Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1877. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1877-09-16 / 37. szám
290 Azt mondták neked édes magyarom! békülj ki Ausztriával, miszerint biztosítva légy az orosz ellen, — kibékültél. Hát lássuk azt a biztosítót! hol van ő ? Irgalomnak Istene! ha a magyar most független volna! De profundis ad te Domine damavi ! (A mélységből kiáltok hozzád uram!) Az egri népgyűlés odanyilatkozott, hogy a török birodalom épsége minden eszközzel, még fegyveres hatalommal is megóvassék. Erre Magyarország miniszterelnöke azt adta válaszul, hogy a magyar vért nem szabad semmi más hatalom érdekében igénybe venni, s hogy a kormány soha sem fog abba beleegyezni, hogy a magyar nép hősies önfeláldozása mások miatt igénybe vehető legyen. Tehát Magyarország miniszterelnöke a török birodalom épségének fentartását még most a pánszláv zászlót lobogtató orosz invasióval szemben is csak „más hatalom“, csak „mások“ érdekének tekinti! Magyarország minden lakosa, azok is, kik hazánk fenmaradását óhajtják, azok is, kik bukására spekulálnak, mindannyian tudják, hogy itt hazánk létérdeke forog fent. A miniszterelnök — talán maga az egész hazában — a dolgot nem így látja. Aki most ebben a háborúban a török birodalom épségének fentartását csak amolyan idegen érdeknek tekinti, az nem akar gátat vetni az orosz hatalom terjeszkedésének, mert talán nem idegen azon gondolattól, hogy megosztozzék a török prédán az oroszszal. Én nem mondom, hogy Magyarország kormánya már elhatározott szándékkal odadobta magát ama veszedelmes hajlamok karjaiba, melyek a döntő körök vidékén tagadhatlanul mozgásban vannak. Lehetnek kételyeim, vannak aggodalmaim, de nem mondhatom, mert nem tudom. Hanem azt, fájdalom, tudom, hogy sem a magyar kormánynak eddigi hivatalos nyilatkozataiban, sem a külügyi politika vezetőjének eddigi eljárásában, magyar hazafi megnyugtatást nem találhat. Nem lesz felesleges ezeket kissé emlékezetbe hozni, most, midőn az ország képviselői újra egybegyűlnek, kiktől a nemzet pártkülönbség nélkül azt várja hogy párttekinteteken felül emelkedett hazafisággal biztosítani fogják a nemzet akaratának teljesítését. Magyarország miniszterelnökének legnyomatékosabb nyilatkozata az volt, melyben — (szóról szóra idézek) — a felől biztosította a képviselőházat, hogy: „nincs a döntésre hivatott körökben senki, aki külügyi politikánk feladatának azt tartaná, hogy szomszédunkban a birtoklási és hatalmi viszonyok megváltozzanak.“ E nyilatkozat akkor zajos tetszéssel fogadtatott, mert (amint pozitív ténynek tudom) a ház minden oldalán sokan voltak, akik egyszeri hallás után, e diplomatikai ügyességgel összeállított szóalkatot oly értelemben vették, mintha a felől nyertek volna biztosítást, hogy a monarkhia külügyi politikája feladatának tartja azt, hogy szomszédunkban a birtoklási és hatalmi viszonyok meg »ne« változzanak. Fájdalom, a magyar miniszterelnök ezt nemcsak nem mondta, nemcsak mondani nem akarta, de sőt, midőn pár nappal később, két képviselő a miniszteri nyilatkozatnak ily értelmet tulajdonított, miniszterelnök úr szavainak ily értelmezése ellen ismételten tiltakozott. A miniszteri nyilatkozat eme hirhedt passusa ide megyen ki: Szomszédunk háza oly viszonyban áll saját házunkhoz, hogy ha amaz lángba borul, a mi házunk is utána ég. És ama szomszédházat, lobogó fáklyákkal rablók, gyújtogatók rohanják meg. Ez a mi háznépünket aggodalomba ejti saját házának biztossága felett. És a magyar háznép felelős őre azt mondja : ne aggódjatok, én biztosítalak, hogy köztünk, őreitek közt nincs senki, aki feladatának tartaná, hogy a szomszédház felgyújtassák. A miniszterelnök másik nyilatkozna az val, hogy: »a kormánynak senkivel szemben és semmi irányban arra nézve, , hogy mit fog tenni, sem szövetsége, sem kötelezettsége nincsen, hanem teljes mértékben bírja önelhatározásának szabadságát. E nyilatkozatból két dolgot tanultunk, de bizony egyik sem megnyugtató. Tanultuk azt, hogy a kormány még maga sem tudja, hogy mit akar. Nincs szabott czélja. Politikájának nincs határozott iránya kampasz nélkül hajózik. Várja a jó szerencsét, hogy merre fogják a szelek terelni. Ha ez politika, bizony improvidens politika. — „Jön idő, jön tanács.“ (Kommt Zeit, kommt Rath.) — Ennyiből áll az egész. Én úgy látom, hogy a monarchia külügyminisztere — a két fél minisztériumának beleegyezésével — csinált magának egy keretet, melybe sok minden belefér, de, hogy mit fog belefoglalni ? ennek meghatározását az időre bízza. „Kommt Zeit, kommt Rath“. — A keretnek pedig értelme ez : „Hagyjuk az oroszt tenni a mit akar. — Állásunk az ő irányában egyelőre a barátságos neutralitás. (Neutralitás és barátságos, fából vaskarika. Hanem fájdalom, mégis igaz. Barátságos az orosz iránt. Ellenséges a török iránt. De nem neutralitás.) „Ha a török találna győzni, marad minden a réginél, és mi a végtárgyalásoknál közbenjárandunk, hogy a győztes török ne nagyon szorongassa az oroszt, kivel mi a „szívélyes egyetértést“ fel kivánjuk tartani; ha ellenben az orosz halad előre győzelmesen, mi „állást foglalunk“ a vert török hátán; iparkodandunk a végtárgyalásoknál mérsékelni az orosz exactiókat; mindenesetre pedig, ha az orosz rabol, hát rabolunk mi is ; ha lehet le egész Szalonikiig is azt mondjuk Ausztriának s Magyarországnak : ime érvényesítettük a monarchia érdekeit, szemben az orosz terjeszkedési politikával; — az orosz terjeszkedett, de terjeszkedtünk mi is; a rablással megzavart egyensúlyt rablással helyreállítók.“ Második amit az idézett nyilatkozatból tanultunk az , hogy a kormánynak nincs szövetségese. Én azt gondolom, hogy ily körülmények közt, minek a mostaniak, a kormánynak két dolog főképen kötelességei közzé tartozik. Egyik az, hogy tisztában legyen politikájának iránya, czélja, feladata felől, másik az, hogy ennek érvényesítése végett szövetségesekről gondoskodjék. Baj, hogy nincs a kormánynak szövetségese. Kötelességmulasztásnak is nevezhetném, mert lehetne szövetségese, ha jó politikája volna. De még ennél is nagyobb baj az, hogy a szabad kéz, melylyel a miniszterelnök dicsekedett, az orosz felé hajlik. Hiszen a bonyodalmak kezdete óta, semmit sem hallottunk annyiszor s több emfázissal hangoztatni , mint a három császár szövetségét előbb, „szívélyes egyetértését“ még mindig. — E szívélyesen egyetértő három császár egyike az orosz. Bizony veszélyben vagy édes jó hazám azzal a szabad kézzel, amely az oroszszal szívélyes egyetértésben működik. Eddig így működött. Azt mondja a kormány, nincs semmi kötelezettsége. Mitehát nem vállalta el azt a kötelezettséget, hogy szabad kezet enged a szláv ügy zászlaját lobogtató czárnak, megszállani, s hadműveleti alapjává átalakítni Romániát, melynek sértetlensége szerződésileg Európa védnöksége alá volt helyezve , elvállalta s még pedig nem is hallgatagon, hanem formális alkuval vállalta el, mert köztudomás szerint kérül kötötte ki magának, hogy a czár ne vonja bele Szerbiát a háborúba. Ez ádáz kötelezettség vállalás akutforrása mindennek, ami eddig történt, mindennek a mi még történni fog, s minden veszélynek, a mely hazánkat fenyegeti. S itt a dolognak még nincsen vége. Tele van a világ azon aggodalmas hírrel, hogy már ama kikötés is elesik, hogy a bécsi kabinet már azt sem ellenzi, hogy a czár Szerbiát belevonja a háborúba. Hja! mert a török oroszlán oda legyintett a czár körmeire. A nagy czárnak szüksége van a kis Szerbia hitszegésére, kinek a török csak épen tegnap kegyelmezett meg. Hát a „szabad kéz“ újra egyet hajlik az orosz felé. Magyarország képviselői bizonyosan érezni fogják párt