Képes Sport, 1988. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-13 / 50-52. szám
— Csííík... Csííík... Csííík... Aztán a végső, felcsattanó diadalkiáltás és akkor egy időre valahogy minden összefolyik, öt percmúlva kirohanok az utcára. Saroktól sarokig rugdalom a lasztit a gesztenyefák alatt és a tizenegy évesek boldogságával bömbölök, mint az anyátlan szamár. A jó ég tudja, hogy van ez. A következő menet odébb van. Valamicskével. Negyvennégy évvel. 1980. július 19. A 200 méteres férfi hátúszás döntőjének napja a moszkvai olimpián. De a sztori jóval előbb kezdődik. Ez már a harmadik olimpia, ahonnét úszást közvetítek a rádióban. Illetve... az, hogy közvetítem, erős túlzás. Mesélem inkább, próbálom magyarázni, ne adj isten, megszerettetni a hallgatóval. Egyszerűen nincs meg bennem az igazi rádióriporterek könnyedsége, flottsága. Nincs az a pénz, amiért vállalnám, hogy végigmondjak egy futballmecscset, vagy akár pólómérkőzést. Az első negyedóra végén lezuhannék és a tett színhelyére érkező mentők már csak roncsaimat találnák. Így hát rettenetesen felkészülök minden versenyszámra, mindenkit ismerek, minden adatot feljegyzek, aztán reggeltől estig ülök a parton a fejhallgató szorításában, szükség esetén néhány percre megszólalok és mesélem, mi történt az elmúlt egy-két órában. Ha aztán úgy fordul, hogy magyar esélyes is akad a döntőben, akkor jön Szepesi Gyuri, Szűcs Feri és mondja, közvetíti, lelkesen, felszabadultan, magas fordulatszámmal. Igaz, Münchenben, Montrealban ez ritkán fordult elő. Nem a riportereken múlt. Inkább az esélyesek hiányán. De Moszkvában történt valami. Wladár Sanyi olyan meggyőző fölénynyel nyerte az előfutamot, hogy csaknem bizonyossá vált, ezt az aranyat kizárólag ő nyerheti. Július 18-án este összeült hát a stáb a Hotel Kozmosz egyik szobájában. Hogy hát mi legyen a 200 háttal? Az a jogos nézet alakult ki, hogy ezt a döntőt fel kell dobni, s miután Wladár Sanyi úszása sokkal folyamatosabb, mint az én szövegem, közvetítse a döntőt Szűcs Feri. És akkor fantasztikus dolog történt. Szűcs Feri, ez az áldott emlékezetű fiú, lemondott a javamra. Hogy én hónapokig gürcöltem az anyag összehordásán, hogy én amúgy is reggeltől estig az uszodában gubbasztottam, méltatlan lenne elvenni tőlem ezt a sanszot. Tetszik ezt érteni ? Én nem értettem, s belekábultam. Hogy egy élvonalbeli rádióriporter lemondjon egy olimpiai győzelem közvetítésének lehetőségéről, a sikerről, a mámorról... Több volt ez, mint barátság. Ez emberi, sőt, megkockáztatom, már-már emberfeletti nagyság volt. Álltam hát másnap a Béke sugárúti uszodában, próbáltam mondani, botladozó szavakkal, reszkető hangszálakkal, lüktető gyomorral, és negyvennégy esztendő távlatából hirtelen visszasírt bennem Pluhár István néhai tenorja, hogy: — Gyere Sanyi, gyere Zoli... még azt a pár métert... És a végén kettétörött a hangom... A jó ég tudja, hogy van ez. Aztán 1988. szeptember 21. A 400 méteres férfi vegyesúszás döntője, Szöulban. Most Török Laci mondja mellettem. Közvetíti emelkedett stílusban, színesen, fordulatosan a versenyt, amin tulajdonképpen nincs is mit közvetíteni, ami tulajdonképpen nem is verseny, hanem egy magányos klasszis elképesztő Szólómutatványa. A lelátó tombol. Magyar győzelem készülődik, az első magyar győzelem Szöulban és Szöul e napokban rettenetesen szeret minket. A műsorközlőt is elragadja Darnyi Tamás produkciója, kétszáztól szinte mámorosan invokálja a közönséget: — Világrekord lesz! Ordítsatok! Valami nagy-nagy, melegség kezd gerjedni a gyomor táján, aztán jön egyre feljebb, már a torkodat szorongatja, már a halántékodban lüktet, s végül kibuggyan a szemeden. Török Lacii végigzokogja az utolsó száz métert s már én sem látom, miféle részidőket írtam fel röptében a papír szélére. A jó ég tudja, hogy van ez .. . Tamás rátámaszkodik a kötélre, halálos komolyan néz maga elé. Hosszú-hosszú másodpercekbe telik, míg végre halványan elmosolyodik. Karinthy novellája jut eszembe, a kisfiúról, akinek poklokon kellett átvergődnie, hogy végül elmuzsikálhassa a nótáját a cirkusz kupolájában. „— Előredőltem ... egyensúlyoztam néhány percig... s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalenn kitátotta a szájakat s marokra fogta a szíveket... lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben." — Most elmegyek — mondta később Török Laci —, próbálok nyilatkozatot szerezni Tamástól. Ha közben van valami, vedd fel a mikrofont és mondd el. Így szólaltam meg mégis Szöulban. Reszelős hangon, még mindig botladozó szavakkal. Aki később kapcsolta be a rádiót, elcsodálkozhatott. — Mit bőg ez a marha azon, hogy Heike Friedrich nyerte a kétszáz női gyorsot... ? — Szalay Péter a csúcsig vezető útra pillant vissza Janika Himalájája Martinek János először 1986-ban érdemelte ki a szövetségi kapitány bizalmát, s ez abból állt, hogy tartalékként elutazhatott Montecatinibe, a világbajnokságra. Vetélytársai irigyelték is ezért, legjobb barátai viszont sajnálták, mert tudták, hogy ennél is többre vágyott. Versenyzésre, a bizonyítás lehetőségére. Joggal, elvégre 1986-ban az úgynevezett ranglistapontok alapján az első helyről ő vártjaaz olaszországi Vb-t. Egy évvel később, amikor még mindig csak 22 éves volt, a kevésbé sikeres szezonkezdet ellenére elérte a célját, vagy ha úgy tetszik, kivívta dr. Török Ferenc bizalmát. Az igazat megvallva a kapitány tovább már nem várhatott, hiszen ez volt az olimpia előtti utolsó világbajnokság, ahol még kiipróbálhatta a Szöulra tervezett hármast. Az újonc a 14. helyen kötött ki, csapata viszont — eleinte kilátástalannak látszó üldözőverseny végén — a dobogó legfelső fokán. — Ha a lovaglás is összejön, legalább bronzérmes lehettem volna — vélekedik Martinek, de csak most, több mint egy évvel a hátborzongatóan rosszul kezdődő és szívet melengetően zárult moulins-i napok után, mert hogy akkoriban még csak a szerencse fiának mondta magát. Más szóval: örült annak, mit örült, repesett, ami Moulins-ben összejött, eszébe sem jutott elégedetlenkedni ... Mizsér Attila, Fábián László és velük a „kis kezdő" valóban csodát művelt Moulinsben, s nem is annyira az aranyéremmel, hanem inkább azzal, ahogy a lejtő aljáról felkapaszkodtak a csúcsra. Janika, szakberkekben, baráti körben „Gianni”, 1988-ban Martinek János első tusája