Képes Ujság, 1859 (1. évfolyam, 1-23. szám)

1859-10-09 / 12. szám

is elgyújtani, minek már nagyobb hatása jön, mert a budaörsiek rémülve bújtak össze, midőn a lángoló körből újra látták fölemelkedni a fe­hér alakot, é­s ijedtükben most már azt sem tudták: előre menjenek vagy hátra ? A hatást nem lehetett eltagadni, de Mi­hály bácsi teljes győzelmet akart, s mielőtt a megrémültek tájékozhatták magukat, elsüté a harmadik kört is, mi pokoli jön, mert a vas­tagon elhintett tűzpor sutorgása közt a fehér lepedős nem csak fölegyenesedett, de sőt már ki is lépett, mire a budaörsiek eszeveszetten rohantak szét az erdőségnek. Ezen naptól fogva a budaörsiek mindig elkerülték a régi utat, s énekük miatt a színé­szek már most nyugton alhatának. Az ó­ világ hét csudája, III. Jupiter szobra. A Nílus és Euphrates gyönyörű vidékéről a nyájas Görögországba vezetjük olvasóinkat, az Alpheus folyam mosolygó partjára, Olym­­piának sötét olajfái alá. Ott a szent berek előtt — a­melyben a dicsőséges nemzeti ünnepélyek tartottak — ál­lott egy Zeus, vagy rómaiasan, Jupiter tisztele­tére emelt templom, mely egyike volt a kis Görögország legnagyobb építményeinek. Ezen templomban állott a „mennydörgő istennek“ Phidiás által faragott remek szobra, melyben a plastikai tökélyek megtestesítése tetőpontját érte el nemcsak a görög, hanem minden népek között, nemcsak a hajdani korban, de egész napjainkig. — E szobormű — melynek csak igen hiányos leírását lírjuk — annyira bírta az a világ embereinek csodálatát, hogyha va­laki a nélkül halt meg, hogy e remekművet életében csak egyszer is látta volna: minde­nektől boldogtalannak tartatott; sőt azon hie­delem is uralkodott, hogy e szobor készítése­kor vagy isten szállott alá a művészhez, vagy a művésznek kellett istenhez fölszállania, csak ily módon alkothatván ennyire tökéletes művet. Jupiter trónon ülve ábrázoltatott e szo­borműben, mely a talapzattal együtt 42 lábnyi magas volt,­­ de meglepő alakjánál fogva még jóval magasabbnak látszott. Bal kezében hosszú, felső végénél sassal díszített s nemes érczektől ragyogó királyi pálcza tündökölt, s míg jobbján a győzelem istennőjének kis kép­szobrát tartá, a mint az diadalajándékait Zeus­­nak felajánlja. E kis szobornak, valamint ma­gának a Jupiter nagy szobrának is, mezítelen testet ábrázoló részei elefántcsontból, a bő kö­peny pedig, mely az olympi isten termetét kö­­rülövedző, tarka színekkel emailirozott arany­ból készítetett. A hajfürtök szintén aranyból voltak, rajtuk zöldre emailirozott babérfüzért helyettesítő aranykoszorúval. Maga a trón pe­dig a szép művészetnek szintén remek alkot­mányát képezé, s gazdagon föl vala ékesítve képekkel, s négy ivalaku oszlopocskán nyugo­dott, melyek ismét alul ■ befalazott gerendákhoz valának erősítve, hogy az egész szobormű rop­pant súlyát biztosan tarthassák. A trón sötét kékre volt festve, hogy így a palástnak tarka színeivel ellentétet képző alapszínezetül szol­gáljon. E palást emailírozása Phidiás unoka­­öcscsének, a festész Pananosnak tulajdoníttatott. A trón lábaihoz négy-négy női alakot ábrázoló szobrocska illeszkedett, míg alul a talapzat a görögöknek Herkules és Theseus idejében az Amazonok ellen folytatott harczai voltak részint lefestve, részint domborműben kifarag­va. Jupiternek lábai pedig egy zsámolyon nyu­godtak, melyet két nyugvó oroszlán tartott, míg a trón széles lépcsőjén Aphroditének a tenger habjaiból való kikelése, s az olympi is­tenek általi ünnepélyes fogadtatása volt lefest­ve ; e kép oldalánál bal felül a hold, s jobb fe­lül a nap istene látszott előtűnni, mintegy azt akarván ez által a művész jelenteni, hogy a szerelem istennőjének születésével egy egészen új világ veszi kezdetét. A csodamű későbbi állapotára nézve meg­jegyezzük , hogy az bár­mily éber gondviselés alatt tartatott is: mindazáltal fölállítatása után már 60 évvel az elefántcsontból készült részek szétbomladoztak, úgy, hogy az egész remekmű megsemmisülésétől lehetett tartani. Míg végre a jeles tehetségű Damophon szobrásznak sike­rült a bomladozásnak indult részeket újra ösz­­szeilleszteni. Miután Caligula császárnak azon szándé­ka volt, hogy e szobrot Olympiából Rómába vi­tesse , kivihetlennek bizonyult be — a remek­mű régi helyen megmaradott egész nagyszerű­ségében Kr. után 408-ik esztendeig, a mikor is a templom, melyben állt, lángba borulván, az emésztő tűznek martalékává lön. Ez II. Theodosius császár idejében történt. Némelyeknek azon állítása, hogy e tűzből megmentetve Konstantinápolyban vitetett volna, és csak ott hamvasztatott volna el egy más 475-ben támadt tűz által: ezen állítás—mond­juk — hiteles történetírók bizonyítása szerint teljesen alaptalan. A­mi végre e szobor készítőjének, a hí­res Phidiásnak élettörténetét illeti, arra nézve csak annyi bizonyosat tudunk, hogy ő Athé­nében született Kr. előtt körülbelül 500 évvel, s szülővárosát 65 éves koráig el sem hagyó, mígnem akkor Olympiába távozott a hírneves Jupiterszobrot elkészítendő. Dicsőséggel és kitüntetéssel tetézve tért vissza a remek­mű­vének létrehozása által ünnepelt művész Athé­nébe 432-ben. Ott akkor egy párt létezett, mely a kormányzó Perikles és barátai ellenébe helyezé magát: ezen párthoz csatlakozott Phi­diás is, ki az akkor Athénét díszítendő minden szépművészeti építmény főigazgatójává és ve­zetőjévé neveztetett ki. Periklessel azonban a nagy szobrász mind jobban-jobban ellentétbe jővén: az Phidias egyik segédjét Menort megvesztegeté, hogy mesterét egy a Minerva-statua elkészítéséhez szükségelt nagy darab termésarany elsikasz­­tásával vádolja be, — a­mi meg is történt. — De Phidias ellenei ez alkalommal nem érhet­tek czért; istensértéssel vádolák tehát másod ízben őt, mert Minerva­ pajzsára saját arczké­­pét véseté. — Ezen vádra Phidias fogságba vettetett, a­hol nem sokára meg is halt, — ta­lán a háladatlan világ fölötti bújában. Sokan azt is állítják, hogy mérget adtak volna be neki, de ez nem bizonyos. Halálakor 68 éves volt. Kaukázusi képek. (Képmagyarázat.) Oroszország, mint tudjuk, majd harmincz éve folytat véres háborút a kaukázi cserke­szek ellen; oly sok éven át példátlan vitézség­gel küzdöttek óriás elnyomójuk ellen a bátor bérczlakók, úgy, hogy sok időn keresztül dics­teliesen vezettek vissza a százezernyi muszka seregek a maroknyi hősileg elszánt cserkesz­törzs által. Az Elborus-hegye gyakran látta az orosz szurony-erdőket büszkén közelegni, de látta ugyanazon szurony-erdőket ingani és el­pusztulni is Shamyl bey harczainak vihara előtt, és a Kaukázus sasai sokáig a leölt oroszok húsával táplálkozának, és a klímás vad­jakál elesett orosz bajnokok csontjain rágódott. De végre is győzelmeskedni kellett a rop­pant túlerőnek. Bar­atinsky herczeg a kauká­zusi orosz hadsereg fővezére volt azon szeren­csés férfiú, kinek sikerült a véres drámát bevé­geznie ; hadai a legközelebbi nyáron előnyo­mulván, elfoglalák egész Czirkassziát, sőt magát a cserkesz nép hős vezérét Shamyl beyt, az ember fölötti csodaférfiút, a prófétát családjával együtt fogságba ejtették. Pétervárra küldetett az elbukott törzsfőnök, további sorsa és élete a minden oroszok czárjának kegyelmére bízat­ván. — Hős védői elfogatásakor részint elhul­lottak oldala mellett, részint vezérük szomorú sorsában osztoztak. — Azonban az orosz lapok maguk megismerik, hogy Shamyl még most sem győzethetett volna le , ha pártoskodás nem emeli föl ellene fejét ön­alattvalói között. Meg­unták ők már a hosszú véres harczot, s vezé­rük ellen föllázadva, elhatározták fölvenni a szolgaság jármát. Shamyl elfogatása­­után Bar­atinsky her­czeg a győzelmes sereg élén pazarfényű bevo­nulást tartott az újonnan hódított országrésze­ken keresztül a már rég orosz kézen levő Tiflisbe. (Lásd a képet). Fogadtatása a már rég muszka érzelmű fővárosban — kivált honfiai részéről — dicstelies és nagyszerű volt. A keleties stylban épült házak terraszai, erkélyei, sőt tetői is telve voltak kiváncsi né­zőkkel; a festői öltözetű cserkesz lányok néze­gettek le az ablakokból turbános­ fejecskéikkel — ki tudja, tán némelyik kényes szemekkel? — a büszke tartásu hadfiakra, kiknek élén táborkarával, czifra szerszámzata gyönyörű paripáján maga a diadalmas tábornok-herczeg lovagolt. Az utczákat ellepő néptömeg oly nagy volt, hogy a hírnökképen előre küldött lovas kozákok alig tudták magukat keresztül törni a hemzsegő utczákon és tereken a székesegy­házig, melynek tornyában a harangok zúgtak, míg alant a templomban a győzelem örömére ünnepélyes isteni tisztelet tartatott. A herczeg a városnak ó-georgiai részeit áthaladván, az oroszok által lakott városrész­ben szállt meg a királyi helytartó palotájában. Itt nagy ebéd várta az érkezőket, melyhez a tartomány mind katonai- mind polgári notabi­­litásai meghivattak. Míg az étteremben az ebéd ideje alatt az asztali zene hangozott, oda lenn a kormányzósági palota előtti téren a nép örömkiáltásai harsogtak; majd­ este felé a her­czeg tiszteletére nemzeti tánczünnepély tarta­tott, mely alkalommal a férfitánczban egy déli termetű ifjú járta a sereg — a nézőközönség nem kis gyönyörűségére — míg a körülállók mindegyike égő fáklyát tartott kezében. (Lásd a képet). A másik tánczvigalmat a győző hadve­zér tiszteletére a georgiai nemesség adá, a főgymnasium persa Ízlésben alkalomszerüleg 135

Next