Képes Sport, 1964. január-június (11. évfolyam, 1-27. szám)
1964-01-01 / 1. szám
Lépést tartva a világgal az új esztendő első napja a szeren-*"■ csekívánatok ideje. Sportembernek kívánhatnánk e nagyobb szerencsét, egy sikeres olimpiai szereplésnél? Aligha. Kívánjuk hát, hogy minden Tokióba utazó magyar sportoló jó szerencsével járjon a XVI. nyári olimpián. Igen, az 1964-es esztendő az olimpia éve. A nagy készülődés, a kemény munka, az utolsó simítás, a lázas izgalom, a hatalmas versenyek esztendeje. Ennek jegyében, s ennek tudatában készülődik a sportvilág. Szovjetunióban és az Egyesült Államokban, Svédországban és Csehszlovákiában, a felszabadult volt gyarmatokon és a volt gyarmattartók országaiban, ott, ahol ősi hagyományai vannak asportkultúrának és ott, ahol most teremtik meg ezt a kultúrát, egyszóval az egész világon, az új évet, az olimpia esztendejét egyforma örömmel köszöntik a sport barátai. Az olimpia eszméje, a béke legszebb gondolata. Éppen ezért hódított az olimpia eszméje, ezért vált a huszadik század egyik legszebb ideájává. Egyforma örömmel köszöntjük az olimpia évét. Ez az egyöntetűség nem csupán külszín, nem olcsó máz, ennek a közös örömnek mély eszmei tartalma van. Az olimpia, a nagy találkozások ideje, a sport legjobbjainak nemes vetélkedője, a békésen élő világ színpompás demonstrációja. A Nagy Találkozás a béke legtisztább igenlése, fehérek és színesek, különböző világnézetű emberek nagy és nemescsatározása — a béke mezőin. Örömmel, s lázas buzgalommal készülődünk mi is, magyar sportemberek. A lázas buzgalom nagy erőfeszítést, sok munkát, becsületes helytállást jelent. ehéz hétköznapok várnak legjobb sportolóinkra. Hétköznapok következnek, amikor csak a verítékes munkának van igazibecsülete, hétköznapok, amikor nem csattan taps, s nem hangzik buzdítás. A szurkoló ilyenkor csak néma szemlélő marad, együttérzése nem hallatszik az edzőtermekbe. Ilyenkor érmek, s díjak helyett újabb edzésadagok következnek, s azt is teljesíteni kell. Sokan, nagyon sokan kutatták már a sport szépségeit, megírták nem egyszer a bajnokavatás remek pillanatait, a célbaérés törtmásodpercét, az utolsó asszó izgalmát, a döntő kosarat, a tusst, a gólt... És ez mind valóban szép volt. De milyen nehéz megénekelni azt az utat, amely elvezet ezekhez a felemelő pillanatokhoz?... Pedig ez az út is szép. Kérdezzék meg a súlyemelőt, milyen érzés, amikor újabb kilóval növeli a súlyt és sikerül az emelés? Kérdezzék meg a tornászt, milyen érzés, amikor végre sikerül az új gyakorlat? Kérdezzék meg a futóatlétát, aki újabb másod- vagy tizedmásodperceket faragott le idejéből; milyen érzés? A válasz mindnyájuk részéről: boldog vagyok! Igen, mindig ez: boldog vagyok. Ez a boldogság, ez az öröm a sport igazi arca. A nagypapák szívesen emlékeznek ifjúságukra. Amelyiküknek van valami sportélménye, bizony arra emlékezik legszívesebben vissza. Talán azért, mert nincs szebb, maradandóbb élmény ennél, aki megkóstolta a sport örömét, soha, soha nem felejtheti el. Mi mégis azt mondjuk, hogy most legjobbjainkra nehéz hétköznapok várnak. S nem túlzunk. Egy nagy, talán minden eddiginél nagyobb olimpiára kell felkészülnünk, s ez hatalmas feladat. A jogos igények, s a jogos óhajok már elhangzottak. Voltak, akik jóslásokba is bocsátkoztak, néhányan (ilyenek mindig akadnak) túlzott reményeket táplálnak. Ki-ki vérmérséklete szerint várakozik. De legtöbben egyszerűen csak bíznak sportolóinkban, feltétlenül bíznak, vagy még inkább megbíznak bennük. És a hétköznapok nehéz óráiban kísérje őket hangos buzdítás helyett ez a feltétlen bizalom. Annak a biztos tudata, hogy az a közönség, amelyik szereti őket a sportpályán, velük lesz az edzőteremben is. Ezer gondolattal, ugyanannyi féltéssel, nem számítón, de bízónk segítőszándékkal. 1964 nagy év lesz a sportban. Bizonyára régi csúcsok dőlnek majd meg, s talán új csillagok is feltűnnek. Az új és korszerű módszerek olyan csodákat szültek a sportban, amelyek joggal viselik a fantasztikus jelzőt. A szakemberek ma már arról vitatkoznak, hogy hol van a végső határ a sportban? És nem tudnak válaszolni. Nem mernek! Mert ki tudná megmondani, hol hol van a végső határ? Akik a nagy szavakat szeretik, így fogalmazták meg az elmúlt esztendőben: „A sportban a végső határ a csillagos ég!...” A csillagos égbolt, amit valóban ostromol az ember, s tegyük hozzá némi büszkeséggel, ebben a sportnak is van szerepe. A magyar sportolók kiváló feltételek mellett, jó szakemberek irányításával készülődnek az olimpiára. A sportmozgalom új szövetsége minden segítséget, támogatást megad a munkához. A korszerű feltételek megteremtésével lehetővé válik a nyugodt, szakszerű munka. Mindnyájan bízunk abban, hogy a nagy nekilendülést majd siker koronázza. Olyan siker, amelyre méltán leszünk büszkék, amelynek lelkesen tapsolhatunk és örülhetünk az új esztendőben. És ez a munka megalapozza sportmozgalmunk további fejlődését. Az új szövetség alakuló kongresszusának határozata így fogalmazta meg: „A sportmozgalom fejlődésének egyik legnagyobb serkentője az eredményes élsport, amely lépést tartva a világ sportjának fejlődésével, dicsőséget szerez hazánknak, örömet a szurkolók növekvő táborának és lelkesíti az ifjúságot.” E gondolat már túlnő egy sikeres olimpiai szereplésen. E mögött egy egész nép sportkultúrájának emelése húzódik meg. Egy egészséges, szép ifjúság testi kultúráját feltételezi. E felemelő szép gondolatnál szebbet nem adhatnánk az új esztendő első napján. Váljék hát valóra eme szép szándék.