Képes Európa, 1998. július-szeptember (7. évfolyam, 26-38. szám)
1998-07-01 / 26. szám
MINDENRE KÉPES EURÓPA MOTTÓ: „Amikor gyermek voltam, a felnőttekre igyekeztem hasonlítani, azóta pedig, hogy nem vagyok többé az, gyakran gyermekhez kívánnék hasonló lenni. ” Lev Tolsztoj KRESZ LÁSZLÓ Matuzsálemek A férfit szíven ütötték ifjú hölgyismerőse szavai: Hát tudod, csupa öreg lészerrel voltunk körülvéve, olyan harmincöt-negyven éves matuzsálemekkel - mesélte a huszonéves lány a közelmúlt emlékeitől kipirulva, s csak amikor véletlenül a férfi savanyú ábrázatára pillantott, akkor döbbent rá, hogy hibát követett el. - Jaj, nem rólad beszélek, hiszen te nagyon jól tartod magad... Na, ez csak olaj volt a tűzre, a férfiben felfortyanó méreg tovább erősödött. Mi az, hogy te nagyon jól tartod magad? Meg hogy negyvenéves matuzsálemek? Jó, hogy azt nem mondja biztatásképpen: nyugodj meg, biztosan van még egy-két szép éved! A beszélgetés előzménye, hogy az ifjú hölgy egy nappal korábban érkezett haza külföldi útjáról. Afféle társasutazás volt, vegyes csapattal, öregekkel, fiatalokkal, középkorúakkal. Illetve - ahogy a lány látta - csupán két fiatal volt, a többi mind matuzsálem: harmincöt éves matuzsálem, negyvenesztendős matuzsálem és ötvenéves matuzsálem. A másik fiatal egy fiú volt, külföldi, divatos hajjal, barnára sült képpel, s persze telis-tele kalandvággyal. Az első reggelen kiszúrta magának a lányt, s nyomban mellé telepedett a buszon. Egymásra néztek, s a lány attól kezdve senki mást nem látott, csak őt, pláne nem a matuzsálemeket. Tudják, a harminc-, negyven-, ötvenéveseket. Illetve - mint kiderült - azért az evolúció során örökölt nőstényi vadászösztöntől és birtoklási vágytól vezérelve szeme sarkából titokban figyelemmel kísérte némelyiket. - Tudod, eleinte még próbálkoztak a srácnál ilyen harmincéves öreg nénik, hiszen ő volt az egyetlen figyelemre méltó pasi a társaságban, de hamar lekoptattuk őket - mondta fiatalsága táplálta magabiztossággal. A férfi elmosolyodott, már nyoma sem volt szívében a haragnak, a szinte gyermeki hevület elfújt mindent. S eszébe jutott tizen- és huszonéves önmaga. Ő is milyen öregnek látta a szüleit, sőt öt évvel idősebb bátyját is. Igaz, a nőkre, a potenciális társakra ez nem vonatkozott, valahogy a férfiak ebben a dolgában toleránsabbak. Aztán eszébe jutott az is, hogyan változott az évek során. Amikor megnősült, gyerekei születtek, mindig kicsit pironkodva vallotta be magának, hogy megőrizte gyermeki lelkületét. Hogy ugyanúgy szeretett hülyéskedni, bohóckodni, mint egykoron - ha felnőttként nem is illett. Ugyanolyan szenvedélyesen építette a legovárakat, mint a gyerekei, s ugyanaz az önző, birtoklási vágy dolgozott benne, amikor játék közben valaki el akarta venni tőle például kedvenc hídfelvonóját, mint négyéves fiában. Csak aztán ő szégyenkezve beismerte, hogy nem illik egy apának irigynek lennie a gyerekéhez, még ha az a legféltettebb játékát is akarja elbitorolni tőle. Ezek az esetek mindig bebizonyították számára, hogy a lelkében, szívében gyermek maradt, s hogy az az állapot csudajó lenne - csak be lehetne végre vallani a világnak is. De nem lehetett, s bár meg volt győződve arról, hogy a többi „szigorú” felnőtt is ugyanezt érzi, környezete elvárásainak megfelelően egyre inkább viselkedni kezdett. Figyelt rá, hogy milyen ruhát húz, milyen frizurát csináltat, hova jár szórakozni, milyen vicceket enged meg magának. Hogy a magára erőltetett felnőttes viselkedésforma tetszett-e a környezetének, nem tudta, de hogy neki rémálom volt, az biztos. Érdekes, hogy ebből az állapotából nem a nála fiatalabbak vidám társasága zökkentette ki, hanem egy jóval idősebb ember tragikus halála. Látta, amint közeli rokona egyre jobban elfogy, ahogy a betegség, a halálos kór megöl benne mindent, ahogy felmorzsolja az addig a család oszlopának tartott ember fantasztikus erejét, s elhessenti magabiztosságát. Az utolsó napok szolgáltak számára a legdöbbenetesebb élménnyel, amikor az idős aszszony állapota annyira leromlott, hogy be kellett vinni a kórházba. Szemében félelemmel, kétségbeesetten kérdezte, hogy mi lesz velem? Olyan volt, mint a férfi négyéves kisfia, amikor láztól égő testét az ágy oldalfalához préselve, sírós hangon ismételgette: „Ugye, nem kapok szurit?” „Mi lesz velem?” — kérdezte az idős aszszony, s az ő gyenge hangja is tele volt szorongással. Kitörölhetetlen emlékként egész életében kíséri az a kép, ahogy ott ült az ágya szélén, haja rendetlenül a homlokába hullt, mert már arra sem volt ereje, hogy megfésülködjön. Ő még annyira kiszolgáltatottnak sohasem látta ezt az asszonyt. Olyan volt, mint a kisfia, akit fel kellett emelni, magához kellett ölelni, hogy megnyugodjon, hogy elhiggye, a felnőttek majd segítenek rajta, kitörlik lelkéből a bánatot, elűzik a gonoszt. Gyermekien őszinte volt a tekintete, a szorongása. S az utolsó napjai is a kisgyermeklétet idézték: többnyire öntudatlanul feküdt az ágyban, őt is etetni kellett, tisztába tenni. Az egykor erős asszony kínlódásának látványa, az elvesztése miatt érzett fájdalom döntő fordulatot hozott a férfi életében. Hát, ha már a vég a kezdetet, a gyermeki időt idézi, akkor miért ne élhetnénk a közben eltelő éveket is gyermeki boldogságban, önfeledten, vidáman? Egy héttel a temetés után a szekrény mélyére süllyesztette ruhái nagy részét. Elővette a farmert, a kényelmes ballonnadrágot, s ahogy a testét bilincsben tartó ruhákat ledobta magáról, úgy vetette le a felnőttes viselkedésforma nyűgeit. Újra gyermekien őszinte és felszabadult volt, ismét együtt bohóckodott a fiával és lányával. Élvezni akarta az életet, amíg csak lehet. S amikor egyik nap felesége hazajött a munkából, ő ott ült teljes indiándíszben, óriási tollakkal a hajában, békepipával a szájában a szoba közepén, s éppen arról beszélt kislányára hajazó indián testvérének, hogy az idén óriási zsákmány várható a bölényvadászaton. Ott ült a szoba közepén és élvezte a pillanatot. Ó, a negyvenéves matuzsálem. EURÓPA I 3 I