Képes Sport, 1977. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-04 / 1. szám

Európa labdarúgó-szurkolóit aligha lepte meg, hogy ebben az esztendőben a labdarúgás krónikásai Franz Beckenbauernak — aki az NSZK válogatottja és a Bayern München kapitánya — ítélték oda az aranylabdát. Az elmúlt 10 esztendő alatt Beckenbauer csillaga éppen olyan fényesen ragyogott, mint ma. Megelőzően mégis csupán egyszer érdemesítették e rangos európai labdarúgódíjra. Beckenbauer állócsillagként ragyogott földrészünk labdarúgásának egén, a korábban díjat nyert társak közül pedig nem egy hullócsillagnak bizonyult és ragyogásuk fénye csupán rövid időre világított. Néhányan a Bayern edzését néztük és csodáltuk Beckenbauer könnyed, elegáns mozgását, amely a világ minden stadion­jában elkápráztatta a labdarúgó-szurkoló­kat. Az edzésen is kapitány, ott is irányít­ja társait. Nem szóval, hanem magatar­tásával és cselekedeteivel. Az edzés befejezésekor a Bayern tech­nikai igazgatójától, Schwam úrtól enge­délyt kértem, hogy néhány szót válthassak Beckenbauerral. Amíg várakoztam, a vit­rinekben elhelyezett „Bayern-díjakat” vet­tem szemügyre. Középen „királyként” állt a Bajnokcsapatok Európa Kupája. Három­szor egymás után az „F. C. BAYERN MÜNCHEN” neve van rávésve, önkénte­lenül is felmerült bennem a néhány nagy­szerű pillanat. Mindegyikben feltűnt Beckenbauer alakja. Nem szándékoztam hosszúra nyújtani a beszélgetést, tudtam, hogy pihenőjét rövi­dítem meg. Jobbára csak azt akartam megtudni, hogyan ítéli meg az esti, a Cruzeiro elleni mérkőzés esélyeit. Azt, hogy a beszélgetés a későbbiek során nem így alakult — mert az esélylatolgatást né­hány szóval és természetesen Bayern­­győzelmet várva elintéztük —, azt min­denekelőtt Franz Beckenbauernak köszön­hettem. A formaságokon hamar túlestünk, s mint említettem, az esélylatolgatáson is. A Bayern kényelmes fogadószobájában olyan kérdések is szóba kerültek, amelyek kifejtése egy villanásnyit megmutatott Beckenbauerből, az emberből, nézeteiről, amelyeket a labdarúgásról vall. A labdarúgó és a magánember elválaszthatatlan egymástól A beszélgetés nem a szokásos kérdés­felelet szabályai szerint zajlott. Becken­­bauert érdekelte a magyar labdarúgás, engem pedig az ő vélménye a mai labda­rúgás néhány általam fontosnak tartott kérdéséről. Így esett, hogy most ennek a beszélgetésnek néhány töredéke kerül az olvasó elé. Az első mindjárt a népszerű­séggel járó „kötelezettségek” problémája volt. — Mindent a labdarúgásnak köszönhe­tek, a kerek labda dicsőséget és anyagi biztonságot hozott nekem. Természetesnek tartom, hogy kötelezettségeim is vannak, és nemcsak a játéktéren. Bármit csinálok, nem lehetek „csak” labdarúgó, a hírnév közéleti személyiséggé is tett. Ennek az a következménye, hogy a sportoló és a ma­gánember, a családi élet és a szakmai élet elválaszthatatlan egymástól. Társaim és én abból a pénzből élünk, amit a né­zők a pénztáraknál befizetnek. Számomra természetes, hogy viszonzásképpen nem­csak a játéktéren, hanem mindenhol, ahol megjelenek, ezért tennem kell valamit. Ha felismernek az utcán, autogramokat adok, beszélgetek az emberekkel. Egy szakmá­ban, ha az ember elfogadja annak az elő­nyeit, eleget kell tennie a kötelezettségei­nek is, bármilyenek legyenek is azok. Nem mehetek el a családommal egy étterembe Münchenben úgy, hogy nyugodtan meg­ebédeljünk. A vendégek felismernek, át­szólnak hozzám, megérintenek, autogramot kérnek. Nincsen sorompó Franz Becken­bauer, a labdarúgó és az ugyanilyen nevű állampolgár között. A magam elhatáro­zásából választottam ezt az utat. Lehet­tem volna — teszem azt — kőműves és akkor nyugodtan ebédelhetnék bár­melyik müncheni étteremben vagy bor­pincében. A labdarúgás­­ az ember játéka Azt már elmondotta, hogy mit jelent a pénz, az anyagi biztonság Beckenbauer­nak, a labdarúgónak. Vajon mit jelent a pénz a labdarúgásban és mi erről a véle­ménye Európa első számú labdarúgójának? Mielőtt még feltehettem volna a kérdést, folytatta az előbbi gondolatot. — A labdarúgás és a pénz a legmaga­sabb szinten természetszerűen összekap­csolódik. Nem a játékosokért fizetett ösz­­szegekre és a labdarúgók jövedelmére gondolok, hanem a labdarúgás fenntartá­sára az egyesületekben. A pályák gon­dozására, az edzők alkalmazására, a gyer­mek-labdarúgás szervezésére, az utánpót­lás nevelésére és más ilyen feladatokra gondolok. Ezért természetesnek tartom, hogy akik a labdarúgásba beruháznak, azok azt úgy tekintik, mintha az iparba vagy a kereskedelembe fektették volna a pénzüket. Valami viszonzást várnak és ez nem lehet más mint a propaganda. Engem egyáltalán nem zavar, hogy mi van a mezemre írva. Indulatosan folytatja a beszélgetést és most látom először eltűrni azt a kedves, szinte gyermeki mosolyt, amely mindig ott van az arcán a játék legválságosabb pillanataiban is. — Nem tudom viszont elviselni azokat a túlkapásokat, amelyeket néhány pénz­ember teremt a labdarúgásban. Elítélem a vesztegetést, az asztal alatti pénzeket. Én a szigorú rend híve vagyok. Nem szabad, hogy a labdarúgás meghaljon a pénz miatt. Azt hiszem, hogy az emberek gondolkod­nak és be fogják bizonyítani, hogy a jövő­ben elkerülhetők lesznek a pénz állította csapdák a labdarúgásban. A labdarúgás , az ember játéka, az emberi fejlődés függ­vénye és mint ilyen, legyőzi a nehézsége­ket, eléri, hogy megmaradjon tiszta sport­nak. Az újító kapitány A beszélgetés lassan kiszélesedik és a labdarúgásnak azokról a kérdéseiről is szó esik, amelyek a játéktéren merülnek fel és amelyek az egyes játékosokra különböző feladatokat rónak. — Életem és labdarúgó-pályafutásom legboldogabb pillanata volt, amikor hírül kaptam, hogy tagja lehetek a válogatott­nak. Akkori érzéseimet az azóta elért sike­reim sem nyomták el, inkább erősítették. Ha egyszer majd­nem labdarúgóként fogok a labdarúgással foglalkozni, ezt az érzést szeretném minden gyerekbe beleoltani, aki először húzza fel labdarúgómezét. Minden további siker, amit pályafutása alatt egy labdarúgó elérhet, ennek az első választásnak a következménye. Azoknak a gyerekeknek, akik a labdarúgást vá­lasztják, attól az első pillanattól kezdve, hogy belépnek egy egyesület öltözőjébe, azért kell élniük, hogy egyszer meghívják őket a válogatottba. — Mit tesz ezért egy csapatkapitány az egyesületében és a válogatottban? — kér­deztem közbevetően. — Csapatkapitánynak lenni egy labda­rúgó-egyesületben nehéz, de pompás fel­adat. Mert a kapitány nem egyszerűen az a játékos, akinek a karján egy szalag van vagy aki csapata első játékosaként lép a pályára. A kapitány elsődleges feladata, hogy összekötő legyen a játékosok és a ve­zetők között. És élvezze a játékostársak Az aranylabdás

Next