Képes Sport, 1970. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-30 / 26. szám

A­lexa alig százcentis és bajnoknő. Vagy leg­alábbis bajnoki nő. Még be sem lépünk az ajtón, elénk robban és egy remek flessvágással máris be­mutatkozik. Vagyis, hogy Schmitt Alexa vagyok. Három másodperccel később a dohányzóasztal és a könyvszek­rény közötti tenyérnyi területen talajgyakorlatot mutat be. Tökéle­tes mosollyal (ez kell a pontozók­nak!) és majdnem tökéletes spár­gával. Schmitt Alexa vagyok.­­A fless és a talajgyakorlat ko­rántsem véletlen. A kis tündér igazán tiszteletreméltó sport­csa­ládjával dicsekedhet. Meg egy ha­lom aranyéremmel, oklevéllel, ku­pával. Anyai ágon Makrai Kati, olimpiai harmadik helyezett tor­násznőnk révén. Apai ágon Schmitt Pál, olimpiai bajnok vívónk jó­voltából. Mit csinálnak ebben a pillanat­ban a bajnok szülők? A bajnokok hétköznapjáról rendszerint így írnak a jólelkű tu­olás, szenvedés, elhatározás. Sérü­lések, hullámvölgy, edzőtáborok és áldozatvállalás. Mindezt többnyire mintha nagybetűvel mondanák és írnánk, mert a bajnoki aranyakat sehol sem adják ingyen. Itt meg, Zugló mélyén valahogy minden más. Pali dolgozik — az Astoria helyettes üzletvezetője — és edz, Kati dolgozik — a posta előadója — és tanít. Természete­sen tornáz, a jövő bajnokait ido­­mítgatja, így jó ez, így teljes és szép. Alexa pedig a maga három évé­vel és remek bemondásaival ben­nünket szórakoztat. Búcsúzáskor ő kísér ki, és egy pillantra felnéz, százcentis távlatából: — Oviban azt mondták, könnyű nekem. Vívó leszek vagy tornász. Kitolok velük, teniszezni fogok! Jó, mi? Felkacag és elfut, aztán vissza­fordul : — Ne mondd el senkinek, mert megverlek. Rendben, Alexa, nem mondtuk el senkinek sem.

Next