Képes Ifjúság, 1971 (27. évfolyam, 1196-1233. szám)
1971-04-28 / 1211. szám
Puskás, az edző Dudás Károly kollégám Puskás Ferencet, a volt labdarúgót szólaltatta meg a Képes Ifjúság múlt heti számában közölt interjújában, én Puskás Ferenccel, az edzővel beszélgettem. Kérdéseim elhangzása előtt bátorításként ismételgette: „csak tessék kérdezni!”. Egy pillanatra sem feledkezhettem meg arról, hogy mellettem egy nagy múltú játékosból lett edző ül: neve puszta említésekor is peregni kezd emlékezetem filmje, s máris a pályán látom a zömök, erőtől duzzadó világklasszist, amint elindítja a támadását, szöktet, ravasz róka módjára az ellenfél meglepett kapusa előtt terem, vagy ahogy bal kezét magasba emelve, jobb kezével pedig játékostársának a továbbítás irányát mutatva megtéveszti ellenfelét, s egy ügyes testcsellel tisztára játssza magát, úgyhogy bombája nyomán máris ott ficánkol a labda a hálóban... Különben is úgy tudom, hogy amióta egy bizonyos Harry Perry nevű angol elvitte az első futball-labdát Magyarországra — ez pedig 76 évvel ezelőtt, 1895-ben történt —, a magyar futballnak senki sem szerzett annyi dicsőséget, mint Puskás Ferenc. Persze ez nem csak az én állításom. Vannak, akik hivatottak rá, akik méltók arra, hogy a „király” fejére feltegyék a koronát. Orth György, a húszas évek legnagyobbja olyan tömören válaszolt, amikor ezt a kérdést feltették neki, mint amilyen művészien bánt a labdával: — Puskás a legjobb előadó lehetne a futball tudományának katedráján. A feltételes mód csak azért szerepel mondatában, mert, ugyebár, az említett katedra nem létezik. Vagy idézzük Bozsik Józsefet, a klubtársat, az egyetlen magyar labdarúgót, aki elérte a százszoros válogatottságot? Hát íme: — Puskás Öcsihez hasonló játékost sem azelőtt, sem azóta nem láttam. Kombinációi, készsége, helyzetfelismerése, ötletessége páratlan volt. Nos, ilyen játékosból lett edzővel beszélgettem. Gyakori „fenomeno” — Tehetségesek-e a mai fiatalok? — tettem fel az első kérdést, tudván, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor elindult a labdakergetők útján, a futball főleg játék volt, ma pedig szakma. — A maiak? Állítom, hogy igen tehetségesek. Tény, hogy nincsenek annyian, mint mi voltunk, mert nekünk mindig szűk volt a grund. Azt is mondhatom, hogy a nagy talentummal megáldottak száma is csaknem akkora, mint, mondjuk, közvetlenül a háború után. Igen, a tehetséges ifjú focista ma is gyakori „fenomeno”. (így mondta, spanyolosan.) , — S könnyű-e őket felfedezni? — Ez már más kérdés. Türelem kell hozzá, meg sok idő. A pénzt nem is említem. A mai gazdáknak, a klubok teljhatalmú urainak pedig éppen türelmük nincs. Mindig azt szeretnék, hogy adj, uramisten, de rögtön! Ha például kiesik egy csatár, azt szeretnék, hogy a helyét azonnal egy jobb fiatal foglalja el. Én is úgy vagyok vele, időre lenne szükségem. De kinek van ma ideje ebben a rohanó világban! Jó lenne elmenni a mezítlábasok mérkőzéseire, és a legjobbakat elvinni egy nagy klub ificsapatába. — A fiúk tehát szeretik a futballt ma is, de mit szól ahhoz, hogy a lányok is egyre nagyobb számban fociznak? — Nem vagyok elragadtatva tőlük... — Tehát nem biztatja őket? — A legkevésbé sem. Ismerem a női nemet, s talán valamelyest a futballt is. A mi játékunk akkor szép és izgalmas, ha férfias. Lehet ilyen a nők játéka? Vagy ha Bozsik mondta Puskásról: „Mi sosem beszélgettünk a pályán, erre nem volt szükségünk, hiszen egymás gondolatát is ismertük!” Képünkön: Puskás Ferenc (balról) és Bozsik József a belgrádi Jugoszlávia Szállodában. KÉFES IFJÚSÁG 23