Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1919-11-08 / 6. szám
1919. november 8. Képes KhómK-X — A szerelmével üldözött. Wirth Ottó Bleyer arcába csapott a korbáccsal. — Neszei Bleyer az arcához kapott s a földre hullt kalapja után nyúlt. A vér elfutotta a fél arcát s most még rútabb volt. — Jó — szólt rekedt, károgó hangon. — Majd meglátjuk! Adieu, kisasszony ! Majd meglátjuk! Hát nem lesz a feleségem, no jó. Majd meglátjuk! Wirth Ottó felé villant a tekintete s borzasztó gyűlölet villant meg a szemében. A fogai közül szisszent a tiszt felé a hangja: — Maga is felel meg ezért az ütésért ! Wirth Klárára lobbant a pillantása s fenyegető gúnynyal mondta: — A szép kezét csókolom. Wirth Ottó az előszoba ajtajához sietett s kinyitotta azt Bleyer előtt. Bleyer kiment s Ottó visszasietett a húgához. A leány térdre ereszkedve, a fejét egy zsölylyébe hajtotta s úgy zokogott. Wirth Ottó hozzálépett, felemelte s magához szorította. A leány könnyes szemmel mondta: — Busi, én olyan szerencsétlen vagyok. — Ezért ? — s az ajtó felé mutatott. — Rád fröcscsenő sár. A leány riadtan mondta: — Valami nagy veszedelem lesz ebből. Wirth Ottó leült az íróasztala elé s az öklével az íróasztalra csapott. — S ez a szemét zsidó azzal dicsekszik, hogy Kun Béla bizalmasa. Szegény, szegény Magyarországi A leány könnyes szemét bátyjára emelte. — Hogy jutottuk ide? — Mert becsuktuk a szemünket s bedugtuk a fülünket. A kígyót dédelgettük. Évtizedek óta szövik, fonják hálójukat s most hogy Magyarország romokban hever, a vézna testünkre dobják. Megrázza az öklét. — De nem tart soká az uralmuk! Most már elég volt. A leány riadtan nézett bátyja arcába. — Úgy féltelek, Ottó. A férfi lehajtotta fejét két kezébe. A leány közelebb lépett hozzá. Megsimogatta a férfi fejét s gyengéd, bizalmas hangon mondta: — Busi, te nem vagy őszinte hozzám. Wirth Ottó leeresztette kezét az asztalra s felnézett a leány arcába. — Miért, Klárika? A leány pirulva, mosolyogva nyúlt egy piros fedelű könyv után s egy fényképet húzott ki belőle. — Ki ez? Wirth Ottó szeme megrebbent s a fénykép után nyúlt. Elkomolyodva mondta: — Add ide! A leány kutatva nézett bátyja szemébe. — Rég figyellek, Busi és éreztem, hogy titkolsz valamit előttem, vagy talán magad előtt is. Tegnap azután véletlenül megtaláltam ebben a Byron-kötetben ezt a fényképet. Nézegetni kezdte a fényképet s hamiskás mosollyal mondta : — Bájos kis fruska. Csupa élet az arca. S olyan odaadó, értelmes meleg tekintete van. Wirth Ottó szeme fellobant. — Tetszik neked ? A leány nyíltan nézett bátyja szemébe. — Igen, Busi. Azután hirtelen az Íróasztal elé ült. Lehajolt, hogy a haja bátyja homlokát érintette s melegen búgó, anyáskodó hangon mondta: — Vallani. A férfi szomorúan felnézett. — Nézd, Klárikám, azt sem tudom, ki ez a leány. Klárika az arcába bámult. — Nem tudod ? — A nevét sem tudom. — Hát hogy... Nem is láttad? — De láttam. — És nem beszéltél vele? — Nem. — Hát hogy ? — Mert akkor nem tudtam beszélni. Elgondolkodva nézett maga elé s halk hangon folytatta : — Akkor volt, mikor a kárpáti harcok alatt a gránátszél megütött. Tudod, egy kis városba kerültünk s naponta fölibém hajolt többször egy finom, fehér főkötős barna fejecske. Innom adott, enni segített. Beszélt is hozzám. A rettenetes harctér után olyan volt a hangja, mintha egy harangvirág beszélne. És éreztem, hogy jó. Hogy nem divatból, feltűnési vágyból ápol, hanem mély humanizmusból. Hetekig tartott ez s minden szerencsétlenségem dacára boldog voltam. Nem beszélhettem hozzá, de azt hiszem, a szemem beszélt. — És az övé ? — Hát talán . . . Talán .. . Azt hiszem, az övé is... Igen . . . Úgy hiszem. — Akkor? Wirth Ottó fájdalmasan elfordította az arcát. — Tönkretett ember voltam akkor s magam sem hittem, hogy fölépülök, úgy látszik, ezt ő is érezte. . . Hát valami olyan el sem kezdődő, el se múló, olyan mélabús, örökre a lelkünkre ereszkedő íze volt ennek. Egy nap aztán azt mondta, hogy búcsúzik. A kezemet kinyújtottam neki a takaró alól. Nem kérdezhettem, hová megy, miért megy, hiszen nem tudtam beszélni s akkor azt hittem, soha sem fogok tudni beszélni. A kezét gyengéden megszorítottam, ő visszaszorította, a szemünk egymásba mélyedt s elment. Láttam azonban, hogy a takarómra pirulva egy kis borítékot ejt. Ez a fénykép volt a borítékban. — S azóta sem érdeklődtél, ki volt ő? — Minek? Azóta férjhez is mehetett s különben is ... — Hát szeretted? Wirth Ottó lehajtotta a fejét. — Szeretem most is. Klára szeme megcsillant. — Akkor ostobaság, Ottó. Az arcán boldog fény reszketett. — Ottó én elvezettek ehhez az emlékhez. Azaz nem az emlékhez. A valósághoz. — Micsoda ? TM Klárika elpirult. — Én ismerem ezt a leányt. Wirth Ottó felpattant. — Ismered ? — Velem járt az Angol kisasszonyokhoz. Wirth Ottó elvörösödött. — Kicsoda ? — Dobsa Annuska. — Annuska? is.