Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1876. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1876-12-03 / 49. szám

387 dugva tart. Fekete haja lelóg nyakán is alul és apruszli gallérja három fonttal nehezebb, mint az egész többi része; a sok zsírtól nehezebb, mely a bájból rákenődött. Borókája most szúrós volt, mint a tüske, bajuszának két széle pedig két kezén kúszott végig, melyre állát támasztotta. Lapos orrát előre dugva, lenézett a kútra, melyből úgy látszik gondolatokat merít. Amint így ül, hát egyszerre csak hallja, hogy: „Jó estét, Máté gazda!“ „Fogadj isten, Simon gazda! Mi jó vezeti erre, mi hozzánk?“ „Hát hallottam, hogy el akarja adni a búzáját.“ „Szent igaz, hogy eladom, de nem ám két petákon, mint a Radó Pali.“ Erre a jó viccre aztán kivette a pipát szájából, csettentett egyet, kitekerte a pipaszárt a pipa torkából és nagyot fújt bele, hadd szeleljen. „Lássa keetek, mindig a zsidót okozzák, ha a búza olcsó vagy a rozs nem kel, pedig hát tudja Máté gazda, köztünk maradjon a szó: a fejétől büdösödik a hal. Tudja Máté gazda, amilyen az idei termés volt, legalább azt vártam, hogy nyolcz forint lesz egy kiló tiszta búza. Higgye el, az olyan igaz, mint egy isten él a világon, hogy örömestebb adnék nyolcz forintot, mint négyet. Mert nyolc forinton, tudja Máté bácsi, lehet valamit nyerni, de két forinton egy mérő? Megverte azt az isten.“ „H hiszen én elhiszem, hanem inkább öntöm a verembe, de két forintért még sem adom mérőjét. „Tudja Máté gazda, azért mégis kár volna, keed mindig a legszebb búzát termeszti, tudja azt Máté gazda, tölőbb nem megy ám az ára, nem akarják a németek, bomoljanak meg.“ E beszélgetés között egyszerre meghallják a dobszót. Nagy kópé egy olyan falusi biró, estefelé vereti meg a dobot, mert ilyenkor mindenki otthon van. A kisbiró ajkairól is ezen szavak hangozának: „Tudtára adatik mindenkinek , hogy az, a ki holnap vagy legalább holnaputánig az adót nem viszi a helységházához, annak a házába exekucziót küldenek.“ „Már megint veszekednek azért az adóért,“ mondá Máté gazda. Simon pedig gondolá: „Ez viz az én malmomra,“ és felszóval folytatá: „Tudja Máté gazda, már Nakon bekvárterozták a katonákat, ej, mi lesz a szegény emberből ?“ Aztán mintha elmenésre készülne, még egyszer kérdé Mátétól, hogy nem adja-e el a búzáját? Máté bácsi pedig felkelt a tűzhelyről, valami nagy gondolat lehetett agyában, látni való volt ez már azon erős ütésekről is, melyekkel a pipát kiverte, de még jobban arról a határozott „nem“-ről, a melylyel Simonnak hátat fordított. „Jóczakát Máté gazda, azért jó barátok maradunk.“ Máté bácsi meg már az udvaron volt, mikor visszamondta a „jóczakát“ és fogai közt mormogá: „vigyen el az ördög“. Másnap korán reggel, szürkületkor, már a falu végén látjuk Máté gazdát, a tele búzás zsákok tetején ülni. Szántódnak tart. Azt hallotta, hogy ide viszik az egész környékből az eleséget, ő is „megpróbálja“ hát egyszer. Szántód jó távol esik a tót utczától és volt már úgy három óra délután, mikor oda érkezett. Ez volt az a hatalmas gondolat, melyet ő a múlt este kikomponált. Szántód vasúti állomás, hát drágábbért adja el a búzát, mint otthon, és rittig, három garassal többet kapott a mérőért, mint amennyit Simon ígért. Egy napi időtöltés, a lovak kifárasztása, egy-két éjszakai nyugalom elvesztése, azt számba sem veszi egy tót-utczai ember. Eladván a búzát, megfordította a kocsi rudat és hazafelé hajtott. Szántódon túl, a kapolyi csárdától nem messze, és Andocshoz már közel van egy erdő. Mivel az erdőnek kiváló joga, hogy a sárnak tovább szabad benne feküdni, mint a sik mezőn, azért szállt le Máté gazda a kocsiról, hogy a lovak könnyebben húzzák a kocsit. Ujjain számitgató, hogy hát izé mégis mennyi jár csak azért a búzáért és hogy nem csalták-e meg, mert hát Szántódon is csak zsidók vették meg a gabonát. Amintegy e műtétet végrehajtaná, valami emberi hangot hall háta mögött. Még a szavakat is megértette, noha susogva mondattak. Máté megállt. Két asszony jött utána. Megszólítja az egyiket: „Mit akarna eladni komámasszony.“ „A nem kendnek való portékát. Itt a sógoraszszonyomnak beszélem, hogy fiam Taljánországból küldött egypár darab aranyat, aztán mert azok a németek szorítanak az adófizetésre, hát el akarnám adni.“ „Én megveszem“, szól a Máté, ki egyrészt az aszszony szorongatott helyzetéből, másrészt pedig épen abból, mivel tehetetlen az asszony tőkét akart verni. És Máté gazda ugyanazon tempóval, minővel tegnap ő nála Simon zsidó, most ő az asszonynál megkezdette kísérleteit. Csakhogy a gyenge nem engedékenyebb és Máténak hosszú alkudozás után sikerült az aranyokat megvenni, mégpedig olyan áron, hogy legalább is kétszer annyit remélhetett visszakaphatni: „Így van jól! Mert épen csak a zsidónak kell kereskedőnek lenni. Nem tud más ember is csalni?“ mert hogy kereskedés és csalás úgy egy ágról haladt, mint a „csali“ és a „hajsz“, azt Máté gazda jó bölcsen átlátta. Soha oly jól nem érezte magát Máté gazda, mint ezen vásár után. Hogyan fog ő majd kötekedni az „aszszonynyal“. És mikor hazaért hajnalra és az asszony már felkelt, hogy a vasfazékat rátegye a katlanra, a disznóknak krumplit főzni, akkor Máté gazda betoppant a konyhába. „Asszony“ — mondá — hoztam valamit.“ Panni néni még a kontyát sem igazította meg. Előbbre való a jószág, mert az nem segíthet maga magán, az ember pedig igen. Ezt tudta Panni néni az ő öreg anyjától, attól a drágalátos jószivü Jucza nénitől. „Hát mit hozott keed?“ kérdé a feleség, mialatt a lapiczkával kivitte a hamut a katlan alól és a lugzó sajtárba tette. Az asszony kíváncsisága nagyon fel volt ébresztve; egy pár kukoriczacsatát rakott volt már a tűzre, közelebb ment férjéhez, füle mellé tűrte haját, csípőre tette kezét és urára nézett.