Képes Sport, 1964. január-június (11. évfolyam, 1-27. szám)

1964-01-01 / 1. szám

Lépést tartva a világgal a­z új esztendő első napja a szeren­­-*"■ csekívánatok ideje. Sportember­nek kívánhatnánk e nagyobb szeren­csét, egy sikeres olimpiai szereplésnél? Aligha. Kívánjuk hát, hogy minden To­kióba utazó magyar sportoló jó szeren­csével járjon a XVI. nyári olimpián. Igen, az 1964-es esztendő az olimpia éve. A nagy készülődés, a kemény munka, az utolsó simítás, a lázas iz­galom, a hatalmas versenyek eszten­deje. Ennek jegyében, s ennek tudatá­ban készülődik a sportvilág. Szovjetunióban és az Egyesült Álla­mokban, Svédországban és Csehszlová­kiában, a felszabadult volt gyarmato­kon és a volt gyarmattartók országai­ban, ott, ahol ősi hagyományai vannak a­­sportkultúrának és ott, ahol most te­remtik meg ezt a kultúrát, egyszóval az egész világon, az új évet, az olimpia esztendejét egyforma örömmel köszön­tik a sport barátai. Az olimpia eszméje, a béke legszebb gondolata. Éppen ezért hódított az olimpia eszméje, ezért vált a huszadik század egyik legszebb ideájává. Egyforma örömmel köszöntjük az olimpia évét. Ez az egyöntetűség nem csupán külszín, nem olcsó máz, en­nek a közös örömnek mély eszmei tar­talma van. Az olimpia, a nagy talál­kozások ideje, a sport legjobbjainak nemes vetélkedője, a békésen élő világ színpompás demonstrációja. A Nagy Találkozás a béke legtisztább igenlése, fehérek és színesek, különböző világnézetű emberek nagy és nemes­­csatározása — a béke mezőin. Örömmel, s lázas buzgalommal ké­szülődünk mi is, magyar sportemberek. A lázas buzgalom nagy erőfeszítést, sok munkát, becsületes helytállást jelent. ehéz hétköznapok várnak legjobb sportolóinkra. Hétköznapok kö­vetkeznek, amikor csak a verítékes munkának van igazi­­becsülete, hétköz­napok, amikor nem csattan taps, s nem hangzik buzdítás. A szurkoló ilyenkor csak néma szemlélő marad, együttérzé­se nem hallatszik az edzőtermekbe. Ilyenkor érmek, s díjak helyett újabb edzésadagok következnek, s azt is tel­jesíteni kell. Sokan, nagyon sokan kutatták már a sport szépségeit, megírták nem egyszer a bajnokavatás remek pillanatait, a cél­­baérés törtmásodpercét, az utolsó asszó izgalmát, a döntő kosarat, a tusst, a gólt... És ez mind valóban szép volt. De milyen nehéz megénekelni azt az utat, amely elvezet ezekhez a felemelő pillanatokhoz?... Pedig ez az út is szép. Kérdezzék meg a súlyemelőt, milyen érzés, amikor újabb kilóval növeli a súlyt és sikerül az emelés? Kérdezzék meg a tornászt, milyen érzés, amikor végre sikerül az új gyakorlat? Kérdezzék meg a futóat­létát, aki újabb másod- vagy tizedmá­­sodperceket faragott le idejéből; mi­lyen érzés? A válasz mindnyájuk részéről: bol­dog vagyok! Igen, mindig ez: boldog vagyok. Ez a boldogság, ez az öröm a sport igazi arca. A nagypapák szívesen emlékeznek ifjúságukra. Amelyiküknek van valami sportélménye, bizony arra emlékezik legszívesebben vissza. Talán azért, mert nincs szebb, maradandóbb élmény en­nél, aki megkóstolta a sport örömét, soha, soha nem felejtheti el. Mi mégis azt mondjuk, hogy most legjobbjainkra nehéz hétköznapok vár­nak. S nem túlzunk. Egy nagy, talán minden eddiginél nagyobb olimpiára kell felkészülnünk, s ez hatalmas fel­adat. A jogos igények, s a jogos óhajok már elhangzottak. Voltak, akik jóslásokba is bocsátkoztak, néhány­an (ilyenek mindig akadnak) túlzott remé­nyeket táplálnak. Ki-ki vérmérséklete szerint várakozik. De legtöbben egysze­rűen csak bíznak sportolóinkban, feltétlenül bíznak, vagy még inkább megbíznak bennük. És a hétköznapok nehéz óráiban kí­sérje őket hangos buzdítás helyett ez a feltétlen bizalom. Annak a biztos tuda­ta, hogy az a közönség, amelyik szereti őket a sportpályán, velük lesz az edző­teremben is. Ezer gondolattal, ugyan­annyi féltéssel, nem számítón, de bízón­k segítőszándékkal. 1964 nagy év lesz a sportban. Bizo­nyára régi csúcsok dőlnek majd meg, s talán új csillagok is feltűnnek. Az új és korszerű módszerek olyan csodákat szültek a sportban, amelyek joggal vi­selik a fantasztikus jelzőt. A szakemberek ma már arról vitat­koznak, hogy hol van a végső határ a sportban? És nem tudnak válaszolni. Nem mernek! Mert ki tudná megmon­dani, hol hol van a végső határ? Akik a nagy szavakat szeretik, így fogalmaz­ták meg az elmúlt esztendőben: „A sportban a végső határ a csillagos ég!...” A csillagos égbolt, amit valóban ost­romol az ember, s tegyük hozzá némi büszkeséggel, ebben a sportnak is van szerepe. A magyar sportolók kiváló feltételek mellett, jó szakemberek irányításával készülődnek az olimpiára. A sportmoz­galom új szövetsége minden segítséget, támogatást megad a munkához. A korszerű feltételek megteremtésé­vel lehetővé válik a nyugodt, szakszerű munka. Mindnyájan bízunk abban, hogy a nagy nekilendülést majd siker koronázza. Olyan siker, amelyre mél­tán leszünk büszkék, amelynek lelke­sen tapsolhatunk és örülhetünk az új esztendőben. É­s ez a munka megalapozza sport­­mozgalmunk további fejlődését. Az új szövetség alakuló kongresszusá­nak határozata így fogalmazta meg: „A sportmozgalom fejlődésének egyik legnagyobb serkentője az eredményes élsport, amely lépést tartva a világ sportjának fejlődésével, dicsőséget sze­rez hazánknak, örömet a szurkolók nö­vekvő táborának és lelkesíti az ifjúsá­got.” E gondolat már túlnő egy sikeres olimpiai szereplésen. E mögött egy egész nép sportkultúrájának emelése húzódik meg. Egy egészséges, szép ifjú­ság testi kultúráját feltételezi. E felemelő szép gondolatnál szebbet nem adhatnánk az új esztendő első napján. Váljék hát valóra eme szép szándék.

Next