Képes Sport, 1970. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-30 / 26. szám
ppen én ne értékelném a labdarúgó-világbajnokságot ? Ilyesmiből nem szabad kimaradni! Ez a tömegektől való vétkes elszakadás lenne!... Hogy nem voltam ott a helyszínen, Mexikóban? Megengedem, néhány évtizede ez még súlyos hiányosság lett volna. De közben föltalálták a tévét, s ennek az ügyes kis szerkezetnek a segítségével láttam valamennyi fontos mérkőzést, a megnyitótól kezdve a döntőig, sőt a pozsonyi tévé jóvoltából még többet is, mint amennyit Vitray közvetített. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy a gólokat többször láttam, mint az egyszerű helyszíni nézők, már úgy érzem, hogy jogot szereztem a hozzászóláshoz. Különösen, hogy a VB úgy végződött, ahogyan vártam, ahogyan szurkoltam. Mivel érdektelenek voltunk a nagy tornán, annak a csapatnak szurkoltam, amelynek játékmodora a legközelebb áll hozzám. Ez Brazília válogatottja volt. Mellékesen a nagyobb távlatok felé tekintve abban is reménykedtem, hogy a brazil győzelem helyes irányt szab a labdarúgás fejlődésének, visszarántja a legnépszerűbb játéksportot az erőszakoskodás szakadékénak széléről. (Bocsánat ezért a túlfűtött szóképért !Most világszerte hangos a sajtó, a rádió, a tévé, s a szakemberek (vannak vagy egymilliárdnyian ...) tábora a játék, a látványos és művészi játék dicséretétől, s minden elismerésük a braziloké, akik visszaadták a játék becsületét a mai durva, ütközéses, cél-dancsos világban. Íme, egy csapat, amely nem döntöget, gólra és nem bokára megy, az ellenfelet le akarja győzni és nem harcképtelenné tenni. És mindezt varázslatos művészettel, ördöngös labdakezeléssel, célratörő géniusszal. Mert véleményem szerint a brazilok nemcsak látványosan, művészien játszottak, hanem rendkívül eredményesen. Ez a megállapítás talán túlságosan is közhelynek látszik egy fölényesen megnyert világbajnokság árnyékában, de talán nem árt hangsúlyozni, hogy a brazilok minden vonzó látszat ellenére nem azért mentek ki a pályára, hogy különféle labdamutatványokkal elkápráztassák a közönséget, hanem azért, hogy győzzenek. Hogy több gólt rúgjanak, mint ellenfeleik. Mindent ennek a célnak vetettek alá, s ez a „minden” jóval gazdagabb volt, mint akármelyik ellenfelüké. Soha jobbkor nem jött ez a győzelem! Eléggé széles körökben kialakult már az a felfogás, hogy a labdarúgás visszavonhatatlanul megváltozott, a keménység irányába „fejlődött", ütközésekkel, durvaságokkal tarkított összecsapások sportja lett. ,,esszük-nem esszük — ez van! Úgy vélték — nem is kevesen —, hogy valóban kár a régi szép játékért, de az emlékekből nem élünk meg, az élet könyörtelenül halad előre, s aki nem akar elmaradni a fejlődéstől, annak alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez, az élet kemény tényeihez. Holmi múzeumi leleteknek tekintették azokat, akik ennek a folyamatnak gátat akartak vetni, akár felfogásbeli változtatásokkal, akár a játékszabályok kiegészítésével. A kemény játék hívei azzal érveltek, hogy a játék célja a gól, minden csapat győzni akar, a labdarúgás nem szépségverseny, s a szurkolókat a legjobban a győzelem gyönyörködteti. A brazilok éppen azt bizonyították be, hogy az ő játékuk a legeredményesebb, függetlenül attól, hogy mi tetszik a közönségnek, s mi nem. Mexikóban nem szépségversenyt nyertek, hanem világbajnokságot, s mesterhármasukkal végleg birtokukba vették a Rímet Kupát. De általános szempontokból talán még annál is fontosabb eredmény, hogy közel egymilliárd ember előtt mutatták meg, mi az igazi labdarúgás, mikor jelent élvezetet játékosnak és nézőnek egyaránt, s hogyan lehet a legtöbb győzelmet aratni. Az erőszak-irány, úgy érzem, némileg megtorpant. És ez nagyon helyes. Nem akármilyen világbajnokságot nyertek meg a brazilok — tegyük hozzá — fölényesen, hanem a legerősebb mezőnyben győztek, amely valaha erre a tornára öszszegyűlt. Ismerjük el, ha fáj is ez a megállapítás, hiszen nem voltunk ott. De ne feledkezzünk meg ennek a mezőnynek nem egy kimagasló tudású tagjáról se, a páratlan bravúrt véghezvitt olaszokról, a nagyszerű NSZK-ról, Uruguayról, amely még a brazilokra is veszélyes tudott lenni, no és az angolokról, akik szinte saját magukat verték ki a nyolcaddöntőben. És még említést sem tettünk a svédekről, akik a VB előtt fővárosunkban porolták el válogatottunkat tartalékosan is, a csehszlovákokról, a románokról, a bolgárokról, vagy arról a szovjet válogatottról, amely csak egy kétes góllal esett ki az elődöntőből. És ebben a mezőnyben győztek rá- M