Képes Sport, 1961. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-03 / 1. szám
Most pedig játsszunk egy kicsit, kedves Olvasó. A játék persze nem új — a kérdezz-felelek játékot szerintem az őskorban is ismerték már —, de mindig érdekes. Mi leszünk a kérdezők, néhány élsportoló pedig — akiknek a nevét stílszerűen kihúzzuk egy nagy kalapból — a felelő. Húsz cédulára leírunk húsz nevet — Iharos, Nagy Zsigmond... Parti, Sidó, Németh, Körmöczi... Sákovits, Dobay, Dömölki... Kozma, Pólyák, Bánfalvi, Göröcs, Pappné, Katona, Bárány, Török ... tessék súgni ... — no jó, legyen Szöllősi, Balczó és ... helyes, Kóczián Éva. Tessék, jól felnézzük, felkavarjuk, aztán kihúzzuk az első nevet: Nagy Zsigmond — Kedves Zsiga. Ebben a másik kalapban öt kérdés van. Most maga húzzon ki belőle egyet. Úgy, köszönöm. „Mondja el sportpályafutásának legnagyobb csalódását.” — Az olimpia! Az olimpia!! Az olimpia!!! — Sajnos, ez nekünk kevés. Kérjük az indokot is. — Még most sem szeretek róla beszélni. Nagyon jó formában voltam az olimpia előtt. A csehszlovák—magyaron 18,60-at, az edzéseken 19 méter körül dobáltam. S aztán jött Róma, életem első igazán nagy erőpróbája. És megbuktam az első vizsgán, nem bírtam el a nagy világverseny forrásig hevült légkörét, nem tudtam megbirkózni önmagammal. A lámpalázzal, az idegességgel. Egy fanyar vigaszom azért van: jó lecke volt. Ma már — úgy érzem — tapasztalatom is van az elkövetkező nagy viadalokhoz ... — Köszönjük, ez már elég A következő név: Körmöczi Zsuzsa Zsuzsa, kérem, itt a kalap. Nyugodtan, tessék csak válogatni. Melyik kérdésnek van a legfinomabb tapintása? Ennek? Nos: „Mondja el legvidámabb sportkalandját.” — Nem lehetne újra húzni? Velem nem történnek vidám dolgok, számomra a sport nagyon is komoly ügy . .. Sajnáljuk. A „tragédiát” már elorozta Nagy Zsiga. — No jó, megpróbálom. Maguk pedig mosolyogjanak majd egy kicsit. Tavaly Hamburgban játszottam. A legnehezebb mérkőzést az ausztrál bajnok Reitano ellen vívtam. Nagyon szoros volt a küzdelem. Az első játszmában, labdamenet közben leesett lábamról az egyik cipőm, pontosan a pálya közepén. Fonák dolog volt, a labda pattogott tovább, s én ott táncoltam egy cipőben a másik körül. A közönség persze derült, végeredményben izgalmasságában is komikus dolog lehetett, én pedig úgy éreztem, meg kell nyernem ezt a labdamenetet, akkor enyém a mérkőzés is. Mind a kettő sikerült. Utána Reitano elmesélte, hogy az ő fejében meg állandóan az motoszkált: „el kell találnom a cipőt, akkor enyém a labdamenet, s győzni fogok”. Szerencsére túlságosan a cipőre koncentrált, s a cipőt túlságosan kis célpont volt... — Nagyon jó történet, különösen a győzelmi csattanóval. Köszönjük. A következő: Kozma István Kedves „óriásbébi”, tessék húzni. Hm. „Beszéljen sportterveiről.” Nehéz? — Nem. Az én nagy célom: 1964, Tokió. Persze, közte három birkózó világbajnokság van még. Ezeket azonban csak állomásoknak szánom Tokióig. Addig nagyon sokat akarok erősödni fizikailag és fejlődni technikailag, taktikailag. Tudom, hogy az eddigi sikereim nem voltak megalapozottak. Sok fogást ismerek, de nincs még benn a véremben, az izmaimban úgy, hogy bármikor végre is tudjam hajtani őket. Róma után kétszeresen tudom, hogy csak a megalapozott tudás ad biztonságot, önbizalmat. Példaképeim: a német Dietrich és a szovjet Bogdan ... — Sok sikert kívánunk a végrehajtásban. No, most keverjünk bele egy kicsit a nevekbe, így. A következő: Bánfalvi Klára — Jaj, csak ne legyen nehéz a kérdés. — Tessék ügyesen húzni. Úgy. „Mondja el legkedvesebb élményét. — A történet tulajdonképpen a múlt évre, egy márciusi vasárnapra nyúlik vissza. A Gellért téren éppen be akartunk szállni a kocsinkba, amikor egy kis csoportra lettünk figyelmesek. A csoport közepén turbános férfi állt, angolul beszélt, s a Nagyszállót kereste. Elvittük a szállodába, de előbb felmentünk a Gellérthegyre, onnan mutattuk meg neki Budapestet. Megköszönte, s elváltunk ... Rómában aztán, éppen egy százlírást dobtam abba a bizonyos kútba, amelyről azt mondják: aki pénzt dob bele, visszatér még Rómába. Mellettem ugyancsak egy százlírás röpült el. Odafordultam: magas, turbános férfi — az élet furcsasága — a Gellért téri ismerős nézett vissza rám. Hamar kiderült: az indiai gyeplabdacsapat kapitánya. Hétfőn, a kajak-kenu döntőn ott szurkolt az egész együttes az Albano-tó mellett. S megígérték, hogy barátságunk emlékére szülővárosukban is meghonosítják a kajak-kenu sportot. Éppen ma kaptunk tőlük ismét levelet... Ilyen a sport, átfonja, összeköti az egész világot... — Köszönjük a történetet. És most az utolsó név ... Csiribicsiriba... Dobay Gyula Sajnáljuk, magának már nincs választása lehetősége. Az utolsó kérdés: Mondja el sportpályafutásának legnagyobb pillanatát. — A Yamanakával való találkozásom Budapesten, a japán— magyaron. A 4x100-as váltóban indultunk együtt, első emberként. Úgy éreztem ott a rajtkövön, a levegőben is benne van a nagy pillanat hangulata. Tele voltam izgalommal, robbanásig feszült akarással. S aztán, dörrent a pisztoly, megkezdődött a küzdelem. A víz csobbanásán át hallottam a közönség bíztató moraját, s csak azt éreztem: még, még ... gyorsabban... még gyorsabban... Amikor száz méter után kidugtam a fejem, s felnéztem, az arcokról leolvastam, hogy jó időt úsztam. Legyőztem Yamanakát és 55,7 másodperccel új Európa-csúcsot értem el. — Még sok ilyen nagy pillanatotkívánunk. Kedve® Olvasó, befejeztük a játékot, nincs több kérdés a kalapban. Köszönjük a szíves közreműködést. Bajnai Teréz