Képes Sport, 1973. január-december (20. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-03 / 1. szám
A Magyar Labdarúgók Szövetsége az elmúlt napokban bensőséges ünnepségen emlékezett meg hazánk labdarúgósportjának háromnegyed évszázados fennállásáról. Sok minden történt az elmúlt 75 esztendő alatt a magyar labdarúgásban. 1901 óta hetven befejezett bajnokságot bonyolítottak le, s eddig kilenc csapat nyerte el a legmagasabb szintű bajnokságot. Az elmúlt évtizedben nagyválogatottunk 471 országok közti mérkőzést játszott. A mérleg: 261 győzelem, 95 döntetlen, 115 vereség, 1245:753-as gólarány, 65,5 százalékos teljesítmény. Összesen 560 játékos szerepelt a válogatottban. A labdarúgó világbajnokságokon kétszer került a magyar csapat a döntőbe, s mind 1938-ban, mind 1954-ben a második helyet szerezte meg. Három olimpiáról aranyéremmel (1952, 1964, 1968), egyről (1972) ezüstéremmel, egyről (1960) bronzéremmel tért haza a magyar válogatott. Labdarúgósportunknak minden időszakban megvoltak a maga kiemelkedő játékosegyéniségei. Közülük öttel beszélgettünk az óesztendő utolsó napján. PATAKI A hőskor egyik kiemelkedő játékosegyénisége Pataki Mihály, az FTC 26-szoros válogatott középcsatára. Tökéletes labdakezelés és csodás áttekintés jellemezte játékát. Az előkészítésben, labdaleadásban, irányításban, váratlan helyzetek megteremtésében kifinomult művész, a végrehajtásban, befejezésben szinte mérnöki pontosságú, önzetlen csapattárs. (Később szakvezetőként ért el sikereket.) A tízes és húszas évek csillaga ma is él, 80. évében jár. — Büszke vagyok rá — mondja a hajdani „Pityke” —, hogy olyan sokszor húzhattam magamra az FTC zöld-fehér és a magyar válogatott meggypiros ingét. Mi jellemezte játékunkat? A szív, a lélek! Ha a tudás nem volt elegendő a győzelem megszerzéséhez, a győzniakarás, a kifogástalan küzdőszellem mégis gyakran eldöntötte a mérkőzést a javunkra. Ma is fontos mindez, bár a technikai képzettség mellett egyre inkább az erőnlétnek, munkabírásnak van döntő szerepe. Annak, ahogy az edzők megfelelően felkészítik-e játékosaikat a 90 perces küzdelmekre. TITKOS Titkos Pál, az MTK (Hungária) 47-szeres válogatott balszélsője a harmincas évek egyik legnagyobb játékosegyénisége volt. Szélvészgyors, erőteljes, abszolút kétlábas, kiismerhetetlenül, de sohasem feleslegesen cselező, ravasz szélsőcsatár volt. Jóval később, az ötvenes évek aranycsapatának egyik szakvezetőjeként szerzett nagy érdemeket. — A mai labdarúgás más, mint a régi — szögezi le Titkos. — Gyorsabb, keményebb, harcosabb, kötetlenebb. Régen a szárnyaknak minél több figurát, megoldási módot kellett megtanulniok. Ezzel eleget is tettek a kívánalmaknak. A mai csatároknak sokoldalúbbaknak kell lenniök, mert jóval kötetlenebbül játszanak. Nos, ez a feladat lényegesen nagyobb játékfegyelmet követel. Ehhez azonban a mai fiatalok jóval nagyobb lehetőségekkel rendelkeznek, mint mi. Vannak ma is tehetségek. Ezeknek a fiúknak az eddiginél is nagyobb lelkesedéssel kellene meghálálniuk az őket körülvevő — régen el sem képzelhető — gondoskodást. BOZSIK Bozsik József, a Bp. Honvéd játékosa méltán tartozik a valaha is magyar pályán játszott legnagyobb labdarúgók közé. 1947 és 1962 között 100 alkalommal játszott a válogatott csapatban, és fedezet létére 11 gólt is szerzett. Tagja volt az 1952-es olimpián arany- és az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet nyert csapatnak. Válogatott labdarúgóink rangsorában az első hely illeti. Csaknem két évtizedes élvonalbeli pályafutása alatt minden idők legkiválóbb magyar fedezetjátékosának bizonyult. Tökéletes technikai képzettség, ötletgazdagság, taktikai felkészültség, irányítókészség jellemezte játékát. Rengeteg emlékezetes alakítása közül feledhetetlen az 1953. november 25-i, londoni magyar—angolon, az „évszázad mérkőzésén” nyújtott magas szintű játéka. — Hetvenöt év! Milyen öreg is a szervezett labdarúgás Magyarországon! Csodálatos játék! — mondja Bozsik. Jelenleg nem foglalkozik hivatásszerűen a labdarúgással. BERENDI 1956-ban került először a válogatottba Berendi Pál, a Vasas apró termetű balfedezete, 24 éves volt. Négy éven keresztül 24 alkalommal játszott a legjobbak között. A „Botond” becenevű játékos elsősorban rendkívüli fegyelmezettségével hívta fel magára a figyelmet. Hasznos játékáról annak idején legendák keringtek. Alacsony termete ellenére fejjáték tekintetében is felvette a versenyt ellenfeleivel, mert a hiányzó centimétereket ruganyossággal pótolta. Az „aranycsapat” utáni időknek egyik leghasznosabb játékosa volt. A válogatott csapatban is minden mérkőzésen helytállt. Emeljünk ki egy mérkőzést legemlékezetesebbjei közül: 1960-ban a Jugoszlávia elleni mérkőzésen (1:1) a mezőny legjobbjának bizonyult. — Azt a fontos, hogy egy labdarúgó soha, egy pillanatra se álljon meg a pályán — mondja. Ez volt legfőbb hitvallása játékos korában is, ez ma is. BENE Bene Ferenc, az Újpesti Dózsa játékosa, a legutóbbi idők egyik legnagyobb csatáregyénisége. Eddig 312 NB I-es mérkőzésen játszott és 242 gólt szerzett. 1962 óta 61 válogatott összecsapáson szerepelt és azokon 34 gólt ért el. Lendületes, gólveszélyes, erőszakos, jól cselez, nagyon érzi a kaput, jó szimattal kerül gólhelyzetbe. Lövéseit a legváratlanabb helyzetből küldi és ezek mindig nagyon veszélyesek. Tagja volt a tokiói olimpián aranyérmet nyert csapatnak, és ezen a tornán nyújtotta élete legkiválóbb válogatott játékát. A legemlékezetesebb gólja viszont az 1966-os angliai világbajnokságon a brazilok ellen elért gólja: három védőt kicselezve és Gilmart is elfektetve helyezte a hálóba a labdát.* Eliramlott tehát 75 év a magyar labdarúgásban. Persze, nem szabad túl sokáig merengeni a múlton, hiszen már itt vannak előttünk az új feladatok. Az 1972/73. évi bajnokság második „félideje”, aztán később a világbajnoki selejtezők, nemzetközi kupamérkőzések. A magyar szurkolótábor változatlanul szereti ezt az izgalmas játékot és mindig elismeri élvonalbeli játékosainak tudását és igyekezetét. Játékosaink tudják is, mivel tartoznak ezért a szurkolótábornak és önmaguknak. Meggyőződésünk, hogy ennek megfelelően játszanak és küzdenek majd 1973 valamennyi mérkőzésén. (szűcs—zsengellér) Háromnegyed évszázad e