor a bársonyos bariton megszólalt: „Megnézhetem a Dallast? Tudod, itt a vége, a háromszázötvenhetedik rész...” A nő álla zakatolva esett le. Aztán gyorsan számolt: 357 mínusz 175 egyenlő 182. Száznyolcvankét dallasnyi boldogtalanság. Relatíve! Eddig egy futónövény hosszán mérte - húsz centiről két méterre nőtt -, most Dallasszal. Kár, hogy vége... KÖRMÖCZY ÉVA MOTTÓ: „S van-e a szívnek nagyobb aljassága, mint a cinizmus?” (Palotai Erzsi) európa 1 3 1