Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1879. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1879-07-06 / 27. szám

az alföldön e szerencsétleneket a télen át is. De könyörületre lenni utalva nagyon fájdalmas dolog. — Magyar ember inkább gyakorol könyörületet, mint elfogad. Ez a magyarnak vérében van. És én nem ok nélkül neveztem Szeged népét nemzetem büszkeségének. Ez a nép valóságos typusa a romlatlan magyar faj önérzetes ősi szellemének. Ez tehát nem tud, nem szeret tolakodni. Felötlött ez önérzetes jellemvonás az uralkodónak is. Egy kolduló magyar kéz sem nyílt kifelé, a minta mindenét elvesztett hajléktalan, fedezetlen, didergő csoportok sora közt elhaladt. Felötlött azon nők előtt, kik a menekültek felruhá­zásával, élelmezésével bajlódtak. Én egy cseppet sem fogok csodálkozni, ha majd azt hallom, hogy a tősgyökeres szegedi ember, a mint elpusz­tult háztelke a vízből kibukkan, „haza" siet s nekiáll, hogy összeomlott háza romjaiból magának otthont tákoljon össze, készebb nyomorult deszkabódéjában, de sajátjában küzdeni még a tél zordonságával, mintsem hogy másnak ter­hére legyen. Ilyen ez a nép ! Bakay azt mondja Emlékiratában, hogy „ideiglenes épületekről kellene gondoskodni; az üres tereken, az e nyáron építés alá nem veendő telkeken ideiglenes lakásoknak kell készülni. Okvetlenül kell, hogy készüljenek.“ Igaz. Okvetlenül kell. De csak azok számára, kik saját házzal nem bírtak, azokra nézve pedig, kik ilyennel bírtak, csak annyiban, a­mennyiben állandó lakások e nyáron nem építtethetnének. Mert ha az ideiglenes lakók építésének költ­sége azok terhére esnék, a­kik azokat állandó otthonaik felépítéséig lakni fognák, ez igen érzékenyen súlyosítaná már e nélkül is eléggé súlyos helyzetüket. Ha pedig a bel- és kül­földről összegy­ült segélypénzekből fedeztetnék e kiadás, az a segélyösszeget állandó eredmény nélkül nagyon meg­fogyasztaná. Pedig nemcsak az okszerűség, de az egyszerű kötelességérzet is oly eljárást parancsol a segélyadományok kiosztásánál, hogy a történelemben példátlan közrészvétnek maradandó látszatja legyen. A kérdés hát az: lehetséges-e a külvárosok hajléktalan népének azon részét, melynek saját lakházai elpusztultak, oly építési módra utalni, melylyel még e nyáron tökéletesen lakható, egészséges, szilárd s az ujjáalkotás tekintete által pa­rancsolt városi csínnak is megfelelő állandó otthonra tehet szert ?! • Én azt gondolom , lehet. Beá van e tehetségre mutatva Bakay Emlékiratának ime szavaiban :„Van egy szilárd és gyors építkezé­si m­ó­d , a­m­ely t­ű­z­n­e­k, víznek el­lent­á­ll, rög­­tön száraz és azonnal, lakható. Ez a vízhat­­lan mészbe tömött kavics vagy homok (szaba­tosabban szólva: kavics és homok) építkezése. Más szóval az, a­mit a franczia b­e­ton-nak, az angol konkret -nek ne­vez. — Az adott helyzetben, s különösen ezeknél az egy család lakta otthonoknál, a konkret (beton) jobb, bizto­sabb, mint a téglaház, s a mellett gyorsabban építhető s mindjárt lakható —a szokatlanság pedig nem is ellen­vetés. Hiszen minden haladás szokatlan. A­mi a ház alapját illeti, megvallom nem szeretném, ha ez a néposztály most az uj alkotásnál is a földszinti házak eszméjéhez ragaszkodnék. —­hhez ragaszkodva Szeged — az ujjáalkotás után is legnagyobb részben csak falu volna, nem város. — Ha eljönnek (sokan fognak eljönni) a külföld­ről megtekinteni, hogy a magyar életrevalóság minővé támasz­totta fel halottaiból azt a Szegedet, melynek elpusztulása annyi részvétet költött fel, s egész városrészekben alig látnának egy-egy emeletes házat, azt mondanák róla, a mit Beudant geológus írt e század elején Debreczenről: „Debreczen Magyarország főbb városai közé soroztatik, de biz azok a föld­szintes házsorok a széles sávos utczák két oldalán nem iga­zolják a város nevet; falu lesz az, nem egyéb.“ Nem szabad Szegednek így szállani ki hullámsírjából. Mikor ezt mondom a külvárosok számára, nem a bel­város palotaszerű típusára gondolok, hanem az angol építési módra, hol még a telkestül 200 font sterlingbe (két­ezer fo­rintba) került munkásházak is mind emeletesek. Földszint a­­ konyha (mely étkezési helyül is szolgál), s utcza felé az egy­­ vagy két ablakos tágas lakszoba, az emeleten a hálószobák. Ez az építési mód úgy (egészségi) szempontból, mint csin, tiszta­­ság, szemérem s erkölcsök tekintetében is nagyon ajánlja magát. Nagyon visszataszító, ne mondjam undorító az a haj-­­ dani (szeretem hinni, hogy csak hajdani) magyarországi szokás, miszerint a sok szoba étkezési helyül is, hálószobául is szolgált s apa, anya, fi- és leány­­gyermekek még felnőtt korukban is egy szobában aludtak. Még költség tekintetében sem hátrányos az az angolos építési mód. Mert igaz, hogy a feljáró, közbenső padolat s néhány ablakkal s ajtóval több pénzbe kerül, de viszont fél­­annyi tető, félannyi alap­építmény kell, s ez utóbbi meggaz­­dálkodás, kivált a város azon alantabb fekvésű területén, a­hol czölöpökre tanácsos építeni, igen nagy tekintetet érdemel. Már most azokat az angolos rendszerű otthonokat kétféle­képen lehet építeni. Vagy úgy, hogy külszínre több külön­­külön, de egymáshoz ragasztott ház egy nagy épületnek lát­szik, vagy pedig „Villa“-szerűleg építtetnek, minden ház külön elválasztva áll, jobbról-balról, vagy legalább egy kerttel. Az első móddal kétségtelenül nagyobb városias típust lehetne adni Szeged külvárosainak is, s a mellett minden hat háznál 12 külső fal helyett csak 7-re volna szükség, a külső fal költsége meg lenne gazdálkodva. Ámde azt gondolom Szeged külvárosi népe nagyrészben gazdaemberekből áll, a­kiknek ólakra, színekre, s más mellék­­épületekre is szükségük van. Hát e tekintetből is, de még azért is, hogy Szeged idővel ne csak kifelé legyen kénytelen terjeszkedni, hanem a város most beépítendő területének kül­városi részeiben is a jövendő nagyvárosias fejlődésre azzal bírjon, a­mit az angol „könyök­ térnek“ nevez; nekem úgy tetszik, hogy a külvárosokra nézve, ha nem is mindenütt, de bizonyosan a gazdik lakta részekben, az elkülönzött, de min­denesetre emeletes ,,Villa“-szerű építkezés ajánlatos ; az ut­­czára ház és kert (melynek utczára dűlő részét a szegedi magyar asszonyok, leányok majd szép virágosan tartják) s hátul az udvar és gazdasági épületek. Bakay ugyan azt írja Emlékiratában, hogy a városban a veteményes kertek meg nem engedhetők, sem a két szomszé­dos ház közti udvarosok. Én ezen tilalomra nem látok okot. Szeged jövendőjének „könyöktér“ kell, és én a kerteknek a városokban is barátja vagyok. Azokat a városok tüdejének tar­tom , hanem azt a városiasság szempontjától igen­is szabálynak kívánnám, hogy az utczákra sem veteményes kert ne dűljön, sem üres udvarok ne tátongjanak, hanem ezek a háttérbe uta­­síttassanak; az utcza felé pedig a villaszerű lakókat virágos bokros kert vegye körül. Még a segélypénzek kiosztásának kérdése tolul gondolkozásom alá, de ez a szenvedett károk részleteinek oly ismeretét igénylő nehéz kérdés, hogy in abstrakto felosztási kulcsot nem igen tudok formulázni, csak arra nézve vagyok tisztában magammal, hogy a segélypénzek felosztásánál nem a szenvedett károkat venném divisornak. Mert lehet, hogy két ember egyforma kárt szenvedett, de azért károsodása nem egyenlő; az egyik azt tán meg sem érzi vagy legalább nyomo­rú ág nékül elviselheti, míg a másik ugyanannyi kárral tönkre jutott. Én hát első osztályba azokat tenném, kik a szenve­dett kár által megélhetési módjukat vesztették el, s ezeknek kárukat egészben megtéríteném. A többieket vagyoni hely­zetükhöz képest osztályoznám s a­mint a vagyonosság növek­szik, a segélybeni részesítés arányát kisebbíteném. Nehéz kér­dés ! De részrehajlatlanság mellett, meg lehet reá felelni. * * * A­míg itt hevert az irka asztalomon, megjött az újság, hogy Tisza Kálmán saját testvérét, Lajost neveztette ki királyi biztosul Szegedre. Hm­­ nem ismerem tehetségei mértékét, de nagyon jeles embernek kell lennie, hogy Magyarország miniszterelnöke nem gondolt a nepotismus oltárán égetni tömjént, ha Magyarország minden felhajhászható kapac­itásai közül épen saját édes öcs­­ését szemeli ki a nehéz feladat megoldására. Lehet, hogy igaza van. Az igaz, hogy én az ő helyén nem neveztem volna ki épen saját édes öcsémet, ha széles Magyar­­országon csak egyetlen egy emberről is gyaníthattam volna, hogy ha nem többel, legalább annyi tehetséggel bír, mint fivé­rem. Sőt alkalmasint abban törtem volna fejemet, hogy oly tehetséges embert keressek ki az országban, a­ki minden poli­tikai párt kötelékén kívül áll, — tehát egészen független. De hát talán jobban van így a miként van — Tisza Lajos úr érezni fogja, hogy neki nagy sikert kell felmutatni, miszerint igazolva legyen, hogy érdem állította gátra, nem nepotizmus. Kossuth.

Next