Képes Sport, 1977. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-04 / 1. szám
Európa labdarúgó-szurkolóit aligha lepte meg, hogy ebben az esztendőben a labdarúgás krónikásai Franz Beckenbauernak — aki az NSZK válogatottja és a Bayern München kapitánya — ítélték oda az aranylabdát. Az elmúlt 10 esztendő alatt Beckenbauer csillaga éppen olyan fényesen ragyogott, mint ma. Megelőzően mégis csupán egyszer érdemesítették e rangos európai labdarúgódíjra. Beckenbauer állócsillagként ragyogott földrészünk labdarúgásának egén, a korábban díjat nyert társak közül pedig nem egy hullócsillagnak bizonyult és ragyogásuk fénye csupán rövid időre világított. Néhányan a Bayern edzését néztük és csodáltuk Beckenbauer könnyed, elegáns mozgását, amely a világ minden stadionjában elkápráztatta a labdarúgó-szurkolókat. Az edzésen is kapitány, ott is irányítja társait. Nem szóval, hanem magatartásával és cselekedeteivel. Az edzés befejezésekor a Bayern technikai igazgatójától, Schwam úrtól engedélyt kértem, hogy néhány szót válthassak Beckenbauerral. Amíg várakoztam, a vitrinekben elhelyezett „Bayern-díjakat” vettem szemügyre. Középen „királyként” állt a Bajnokcsapatok Európa Kupája. Háromszor egymás után az „F. C. BAYERN MÜNCHEN” neve van rávésve, önkéntelenül is felmerült bennem a néhány nagyszerű pillanat. Mindegyikben feltűnt Beckenbauer alakja. Nem szándékoztam hosszúra nyújtani a beszélgetést, tudtam, hogy pihenőjét rövidítem meg. Jobbára csak azt akartam megtudni, hogyan ítéli meg az esti, a Cruzeiro elleni mérkőzés esélyeit. Azt, hogy a beszélgetés a későbbiek során nem így alakult — mert az esélylatolgatást néhány szóval és természetesen Bayerngyőzelmet várva elintéztük —, azt mindenekelőtt Franz Beckenbauernak köszönhettem. A formaságokon hamar túlestünk, s mint említettem, az esélylatolgatáson is. A Bayern kényelmes fogadószobájában olyan kérdések is szóba kerültek, amelyek kifejtése egy villanásnyit megmutatott Beckenbauerből, az emberből, nézeteiről, amelyeket a labdarúgásról vall. A labdarúgó és a magánember elválaszthatatlan egymástól A beszélgetés nem a szokásos kérdésfelelet szabályai szerint zajlott. Beckenbauert érdekelte a magyar labdarúgás, engem pedig az ő vélménye a mai labdarúgás néhány általam fontosnak tartott kérdéséről. Így esett, hogy most ennek a beszélgetésnek néhány töredéke kerül az olvasó elé. Az első mindjárt a népszerűséggel járó „kötelezettségek” problémája volt. — Mindent a labdarúgásnak köszönhetek, a kerek labda dicsőséget és anyagi biztonságot hozott nekem. Természetesnek tartom, hogy kötelezettségeim is vannak, és nemcsak a játéktéren. Bármit csinálok, nem lehetek „csak” labdarúgó, a hírnév közéleti személyiséggé is tett. Ennek az a következménye, hogy a sportoló és a magánember, a családi élet és a szakmai élet elválaszthatatlan egymástól. Társaim és én abból a pénzből élünk, amit a nézők a pénztáraknál befizetnek. Számomra természetes, hogy viszonzásképpen nemcsak a játéktéren, hanem mindenhol, ahol megjelenek, ezért tennem kell valamit. Ha felismernek az utcán, autogramokat adok, beszélgetek az emberekkel. Egy szakmában, ha az ember elfogadja annak az előnyeit, eleget kell tennie a kötelezettségeinek is, bármilyenek legyenek is azok. Nem mehetek el a családommal egy étterembe Münchenben úgy, hogy nyugodtan megebédeljünk. A vendégek felismernek, átszólnak hozzám, megérintenek, autogramot kérnek. Nincsen sorompó Franz Beckenbauer, a labdarúgó és az ugyanilyen nevű állampolgár között. A magam elhatározásából választottam ezt az utat. Lehettem volna — teszem azt — kőműves és akkor nyugodtan ebédelhetnék bármelyik müncheni étteremben vagy borpincében. A labdarúgás az ember játéka Azt már elmondotta, hogy mit jelent a pénz, az anyagi biztonság Beckenbauernak, a labdarúgónak. Vajon mit jelent a pénz a labdarúgásban és mi erről a véleménye Európa első számú labdarúgójának? Mielőtt még feltehettem volna a kérdést, folytatta az előbbi gondolatot. — A labdarúgás és a pénz a legmagasabb szinten természetszerűen összekapcsolódik. Nem a játékosokért fizetett öszszegekre és a labdarúgók jövedelmére gondolok, hanem a labdarúgás fenntartására az egyesületekben. A pályák gondozására, az edzők alkalmazására, a gyermek-labdarúgás szervezésére, az utánpótlás nevelésére és más ilyen feladatokra gondolok. Ezért természetesnek tartom, hogy akik a labdarúgásba beruháznak, azok azt úgy tekintik, mintha az iparba vagy a kereskedelembe fektették volna a pénzüket. Valami viszonzást várnak és ez nem lehet más mint a propaganda. Engem egyáltalán nem zavar, hogy mi van a mezemre írva. Indulatosan folytatja a beszélgetést és most látom először eltűrni azt a kedves, szinte gyermeki mosolyt, amely mindig ott van az arcán a játék legválságosabb pillanataiban is. — Nem tudom viszont elviselni azokat a túlkapásokat, amelyeket néhány pénzember teremt a labdarúgásban. Elítélem a vesztegetést, az asztal alatti pénzeket. Én a szigorú rend híve vagyok. Nem szabad, hogy a labdarúgás meghaljon a pénz miatt. Azt hiszem, hogy az emberek gondolkodnak és be fogják bizonyítani, hogy a jövőben elkerülhetők lesznek a pénz állította csapdák a labdarúgásban. A labdarúgás , az ember játéka, az emberi fejlődés függvénye és mint ilyen, legyőzi a nehézségeket, eléri, hogy megmaradjon tiszta sportnak. Az újító kapitány A beszélgetés lassan kiszélesedik és a labdarúgásnak azokról a kérdéseiről is szó esik, amelyek a játéktéren merülnek fel és amelyek az egyes játékosokra különböző feladatokat rónak. — Életem és labdarúgó-pályafutásom legboldogabb pillanata volt, amikor hírül kaptam, hogy tagja lehetek a válogatottnak. Akkori érzéseimet az azóta elért sikereim sem nyomták el, inkább erősítették. Ha egyszer majdnem labdarúgóként fogok a labdarúgással foglalkozni, ezt az érzést szeretném minden gyerekbe beleoltani, aki először húzza fel labdarúgómezét. Minden további siker, amit pályafutása alatt egy labdarúgó elérhet, ennek az első választásnak a következménye. Azoknak a gyerekeknek, akik a labdarúgást választják, attól az első pillanattól kezdve, hogy belépnek egy egyesület öltözőjébe, azért kell élniük, hogy egyszer meghívják őket a válogatottba. — Mit tesz ezért egy csapatkapitány az egyesületében és a válogatottban? — kérdeztem közbevetően. — Csapatkapitánynak lenni egy labdarúgó-egyesületben nehéz, de pompás feladat. Mert a kapitány nem egyszerűen az a játékos, akinek a karján egy szalag van vagy aki csapata első játékosaként lép a pályára. A kapitány elsődleges feladata, hogy összekötő legyen a játékosok és a vezetők között. És élvezze a játékostársak Az aranylabdás