Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1877. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1877-09-16 / 37. szám

290 Azt mondták neked édes magyarom! békülj ki Ausztriá­val, miszerint biztosítva légy az orosz ellen, — kibékültél. Hát lássuk azt a biztosítót! hol van ő ? Irgalomnak Istene! ha a magyar most független volna! De profundis ad te Domine d­amavi ! (A mélységből kiál­tok hozzád uram!) Az egri népgyűlés odanyilatkozott, hogy a török biro­dalom épsége minden eszközzel, még fegyveres hatalommal is megóvassék. Erre Magyarország miniszterelnöke azt adta válaszul, hogy a magyar vért nem szabad semmi más hatalom érdeké­ben igénybe venni, s hogy a kormány soha sem fog abba be­leegyezni, hogy a magyar nép hősies önfeláldozása mások miatt igénybe vehető legyen. Tehát Magyarország miniszterelnöke a török birodalom épségének fentartását még most a pánszláv zászlót lobogtató orosz invasióval szemben is csak „más hatalom“, csak „mások“ érdekének tekinti! Mag­yarország minden lakosa, azok is, kik hazánk fen­­maradását óhajtják, azok is, kik bukására spekulálnak, mind­annyian tudják, hogy itt hazánk létérdeke forog fent. A mi­niszterelnök — talán maga az egész hazában — a dolgot nem így látja. A­ki most ebben a háborúban a török birodalom épsé­gének fentartását csak amolyan idegen érdeknek tekinti, az nem akar gátat vetni az orosz hatalom terjeszkedésének, mert talán nem idegen azon gondolattól, hogy megosztozzék a török pré­dán az oroszszal. Én nem mondom, hogy Magyarország kormánya már elhatározott szándékkal odadobta magát ama veszedelmes haj­­­lamok karjaiba, melyek a döntő körök vidékén tagadhatlanul mozgásban vannak. Lehetnek kételyeim, vannak aggodalmaim, de nem mondhatom, mert nem tudom. Hanem azt, fájdalom, tudom, hogy sem a magyar kormánynak eddigi hivatalos nyilatkozataiban, sem a külügyi politika vezetőjének eddigi eljárásában, magyar hazafi megnyugtatást nem találhat. Nem lesz felesleges ezeket kissé emlékezetbe hozni, most, midőn az ország képviselői újra egybegyűlnek, kiktől a nemzet p­ártkülönbség nélkül azt várja hogy párttekinteteken felül emelkedett hazafisággal biztosítani fogják a nemzet akara­tának teljesítését. Magyarország miniszterelnökének legnyomatékosabb nyi­latkozata az volt, melyben — (szóról szóra idézek) — a felől biztosította a képviselőházat, hogy: „nincs a döntésre hivatott körökben senki, a­ki külügyi politikánk feladatának azt tar­taná, hogy szomszédunkban a birtoklási és hatalmi viszonyok megváltozzanak.“ E nyilatkozat akkor zajos tetszéssel fogadtatott, mert (a­mint pozitív ténynek tudom) a ház minden oldalán sokan voltak, a­kik egyszeri hallás után, e diplomatikai ügyességgel összeállított szóalkatot oly értelemben vették, mintha a felől nyertek volna biztosítást, hogy a monarkhia külügyi politikája feladatának tartja azt, hogy szomszédunkban a birtoklási és hatalmi viszonyok meg »ne« változzanak. Fájdalom, a magyar miniszterelnök ezt nemcsak nem mondta, nemcsak mondani nem akarta, de sőt, midőn pár nap­pal később, két képviselő a miniszteri nyilatkozatnak ily értel­met tulajdonított, miniszterelnök úr szavainak ily értelmezése ellen ismételten tiltakozott. A miniszteri nyilatkozat eme hirhedt passusa ide megyen ki: Szomszédunk háza oly viszonyban áll saját házunkhoz, hogy ha amaz lángba borul, a mi házunk is utána ég. És ama szomszédházat, lobogó fáklyákkal rablók, gyújtogatók rohan­ják meg. Ez a mi háznépünket aggodalomba ejti saját házának biztossága felett. És a magyar háznép felelős őre azt mondja : ne aggódjatok, én biztosítalak, hogy köztünk, őreitek közt nincs senki, a­ki feladatának tartaná, hogy a szomszédház fel­­gyújtassák. A miniszterelnök másik nyilatkozna az val, hogy: »a kormánynak senkivel szemben és semmi irányban arra nézve, , hogy mit fog tenni, sem szövetsége, sem kötelezettsége nincsen, hanem teljes mértékben bírja önelhatározásának szabadságát. E nyilatkozatból két dolgot tanultunk, de bizony egyik sem megnyugtató. Tanultuk azt, hogy a kormány még maga sem tudja, hogy mit akar. Nincs szabott czélja. Politikájának nincs határozott iránya kampasz nélkül hajózik. Várja a jó szerencsét, hogy merre fogják a szelek terelni. Ha ez politika, bizony improvidens politika. — „Jön idő, jön tanács.“ (Kommt Zeit, kommt Rath.) — Ennyiből áll az egész. Én úgy látom, hogy a monarchia külügyminisztere — a két fél minisztériumának beleegyezésével — csinált ma­gának egy keretet, melybe sok minden belefér, de, hogy mit fog belefoglalni ? ennek meghatározását az időre­­ bízza. „Kommt Zeit, kommt Rath“. — A keretnek pedig értelme ez : „Hagyjuk az oroszt tenni a mit akar. — Állásunk az ő irányában egyelőre a barátságos neutralitás. (Neutrali­­tás­ és barátságos, fából vaskarika. Hanem fájdalom, mégis igaz. Barátságos az orosz iránt. Ellenséges a török iránt. De nem neutralitás.) „Ha a török találna győzni, marad minden a réginél, é­s mi a végtárgyalásoknál közben­­járandunk, hogy a győztes török ne nagyon szorongassa az oroszt, kivel mi a „szívélyes egyetértést“ fel kivánjuk tartani; ha ellenben az orosz halad előre győzelmesen, mi „állást fog­lalunk“ a vert török hátán; iparkodandunk a végtárgyalá­soknál mérsékelni az orosz exactiókat; mindenesetre pedig, ha az orosz rabol, hát rabolunk mi is ; ha lehet le egész Sza­­lonikiig i­s azt mondjuk Ausztriának s Magyarországnak : im­e érvényesítettük a monarchia érdekeit, szemben az orosz terjeszkedési politikával; — az orosz terjeszkedett, de terjesz­kedtünk mi is; a rablással megzavart egyensúlyt rablással helyreállítók.“ Második a­mit az idézett nyilatkozatból tanultunk az , hogy a kormánynak nincs szövetségese. Én azt gondolom, hogy ily körülmények közt, minek a mostaniak, a kormánynak két dolog főképen kötelességei közzé tartozik. Egyik az, hogy tisztában legyen politikájának iránya, czélja, feladata felől, másik az, hogy ennek érvényesítése vég­ett szövetségesekről gondoskodjék. Baj, hogy nincs a kormánynak szövetségese. Kötelességmulasztásnak is nevezhetném, m­ert lehetne szövet­ségese, ha jó politikája volna. De még ennél is nagyobb baj az, hogy a szabad kéz, melylyel a miniszterelnök dicsekedett, az orosz felé hajlik. Hiszen a bonyodalmak kezdete óta, semmit sem hallottunk annyiszor s több emfázissal hangoztatni , mint a három császár szövetségét előbb, „szívélyes egyetértését“ még min­dig. — E szívélyesen egyetértő három császár egyike az orosz. Bi­zony veszélyben vagy édes jó hazám azzal a szabad kézzel, a­m­ely az oroszszal szívélyes egyetértésben működik. Eddig így működött. Azt mondja a kormány, nincs semmi kötelezettsége. Mit­e­hát nem vállalta el azt a kötelezettséget, hogy szabad kezet enged a szláv ügy zászlaját lobogtató czárnak, megszállani, s hadműveleti alapjává átalakítni Romániát, melynek sértet­lensége szerződésileg Európa védnöksége alá volt helyezve , elvállalta s még pedig nem is hallgatagon, hanem formális alkuval vállalta el, mert köztudomás szerint kérül kötötte ki magának, hogy a czár ne vonja bele Szerbiát a háborúba. Ez ádáz kötelezettség vállalás a­kutforrása mindennek, a­mi eddig történt, mindennek a mi még történni fog, s min­den veszélynek, a mely hazánkat fenyegeti. S itt a dolognak még nincsen vége. Tele van a világ azon aggodalmas hírrel, hogy már ama kikötés is elesik, hogy a bécsi kabinet már azt sem ellenzi, hogy a czár Szerbiát bele­vonja a háborúba. Hja! mert a török oroszlán oda legyintett a czár körmeire. A nagy czárnak szüksége van a kis Szerbia hitszegésére, kinek a török csak épen tegnap kegyelmezett meg. Hát a „szabad kéz“ újra egyet hajlik az orosz felé. Magyarország képviselői bizonyosan érezni fogják párt­

Next