Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1876. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1876-03-26 / 13. szám
98 egy neménye szerint való étel, egy nem tetsző szó rögtön arra indítja, hogy felmondja a szolgálatot, s ha a gazda nem akarja elbocsátani, tör az orra alá annyi borsot, hogy százszor jobb elbocsátani isten hírével, mint erővel szorítani szegődött kötelezettsége teljesítésére. Régenten a rósz tanuló gyermekekről szokták egy példabeszéddel azt mondani, hogy nem lehet őket kényszerítéssel jó tanulókká tenni; most ezt a példabeszédet 1850 óta a rosz cselédekről lehetett minduntalan hallani, a gazdák és a gazdaasszonyok szájából, „amely kutyát bottal hajtanak a nyúl után, elteszik annak a fogtából,hogy szól az a közmondás s valóban igaz. A gazdák és a cselédek közti viszony megromlására mutat az a körülmény is, hogy a szegődési idő, s az egy helyben való szolgálat nagyon megrövidült. Ki hallott régen hónapos vagy épen hetes cselédről ? Elszegődött minden cseléd egy esztendőre s örült, ha a másikat, harmadikat is ott tölthette, sőt szívesen maradt, jó gazdánál, egy helyben egész addig az ideig, mig csak szolgálni akart. Hányszor megtörtént, hogy a jó szolgáló leányt asszonya férjhez adta, kiházasította, megtartotta lakodalmát és ellátta az új háztartáshoz csaknem mindennel úgy, mintha tulajdon leánya lett volna! Épen igy a béres, vagy kocsis is megmaradt gazdájánál mindaddig, mig csak családot nem alkotott, s ez nem tette lehetetlenné, hogy tovább is abban a szolgálatban maradjon, melyben nőtelen korában olyan jól érezte magát. Elégszer megtörtént, hogy a béres és a szolgáló összeházasodtak s ott folytatták szolgálatukat, mint férj és feleség tovább is, vagy ha ott nem maradhattak, lettek azután is a háznak hű munkásai s bármely munkára hívták őket, szívesen mentek oda, hol megbecsülték, tisztességesen megfizették s minden jóra szoktatták és tanították őket. Emlékezzél csak rá szives olvasóm, hány „bejáró jó asszonya“ vált édes anyádnak azokból a cselédjeiből, a kiket hű gonddal kezéhez szoktatott s hány aratója, nyomtatója, cséplője, szőllőmunkása vált apádnak azokból a férfi cselédekből, kik a ház szokása szerint minden munkát a legtökéletesebben meg tudtak tenni a gazda kedvére. Ezeknek a gyermekéből aztán megint hű cseléd növekedett. Az apa és anya arra tanította gyermekét, hogy megbecsülje azt a házat, melynek annyi javával éltek már annyi idő óta s mely szűk időkben sem feledkezett meg soha az ő szegényeiről. Az ilyen gyermek elkezdte a szolgálatot a háznál, mint száraz dajka, folytatta, mint kis szolgáló, végezte mint „nagy szolgáló“, vagy „öregbik leány“ egész férjhez meneteléig s azután lett belőle is „bejáró“ : mosóné s minden, a mire csak szüksége volt a háznak; ha pedig férfi volt a gyermek, elkezdte a szolgálatot mint „ostoros“, „lóhajtó gyerek“, vagy „ökrész gyerek“, folytatta mint kisbéres, bevégezte mint „öregbéres“, s vagy ebben a szolgálatban halt meg, vagy nősülése után belőle is arató, nyomtató, szőllőkapás, szóval minden lett, a mire a háznak épen szüksége volt. A „fiam“ és „leányom“, „bátyámuram“ és „nénémasszony“ kifejezések egészen családiassá tették köztök a viszonyt s a cseléd abban az időben otthon érezte magát a háznál, s mikor „haza“ indult, a gazdája házához készült, mikor pedig szülői otthonába készült, arra kért engedelmet, hogy elmehessen „édes apámékhoz“ vagy „édes anyámékhoz“. Ha abban az időben a cseléd mindent a ,,mienk“-nek mondott a háznál, azt csak azért tette, hogy mindent úgy kíméljen, úgy őrizzen, úgy megtakarítson, mintha nem gazdájának, hanem magának tenné s nem azért nevezett semmit a ,,mienk“-nek, hogy neki is jussa van mindenhez hozzá nyúlni, a mi csak a kezéhez ragadhat. Ezt a szép viszonyt az újabb idők egészen megrontották. Akadnak ugyan még most is kivételképen olyan esetek, midőn igen jóra való cselédek egész életüket is egy gazda szolgálatában töltik el, de csak kivételképen. Az országos magyar gazdasági egylet, és egyes megyei gazdasági egyletek, valamint jótékony nőegyletetek is s ezek között a magyar gazdaasszonyok egylete és a fővárosi „cselédképző egylet“ megpróbáltak jutalmakat tűzni ki azoknak a jó és hű cselédeknek, kik leghoszszabb időt töltöttek kifogástalanul és lehetőleg panasz nélkül egy szolgálatban, s szerencsére még akadtak olyanok többen, akik a jutalomra érdemesek voltak a cselédek közül. De már maga az mutatja, hogy roszabbultak a szolgálatba állók, hogy jutalomtételekre van szükség. Régen azt rendesen megtették, amire most jutalommal akarjuk őket édesgetni! De meg kell vallani, hogy az idők és körülmények is megváltoztak. Az átalános katonakötelezettség miatt sok jóravaló férfi nem igen kap jó szolgálatot 20—23 éves korában, mert a gazda attól tart, hogy épen nyári időben, a legnagyobb és legsürgősebb munka idején hívják be gyakorlatra a legényt, mikor bérét megszolgálni legtöbb alkalma volna, s mikor őt gazdája legnehezebben nélkülözheti, télre aztán haza bocsátják, mikor meg semmiféle munkát és szolgálatot nem talál, a mivel magát fenntarthatná, s minthogy nyáron nem kereshetett a szerzés idején semmit, kénytelen apjánál, anyjánál a készet fogyasztani, melyet mások kerestek. Természetes már, hogy az ilyen ember aztán, mikor alkalma van, kiönti keserűségét s visszaadja a kölcsönt, s mikor nagy dologidő van, kizsarol annyi bért, amennyit csak lehetséges. Általában pedig a mai üzérvilág szelleme, mely a gazdákat sem kímélte meg, elragadt a cselédekre is: szeretnének mentői rövidebb idő alatt mennél többet szerezni, nem mindig azért, hogy megtakarítsák, hanem azért, hogy kényelmet és víg életet biztosítsanak egyegy időre maguknak. Ez a szellem az, mely úgy megzavarta a cselédek és gazdák, a szegődök és felfogadók, a munkások és munkaadók közötti viszonyt. Ezt a rosz és rendetlen állapotot akarja most rendezni ez a törvény, melyet e hó derekán a képviselőház letárgyalt s a főrendiház is változatlanul elfogadott. Nem reméljük, hogy ez a törvény minden bajt meg fog szüntetni, de hogy a boszantó kellemetlenségeken segít, a kiáltó rendetlenségeket szabályozza s átalában javít a cselédviszonyokon: az erős meggyőződésünk. Oly szükséges volt már ez a törvény, ahogyan