Képes Magyarország, 1956 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1956-01-01 / 1. szám
MIÓ ZÁRT MI A G V Mozart művészetét a mesék tengeréhez lehet hasonlítani : egy csodálatos világ él, lélegzik benne, tündérek, paloták, hegyek, virágoskertek, szörnyekkel mérkőző hősök és hősökbe szerelmes leányok, gonoszsággal teli barlangok és győztes igazságok. Ezt a tengert igen nehéz megmérni a tudományos kategóriák függőónjaival. Két évszázada született Mozart, s harmincöt évet élt mindössze; a halála óta lefolyt idő pedig egyre újabb felfedezéseket hoz költészete tengermélységeiből. Mint a legnagyobb klaszszikusok, mint az emberi nem legbőkezűbb megajándékozói — mint Homéros vagy Shakespeare, Dante vagy Michelangelo — Mozart is örök talány, örök kutatási terület, örök új felismerések forrása. És mint Homéros vagy Shakespeare, Dante vagy Michelangelo — Mozart is felülemelkedett a maga nemzeti meghatározottságán, s költészetével az egyetemes emberi, haladó műveltség egyik sarokpillérét alkotja. S éppoly természetes tulajdona éppen ezért minden egyes népnek, mint saját nemzeti kultúrájának nagyjai. Hogyan szólhatunk tehát Mozart magyar vonatkozásairól? Csak annyi lenne : járt-e a mester hazánk földjén? Ismert-e magyarokat ? Hatott-e művészetére olyan élmény, mely Magyarországhoz kapcsolódik ? . . . Mindez fontos, megválaszolni való kérdés, de korántsem meríti ki a nagy zeneszerző, a bécsi, klasszikus Orpheus és Magyarország kapcsolatának dolgát. Ha e kapcsolat történetét meg akarná írni valaki, meg kellene írnia a magyarországi zeneművészet történetét a XVIII. század derekától napjainkig : abban fontos szereplő Mozart. Egyébként: Mozart megfordult az akkori Magyarországon, személyesen is ... Hogyan történt ez ? A salzburgi Leopold Mozart, a hercegérsek „udvari komponistája” házában egymásnak adják a kilincset a helybeli zenészek; csodájára járnak a kis Wolfgangnak. Az alig hároméves kisgyerek már zeneileg értelmes mondatrészeket pötyög a zongorán. Hamarosan, szinte egyik napról a másikra már tud is zongorázni, hegedülni, ötéves korában papírra vet, persze gyerekes ákombákomokkal, egy zongoraversenyt és hasonlóképpen tehetséges, négy és fél évvel idősebb nővérével együtt hangversenykörútra indul Németország városaiba. A vendégszereplések csúcspontja természetesen a zene akkori fővárosa, Bécs volt. A Burgban Mária Terézia és Maria Antoinette előtt játszanak a Mozart-gyerekek. Mária Terézia udvarában sok magyar élt, köztük a zenebarátságáról híres Esterházy család több tagja, a Pálffyak, s mások. Ezek a magyar főurak — nyilván nem akarva a bécsi és németországi előkelőségek mögött maradni — meghívták Mozartékat Pozsonyba. Nyolc napra tervezték a vendégszereplést, mely aztán két hétre bővült, 1762. december 10-étől karácsonyig tartott. Sajnos, a gyermek Mozart pozsonyi szerepléséről nem maradtak fenn írásos emlékek, feljegyzések, csupán annyit tudunk, hogy sikerekben gazdag volt. Aztán, a csodálatos ívben felröppenő üstökös fénye sokszor siklik végig Magyarországon : a Mozart-zenének saját korukat megelőző, jövőt sejtő, haladó gondolkodású hívei között vannak magyarok, s itt élő idegenajkú zenészek, elsősorban, a kismartoni Esterházy-kastély udvari muzsikusa, Joseph Haydn. A „könnyed”, „rokokó”, és „csipkeszerű” jelzők mögé szívesen bujtatták Mozartot, emberöltőkön át, félreértői és félremagyarázói. Sem muzsikája, sem embersége nem volt olyan. Költői érzékenysége, zenéjének égi bája, csodálatos lelki tisztasága egy mély, határozott, humanista jellem kútjából táplálkozott. 1787. október 29-én mutatták be Prágában a Don Juan-t, Mozart alkotói fénykorának remekművét, mely oly sok megnem értés és kudarc után végre világraszóló, hatalmas sikert jelentett, Prága, a zeneértő, szabadságszerető Prága ünnepelte Mozartot. Kevéssel utóbb Bécs, a császár és a kamarilla városa, hűvös maradt. József császár kénytelen volt ugyan a nagy prágai siker hatása alatt Mozartot „kamarazenésszé” kinevezni, de így nyilatkozott: „Az opera remek, szebb, mint a Figaro, de túl nehéz koszt a jó bécsieknek...” S Mozart csendes öntudattal így szólt: „Hagyjunk nekik időt, majd megemésztik.” Ha a császári — valljuk meg, eléggé olcsó szóképpel — koszthoz hasonlítjuk Mozart muzsikáját, a „magyar gyomor” viszont hamarosan megkedvelte. A Don Jouan-t már 1790-ben, még költője életében bemutatta Pest városában az Erdődyféle színtársulat, német szöveggel. Magyarul a Nemzeti Színházban 1839. május 29-én került színre. A „Honművész” beszámolója így állít emléket a pesti Mozart-előadásnak: „Május 29-én az énekes karszemélyzet javára először adatott »Don Juan, vagy a Kőszobor vendég« nagy opera 2 felvonásban, táncokkal, új végdíszítménnyel. Ámbár nagyon esős idő volt, a színterem csaknem tömve volt nézőkkel, kik közelégedéssel tértek haza; mert habár az eredeti tudtásnak sok gyengéje a gondolkozó nézőt ki nem elégíté is, de a nagyszerű classicai muzsika, a jeles és szorgalmas előadás mind a hangászkar, mind a színészek részéről, még a nem magyar nézőket is helyeslésre ösztönző ...” S ugyanilyen boldog, szomjas fogadtatásra leltek nálunk a többi Mozart-operák. A Cosi fan tutte-t 1797-ben mutatják be Pesten — egy német nyelvű operatársulat —, ugyanabban az esztendőben egy másik, kevésbé jelentős művét, a Titus-t is. S életművének koronája, a Varázsfuvola már 1793-ban, mindössze két évvel az eredeti bemutató után, felhangzik Buda városában, s ötven év alatt kétszázötvenszer adják elő. A német nyelvű budai bemutató után alig két évvel már elkészül a Varázsfuvola szövegének magyar műfordítása. A fordító neve : Csokonai Vitéz Mihály. Amikor pedig végre a Nemzeti Színházban magyarul kerül színre, a Vasárnapi Újság így ír: „Mielőtt még a magyar színművészetnek az ország fővárosában állandó temploma volt, a jobban szervezett színtársulatok szintén előadták ezt az örökbecsű darabot. Déryné az Éj királynője szerepében aratta legszebb diadalait. A 86 éves darab ma is az újdonság erejével hatott s a lánglelkű zeneszerző igazán bűvös zenéje egészen elbájolta derűjével a közönséget.” Munkácsy Mihály képén lelket döbbentő elevenséggel nyílik elénk a nagy élet zárójelenete : a Requiem-et éneklik barátai — a haldoklónak. A haldoklónak, aki — hadd mondjuk ki a közhelyek mély igazságával — sohasem halt meg, s örökké él, mint a nagy folyamok, melyek vize kristálytiszta hegyi forrásból ered, hogy aztán egy egész földrészt átszelve öntözze és megtermékenyítse valamennyi ország földjét. Csobádi Péter