Képes Krónika, 1930. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1930-01-05 / 1. szám
fényudvarában, amint megfogta a tollat és lassan, meggondoltan beírja a nevét a könyvbe. A gazda ismét elvette az asztalról a könyvet és az ajtó felé igyekezett. Belenézett, elolvasta a nevet. Olyan mozdulattal fordult meg erre az utas felé, olyat hirtelen rándulással, mint az, akit szíven lőttek. A szemében mintha egy vulkán torka lángolt volna föl hirtelen, ajka hangtalanul dadogott valamit. Azután kirohant a szobából. Az utas hideg vizett öntött az arcába, amitől láthatólag fölfrissült ésleült az asztal mellé, újra kezébe vette a tollat és írni kezdett. Levelet írt Londonba, a feleségének Bár komor kedéllyel, folytatom utam leírását. Már tudod angyalom, mily melegen fogadlak Stradelláig minden stáción, Stradellán túl már nincs vasút. Tíz órakor estve indultam kocsin . Piacenzába jóval éjfél után érkeztem . . . Már jó ideje közeledő lármára figyelt. A folyosón suttogás, csoszogás, ajtók csapkodása hallatszott. Odalenn az utcán egyre erősbödött a moraj. Az ablakhoz lépett, kitekintett. Egymás után világosodtak meg a város házainak ablakai. Ajtók nyíltak, kapuk csapódtak, fogyatékosan öltözött alakok siettek ki az utcára, csoportokba verődtek, élénken gesztikuláltak, izgatottan beszélgettek. Látszott, hogy egyes emberek végigsietnek az utca során és bezörgetnek a kapukon. Az ablakokból éji köntösben hajoltak ki a polgárok és kiabáltak le az utcára, riadtan kérdezve, mi történt. Öszszevissza kiáltozás ollizott körülötte... De nem értett az egészből egy szót. És akkor fzagyot kondult feje fölött a harang. Az ércnyelvek riadozva csapódtak a harang bronzfalához, végigsikoltott a szendergő város fölött a tornyok riadója. Félreverték a harangokat! Mi történt ? A számkivetett, az éj sápadt utasa fagyott szívvel riadt rá, hogy talán Benedek vagy Culoz tábornok csapatai fordultak vissza hirtelen, az osztrák ármádia támadta meg a várost ... Rémülten rántotta föl az üvegajtót és rohant ki az erkélyre. Az osztrákok? Hogy lehet az? Két hete, hogy kitakarodtak innen, ahol negyvennégy évig sanyargatták a lakosságot. A franciák császárra és a piemonti királytól vannak Villa-Francán ... Érthetetlen! ... Arra nem is gondolt, mi lesz vele, ha csakugyan az osztrákok jöttek vissza és itt fogják! Már dereng a virradat, a tetők és a tornyok fekete árnyéka, mint szikrázó, szeszélyes hegylánc rajzolódik rá a rózsaszínű égre. Odalenn a tömeg egészen betölti az utcát és fölharsan az eget ostromolva az erviral .Mintha az ég boltját akarnák megostromolni, úgy dörög ajkukon a tüzes éljenniadal. A várost nem az osztrák ármádia rohanta meg, a lakosságot azért riasztották föl álmából, mert ő megérkezett. A kapuőr és a San Marco fogadó padróncsa percek, alatt riadót csináltak, hír végigfutott a városon mint szalmatetejű házakon a tűz, fölébredt egész Piacenza apraja-nagyja, gazdagja és szegénye arra a hírre, hogy ő megérkezett! A lármaharang is azért szól a tornyokban, hogy keljen föl, aki még alszik talán, a reggel ma korábban virradjon az ősi város falai között. Ne aludjon itt senki sem, ha ő megérkezett!! .... ö, ö... Kossuth Lajos! Hontalan vándor, szegény földönfutó, ralligában görnyedő nép számkivetettje, akinek se rangja,, se címe, se vagyona, aki nem adhat rangot, pénzt, kitüntetést, földi javakat. És akit úgy fogad az ősi város, mintha a föld leghatalmasabb fejedelme volna. Az ajtón kopognak, a podesta jön, a város polgármestere, derekára kötött szalagjával, nyakában aranylánccal, kezében elefántcsont-végű hosszú bottal, hogy köszöntse a vendéget és parancsait várja, ő ámulva áll a szoba közepén, sápadt arcán fáradt és csodálkozó mosoly. Most egy félkarú ember tör magának utat. Idős ember már a piemonti közkatonák ruhája van rajta, de aranyhímbe öltözött, csillogó tisztek kísérik. Bemutatkozik, miután mélyen meghajtotta magát a poros ruhába öltözött vándor előtt. — Montanelli a nevem. Kossuth mindkét kezével megragadja a durva, közemberi ruhába öltözött öregember egyetlen kezét. Montanelli, egykor Toscana minisztere öregségére beállott önkéntesnek a szabadságért vívó piemonti seregbe és Custozzánál vesztette el a karját. . . Most gördült a fogadó elé egy poros kifitó, őszülő, pofaszakállas, előkelő tartású úr ugrik ki belőle és sebbellábbal siet föl a deszkalépcsőkön. Keresztültör a tömegen, amely megtölti a lépcsőt, a folyosót, a szobát. Mikor Kossuth meglátja halvány arcát, túl a mosolygó, a rivalgó, az örömtől és lelkesedéstől tüzelő arcokon, messziről feléje nyújtja a kezét, míg ajkán rémületté torzul a bágyadt mosolygás. — Pietri szenátor. . A hangja milyen rémült! Néhány nappal ezelőtt kötötték meg a francia császár és az osztrákok császárja a fegyverszünetet... Néhány napja, hogy az a szenvedélyes jelenet lejátszódott közte és Napolon között... Néhány napja, hogy a villafrancai országúton az a tragikus találkozás volt Cavour gróffal. .. Azóta megnyugtatták, ő is elhitette önmagával, hogy a fegyverszünet csak ideiglenes . .. Még nincsen veszve minden. És most betoppant Pietri. .. és ez az arc... ez a szörnyű arc. Az emberek megérezték, hogy valami súlyos esemény történt. Elcsöndesedtek, kisompolyogtak a szobából. Ide odalenn még egyre zúgott, viharzott az erviva. Mikor egyedül maradtak, Pietri szenátor lerogyott egy székre, két kezébe temette az arcát és reszkető szájából kitört a kiáltás: — C’est impossible! Impossible! S Lehetetlen, lehetetlen. Mi az, mi történt, szenátor? — kérdezi Kossuth. Lehetetlen! Valami van alatta, amit mi nem értünk . Malheur malheur á nous!... Vége' C'est fini! Minden elveszett . .. . Tout est perdu . . . Olvassa! A császár sajátkezű levele volt, amit hozzá, Pietri szenátorhoz intézett. Ezt adta oda, ezt az összegyűrt papirost Kossuthnak. Mialatt az reszkető kézzel átvette a levelet, megrezdültek az ablakok. Az utcán egyenletes léptek dobogtak. Reszkettek az ablakok, reszketett a föld. Csapatok vonultak arra, francia csapatok. Elhangzott a vérforraló dal: Mourir pour 1’Italic Ext le mórt plus belle . . . Kossuth, kezében a császár levelével, keserűen, vadul fölkacagott. A levéllel kezében, mutatott az ablak felé, amely alatt francia csapatok meneteltek, készen száz halálra Itália szabadságáért . . . Itália szabadságáért? Hol van az már!... Mialatt a levelet olvasta, Pietri szenátor az asztalra borulva sírt. Sírt, mint egy gyermek. Így szólt a császár levele: Megfontoltuk a helyzetet minden oldalról a herceggel s a királlyal, sis bármi nehezen esett is, azon megállapodásra jutottunk, hogy békét kell kötnünk. Ezúttal tovább nem mehetünk. A háborúnak most vége van. Mondja meg ön Kossuthnak, miként végtelenül sajnálom, hogy hazája fölszabadításának most abban kell maradnia. Nem tehetek máskép. De kérem őt, ne csüggedjen, bízzék bennem s a jövendőben. Időközben legyen meggyőződve barátságos érzelmeim felöl s kérem, saját személyére, s gyermekeire nézve rendelkezzék velem.* Mikor az olvasásban idáig ért Kossuth, arcán piros tűz lángolt föl. — Igen, igen, ilyenek ők! Ilyennek ismerik azt, minek neve ember, ördögbe a hazával! Koncot az embernek, majd vigasztalódik! A pillanatnyi csöndben, amely ezt a kitörést követte, messziről, nagyon messziről visszaszólít még az ének utolsó akkordja, amit a franciák énekeltek: Mourir pour la Liberty . . . Kossuth egészen odaáll Pietri elé. Mondja meg ön, szenátor úr, urának, hogy a franciák császárja nem elég gazdag arra, hogy Kossuth Lajost alamizsnával kínálhassa és Kossuth Lajos nem elég alávaló arra, hogy azt elfogadja. Az én fiaim majd megkeresik kenyerüket munkájukkal! Szakadozott szavakban, töredezett hangon motyogott, mintha csak magának beszélne a szenátor. — Július hatodikán este írt Napoleon a legnagyobb titokban Ferenc Józsefnek... Fleury tábornokkal küldte. Tanuk nélkül értek Guadini Morelli házába. Kossuth már némi is figyelt rá. A távolodó éneket hallgatta mohón, erőlködve, belső zokogással. Mintha az örökre távolodó szabadság búcsúdalát hallgatná ... -5