Képes Magyarország, 1957 (3. évfolyam, 1-9. szám)

1957-04-01 / 1. szám

Kibomlott a tavasz, itt a húsvét, s az ország külön­böző vidékein néhány napra felelevenednek a már­­-már feledésbe menő húsvéti népszokások. Húsvét idő­szaka összetalálkozik azokkal a messzi­ régi, a pogány­­kort is megelőző jeles napokkal, amelyek a tavasz jöttét köszöntötték s amelyeken a termésvarázslat különféle praktikáit kellett elvégezni a hajdani időkben. A mögöt­tünk maradt sokezer év megváltoztatta, átalakította eze­ket a praktikákat, de népszokások és „babonák” formá­jában ma is élnek, a négy jelkép Húsvétot ünnepelvén, tegyünk rövid sétát az ünnepbe ágyazódó népszokások között. Itt van mindjárt a jószág első, nagypénteki legelőrehajtásának szokása. Sok he­lyen ma is komoly ünnepélyességgel, de már a rég el­felejtett varázslatok nélkül megy végbe a hajtás, amely feltétlenül frissen vágott mogyorófavesszővel történik. Mogyorófavesszőt hordtak a pásztorok, gulyások, kondá­sok a nagyheti bérfizetés napján is, ezzel nógatták a jó­szágot, hogy „el ne kóborogjon, vad el ne pusztítja, tol­­vaj el ne lopja, betegség ne érje, bogarak ne bántsák, féreg el ne lopja, fényes szőre ne legyen, fel ne fúvód­­hassék ...” Hogy jól szaporodjék, ennek okából tojáso­kon léptették át az állatokat. Aztán megvédi a jószágot, a legelőt meg minden egyebet is a bajtól a nagyszombati parázsból élesztett tűz is, amelynek füstje „eloszlatja a ködöt, véd a jégesőtől s a benne pörkölt virágos bodzafa még a daganatot is elapasztja”. De biz’ nemcsak tejelő meg igavonó és zsírt adó jószág van a világon: a méhekre is, halakra is tekintettel kell lenni. Az öregebbje még jól emlékszik rá, hogy a méhet jó mézgyűjtővé akképpen le­hetett tenni, hogy nagypéntek hajnalán merített vizet kellett önteni az itatóba. A kanizsai idős halásznemze­dék pedig a „Tiszaverés”-t őrzi az emlékezetében; ugyancsak a mondott nap, nagypéntek hajnalán a folyó partjára hasaltak a halászok és szapollyal ütögették a vizet, hogy egész évben szerencsével halásszanak. És véget nem érne a felsorolás, ha itt most számba­­vennénk minden húsvéti népszokást. A java még hátra van, de az eddigiekből is kiviláglik, hogy fontos szerep jut a vesszőnek, a tojásnak, a tűznek és a víznek azok­ban az ősi „varázslat-emlékekben”, amelyek Húsvétkor a természet éledésének időszakát köszöntötték. Így tán kö­zelebb jutunk a barkaszedés, a hímestojás, a tűzszentelés és a locsolkodás szerepének megértéséhez. A kizöldülő vesszőbe, a gallyba az ősi hit szerint a tavasz lelke költözött: az újjáéledés, a megújult erő, a termékenység szimbóluma. Innen erednek a vesszővel kapcsolatos húsvéti-tavaszi népszokások. A geszti legé­nyek húsvét keddjén nyolc fűzfavesszőből korbácsot fonnak, s azzal verik meg a lányokat, ez a „suhadás”. Nógrádban dívik a „villőzés” szokása: virágvasárnap a lányok feldíszítenek egy fűzfaágat (mintegy virágot akasztanak rája) sorra járják vele a falu házait a követ­kező dal kíséretében: „Virágvasárnap, — A kulcsokat kinek adtad? — Odaadtam Virágos Györgynek, — Vi­rágos György kelj fel, — A földeket nyisd fel — Hogy fonjam be sárhajam — Hogy vegyem rám gyócsingem — Villő, Villő". Aztán az egyik lány letör egy gallyat a „villéről”, a feldíszített fűzfaágról és ezzel a gallyal vé­gigsuhint a lányokon s ezt mondja: „Mind menjetök firhez!" Lehetetlen itt észre nem venni a szerelem, a termékeny­ség, a férjhezmenési jóslás hátterét. Ez maradt meg a mai barkaszedésben, az állatok frissen vágott vesszővel történő hajtásában (itt a vessző a jó szaporodás szim­bóluma), a májfa felállításában, amely valamikor ha­tározott házassági ígéret volt olyannyira, hogy a bírósá­gok törvényes eljegyzésnek minősítették. Számtalan, máig megmaradt ének, tánc és játék utal erre az ősi ere­detre: elég, ha ezek közül a „Bújj, bújj zöldág, zöld le­­velecske” kezdetű gyerekjáték ma már elfelejtett, kultikus hagyomány­őrző jellegét említjük meg. Cs piros tojás kultikus szerepe Az egyik legérdekesebb húsvéti szimbólum a tojás. Vissza kell térnünk a nógrádi „villőzésre”: a zsérei lá­nyok hímestojást kötöznek a fűzfaágra. Ez úgy készül, hogy a hagymalében, börzsönylében pirosbarnára főzött tojáshéjra rákarcolják az ábrákat, vagy pedig előzőleg viasszal rajzolják fel a mintázatokat, ezeknek vonala az­után főzés közben fehér marad. Dalolás köziben kijön a ház gazdasszonya a lányokhoz és tojást ad nekik. To­jást kapnak a locsolkodó legények is, tojással vendé­gelik meg a látogatókat Ennek a piros tojásnak ugyanolyan kultikus szerepe van, mint a piros almának: az egészség erotikus hátterű jelképe. Mint a termékenység szimbólumának, házasság­jósló jelentése van. A jó szaporodás érdekében ezért lép­tetik át a nagypénteken először kihajtott jószágot tojá­sokon. Hajdani rítusos szerepe kitűnik abból, hogy régi palócföldi fiatal­asszony sírokban a halott sarka alatt tojást találtak, a halál sem szakítja meg a termékenység folyamatát, az élők, ott fenn, viszik tovább az életet... Húsvét hétfőjén legények lopakodnak be a faluszéli kis házba ... Az udvaron elkapják a lányokat, menyecskéket... 4 ''mísikben

Next