Képes Magyarország, 1961 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1961-01-01 / 1. szám

­­i­t&MMÉm I. Már magvát rejti mind a méla parlag, Vén, vér-avarban húzom lábamat; Már elvakult a sok kék, sárga csillag, Hideg katáng holt csonkja fojtogat; Majszos esők, fagyok, hők váltva faltak, Dong az erdő, cservízben lomb rohad — S bogyók szedett­ színén, mint jég ha száll Kristály, hült szemre, ül a kék halál. II. E régi, nagy kastélynak romja itten, Mutatja még a tenger kőrakás; Körül sem vérlik, szeder-inda rebben, Békés bokorba bú a pusztulás; Tatár tiport itt, mondják erre többen, Török taposta fel, meséli más — Mindegy. Kövén pásztortűz füstölög; Mit ember szült: szemét, rom, puszta rög. III. Mint metszett kristály fénye, tiszta reggel, Az égtükör csiszolt, töréstelen, Felhő­ csorbátlan, füveken a cseppel, A nap gyémántként ing a friss szélén; S mint ködlő, dús habból, párás üveggel, Ügy nyel tüdőm az öblögéstelen­ségből: — Óh, hús hév! Tiszta mámorom! Bolond dőzs — részegségig-józanon! IV. Amerre lépek, láng-lombok repülnek — Hová suhog, hová e sok halott? Tán túl, a légben lomb-mennyek terülnek, köszöntve fönn az itt elvirulót. Dús égi erdőkön zöld, örök ünnep, S nem hal a gally, amin tovább nyit­ott Örök fényben, húnyt, ál-tavasz jogán, Örök díszül angyalok homlokán!? V. Iszonyatos nagy csönd. Amerre nézel, Csak erdő, erdő és erdő megint, Zugos kanyar újabb kanyarba vész el, Míg fönn hegyhulám hegyhullámnak int, Néma nagy omlással, emelkedéssel, Mintha láthatlan szélre lengne mind: Hánytorgó, százcsúcsos, hatalmas ár Táncában rendül a roppant határ. VI. Ragadjatok fel házatokra engem, Idomtalan, szörny, néma torlaszok, Ég, föld közt, isten­ vívta végtelenben, Hol csak a vad gőz lendül, szél mozog, Vesszen el a világ szédült szememben — S míg a bősz mély rémsége felbuzog, S fejemre halál párák lengenek, Itass sötét­ kábuktra, fergeteg! ’.■( SZÜLŐHÁZ lo­b Q-i Százhatvan évvel ezelőtt, 1800. december elsején látták meg falai a költőt, aki életében bármilyen messze is került szülőföldjétől, ide mindig vissza­vágyott. Szerette e kies dunántúli tájat, s szerette dolgos népét. Milyen elégtételt is szolgáltatott szá­mára a sors: másfél évszázad múltán ott él kitörölhe­tetlenül szülőföldje emlékezetében. Amit megtagadott tőle saját kora, meghozta számára a kései unokák boldog jelene. Nevét közös munkával emberibb éle­tet teremtő parasztok választották zászlóul szülő­falujában, Kápolnásnyéken és diákéveinek városá­ban, Székesfehérvárott. Műveit most ismeri meg a nagyvilág: több mint húsz nyelven jelentek meg versei a felszabadulás óta. S a szülőházban gondosan rendezett emlékmú­zeum villantja fel emberi arcát, költői nagyságát. Iskolások, egyetemisták, messziről érkező kirándu­lók és helybeliek emlékező soraival telik az emlék­könyv. A hallgatag vadgesztenyés mélyén húzódó egykori ispánlakot felkeresik kultúránkkal ismer­kedő külföldiek is. Amit látnak és tapasztalnak, be­szédesen bizonyítja, hogy dolgozó népünk mennyire becsüli nagy fia emlékét. S aki még nem találta volna ki­kötőnk nevét, íme a talány, amit a tizenhét éves töprengő adott fel: V­ én kezded nevemet, s ettel fordítva rekeszted, V­ ének utána öröm jó, hol i­s m-met előz Osztán egy rövid ár-t állíthatsz vttnek elébe s mindezt rendesen írd összve, nevemre találsz. (G. E.) 5

Next