Képes Magyarország, 1961 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1961-01-01 / 1. szám
it&MMÉm I. Már magvát rejti mind a méla parlag, Vén, vér-avarban húzom lábamat; Már elvakult a sok kék, sárga csillag, Hideg katáng holt csonkja fojtogat; Majszos esők, fagyok, hők váltva faltak, Dong az erdő, cservízben lomb rohad — S bogyók szedett színén, mint jég ha száll Kristály, hült szemre, ül a kék halál. II. E régi, nagy kastélynak romja itten, Mutatja még a tenger kőrakás; Körül sem vérlik, szeder-inda rebben, Békés bokorba bú a pusztulás; Tatár tiport itt, mondják erre többen, Török taposta fel, meséli más — Mindegy. Kövén pásztortűz füstölög; Mit ember szült: szemét, rom, puszta rög. III. Mint metszett kristály fénye, tiszta reggel, Az égtükör csiszolt, töréstelen, Felhő csorbátlan, füveken a cseppel, A nap gyémántként ing a friss szélén; S mint ködlő, dús habból, párás üveggel, Ügy nyel tüdőm az öblögéstelenségből: — Óh, hús hév! Tiszta mámorom! Bolond dőzs — részegségig-józanon! IV. Amerre lépek, láng-lombok repülnek — Hová suhog, hová e sok halott? Tán túl, a légben lomb-mennyek terülnek, köszöntve fönn az itt elvirulót. Dús égi erdőkön zöld, örök ünnep, S nem hal a gally, amin tovább nyitott Örök fényben, húnyt, ál-tavasz jogán, Örök díszül angyalok homlokán!? V. Iszonyatos nagy csönd. Amerre nézel, Csak erdő, erdő és erdő megint, Zugos kanyar újabb kanyarba vész el, Míg fönn hegyhulám hegyhullámnak int, Néma nagy omlással, emelkedéssel, Mintha láthatlan szélre lengne mind: Hánytorgó, százcsúcsos, hatalmas ár Táncában rendül a roppant határ. VI. Ragadjatok fel házatokra engem, Idomtalan, szörny, néma torlaszok, Ég, föld közt, isten vívta végtelenben, Hol csak a vad gőz lendül, szél mozog, Vesszen el a világ szédült szememben — S míg a bősz mély rémsége felbuzog, S fejemre halál párák lengenek, Itass sötét kábuktra, fergeteg! ’.■( SZÜLŐHÁZ lob Q-i Százhatvan évvel ezelőtt, 1800. december elsején látták meg falai a költőt, aki életében bármilyen messze is került szülőföldjétől, ide mindig visszavágyott. Szerette e kies dunántúli tájat, s szerette dolgos népét. Milyen elégtételt is szolgáltatott számára a sors: másfél évszázad múltán ott él kitörölhetetlenül szülőföldje emlékezetében. Amit megtagadott tőle saját kora, meghozta számára a kései unokák boldog jelene. Nevét közös munkával emberibb életet teremtő parasztok választották zászlóul szülőfalujában, Kápolnásnyéken és diákéveinek városában, Székesfehérvárott. Műveit most ismeri meg a nagyvilág: több mint húsz nyelven jelentek meg versei a felszabadulás óta. S a szülőházban gondosan rendezett emlékmúzeum villantja fel emberi arcát, költői nagyságát. Iskolások, egyetemisták, messziről érkező kirándulók és helybeliek emlékező soraival telik az emlékkönyv. A hallgatag vadgesztenyés mélyén húzódó egykori ispánlakot felkeresik kultúránkkal ismerkedő külföldiek is. Amit látnak és tapasztalnak, beszédesen bizonyítja, hogy dolgozó népünk mennyire becsüli nagy fia emlékét. S aki még nem találta volna kikötőnk nevét, íme a talány, amit a tizenhét éves töprengő adott fel: V én kezded nevemet, s ettel fordítva rekeszted, V ének utána öröm jó, hol is m-met előz Osztán egy rövid ár-t állíthatsz vttnek elébe s mindezt rendesen írd összve, nevemre találsz. (G. E.) 5