Képes Sport, 1970. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-30 / 26. szám
Alexa alig százcentis és bajnoknő. Vagy legalábbis bajnoki nő. Még be sem lépünk az ajtón, elénk robban és egy remek flessvágással máris bemutatkozik. Vagyis, hogy Schmitt Alexa vagyok. Három másodperccel később a dohányzóasztal és a könyvszekrény közötti tenyérnyi területen talajgyakorlatot mutat be. Tökéletes mosollyal (ez kell a pontozóknak!) és majdnem tökéletes spárgával. Schmitt Alexa vagyok.A fless és a talajgyakorlat korántsem véletlen. A kis tündér igazán tiszteletreméltó sportcsaládjával dicsekedhet. Meg egy halom aranyéremmel, oklevéllel, kupával. Anyai ágon Makrai Kati, olimpiai harmadik helyezett tornásznőnk révén. Apai ágon Schmitt Pál, olimpiai bajnok vívónk jóvoltából. Mit csinálnak ebben a pillanatban a bajnok szülők? A bajnokok hétköznapjáról rendszerint így írnak a jólelkű tuolás, szenvedés, elhatározás. Sérülések, hullámvölgy, edzőtáborok és áldozatvállalás. Mindezt többnyire mintha nagybetűvel mondanák és írnánk, mert a bajnoki aranyakat sehol sem adják ingyen. Itt meg, Zugló mélyén valahogy minden más. Pali dolgozik — az Astoria helyettes üzletvezetője — és edz, Kati dolgozik — a posta előadója — és tanít. Természetesen tornáz, a jövő bajnokait idomítgatja, így jó ez, így teljes és szép. Alexa pedig a maga három évével és remek bemondásaival bennünket szórakoztat. Búcsúzáskor ő kísér ki, és egy pillantra felnéz, százcentis távlatából: — Oviban azt mondták, könnyű nekem. Vívó leszek vagy tornász. Kitolok velük, teniszezni fogok! Jó, mi? Felkacag és elfut, aztán visszafordul : — Ne mondd el senkinek, mert megverlek. Rendben, Alexa, nem mondtuk el senkinek sem.