Képes Ujság, 1860 (2. évfolyam, 1-13., 1-39. szám)

1860-04-22 / 4. szám

Én imádlak Camilla! — megőrülök ha eluta­sítasz — remélhetek? — A remélés öntől függ, de teljesül-e ? az már más kérdés — felelt Camilla mosolyogva. — Ne ily hidegen — e gúny kétségbe ejt. — Hát melegen, forrón, izzón? — hogy kell azt? — Egy bátorító szót. — Én bátorítsam ? — én, egy gyönge nő, egy erős férfit bátorítsak? menjen, ön nem tudja mit beszél. — Oh nagyon is tudom — hallgasson meg. — Tehát mit tegyek ? — kérdé Camilla egy karszékbe ereszkedve — azt akarja hogy karjai közé omoljak, elájuljak, s ha magamhoz tértem, azt kérdezzem hol vagyok, aztán önt meglátva ismét elájuljak örömömben? — Camilla! ! — Érzelegjek, mondjak egy sereg ah-ot és oh­ot, átkozzam a sorsot, mely önt nőssé tette, nevezzem el önt szívem bálványának, s végre — hogy a mérték teljes legyen, meg­őrüljek? — ez mégis sok volna tréfának. — Ne, ne gúnyoljon — hallgasson türe­lemmel, aztán — aztán taszítson el, ha szíve oly üres, oly kegyetlen..... s én főbe lövöm magam, nem — leszúrom, a Dunába ugrom. — — Ne tegye azt, nem vagyok oly kegyet­len, hát beszéljen, csak szerelméről ne. Jól si­került Kazinczy-atillája ? — Egy kérést engedjen — rimánkodék Kesselewkeny. — Hadd halljam. — Előbb ígérje meg, hogy megteszi. — Legyen. De csak úgy, ha lehet. — Jöjjön velem, hagyjuk el a világot, vo­nuljunk magányba, egy csendes faluba — — Hol eledelünk lesz a sóhajtás, hang­versenyünk a bikabömbölés és kakaskukoriká­­lás, sétatérünk a legelő. — — Boldogok leszünk. — Színházunk az él — — Egymásnak élünk — szerelmünknek. — S éhenhalunk mellette. — Kegyed mellett a halál is boldogít. — De engem nem. — Boldogítson — jöjjön velem. — Szökjem ? — Nem, majd én szöktetem. — Hát neje? — Talál ő magának más vigasztalót. — S vőlegényem? — Átengedem neki nőmet. — A világ ítélete ? — Nem állít el szándékomtól. — Esküje, mit az oltár előtt tett? — Visszavonom a világ előtt. — S én önnek szeretője legyek? — Nem, csak tűrjön el oldalánál. — Rabja legyek? — Királynőm lesz, s én rabszolgája. — S teszi, a­mit mint királynő paran­csolok ? — Mindent, habár életembe kerüljön is. — Tehát — hagyjon el. — Ezt az egyet nem. — úgy hát én teszem. Alasszolgája. S Camilla a mellékszoba ajtaja felé távo­zott. Jenő azonban elébe ugorván, letérdelt előtte. — Íme térdemen kérem, ne utasítson el. — Megmondom nejének. — Aztán nem bánom, elébb tegye meg amit kérek. E pillanatban inas lépett a szobába. Elő­ször megütközött ugyan e látványon, de ké­sőbb egész komornyiki méltóságát összeszedve szólt: — Kesselenkeny Jenőné e nagysága. — Nem! — az istenre kérem — mond­ja hogy nincs honn. — Szívesen látom, — szólt Camilla az inashoz. — Ha nem meglát — hol kalapom? — kiálta Jenő felugorva, s a szobában körülsza­ladva, kalapját kérése. — Kalapját keresi? — Igen. — Hisz kezében van. Kesselewkeny ki akart rohanni az ajtón, de a mint kinyitá, ne­jével ütközött össze. — Hozott Isten, kedves Emmám —— szólt Camilla az érkező elé sietve. — Jó reggelt, angyalom, — de Jenő, mit keressz te itt? — Férjed ma különösen jókedvű­­— szólt Camilla — képzeld csak, minek köszönhetem e látogatást. — Nos? — Emma — szólt Jenő zavarban s féle­lemben — nem hozta el a szabó ruhámat? — Nem még. De Camilla, mond el hát, mi ügyben van itt férjem ? — Igen különösben. Megtudván, hogy — — De Nagysád, — csekélység édesem — pusztán illedelmi látogatás. — Tehát megtudván hogy férjhez me­gyek, meg akart előzni, s kért, hogy — — Bocsánatot, de távoznom kell. — Egy kissé maradjon még. — Tehát kért, hogy ő akar — — Sürgős dolgaim vannak. — Ő akar oltárhoz vezetni. — De nagyság! — Én erre elmondom neki, a mit mint jogászviselt embernek tudnia kellene, mily büntetés vár a férfira, ki két feleséget tart, ő azonban elnevette magát, s mondá, hogy násznagyságért esedezett. — Igen — s Emmám — ugy­e ez nem lesz ellenedre? — Épen nem; sőt ha hajadon volnék, magam is mint nyoszolyólány lépnék fel. — Kesselenkeny úr, tehát neje engedel­méből kérelme meghallgattatott, — szólt Camil­la — ön fog oltárhoz vezetni. — Véghetetlenül lekötelez. — Jenő, te azt mondod, hogy sürgős dol­gaid vannak — mondá Emma férjének, égve a kíváncsiságtól, e látogatás indokát megtudni, mert hogy nem ez volt a valódi, arról meg volt győződve. — Igazad van — tehát nagysád, aján­lom magamat. — Isten önnel. Kesselenkeny örömtől sugárzó arczc­al lépett ki a házból. Ő úgy okoskodott ma­gában, hogy ha Camilla nem szereti, most bizonyosan elárulja őt neje előtt, hogy pedig nem tette, ez legkiáltóbb bizonysága szerel­mének. Egy utczasarkon fordult most be, mely a Dunához vezetett, s innét hideg csípős szél üté meg. Összébb akará gombolni budáját, de ekkor látja, oh malheur! hogy egy szál atillá­ban jött el Camillától. Fázott is, szégyelte is magát, ha valaki meglátja, beleült tehát egy bérkocsiba s haza hajtatott. Kesselenkeny Jenő gazdag nemesi csa­ládból származott. Szüleit tiz éves korában el­vesztvén, a szülei gondos figyelmet s szerete­­tet az intézeti hiányos nevelésnek kelle kipó­tolnia. De jaj az olyan ifjúnak, ki meg van fosztva szerető szülei kezétől, jó tanácsaitól, s pénzleső és önhasznukat vadászó nevelők ke­­­zei közé kerül. Az ilyennek, hacsak különös veleszületett erkölcsi szilárdság és állhatatos lelkülettel nem bír, el kell többé-kevésbé rom­­lania, így történt Jenővel is. A bérelt gondos­kodás, a megfizetett tanácsok nem teték lel­kére a kívánt hatást, s ő mire nagykorú lett, mint jószivű bár, de könnyelmű és kicsapongó ifjú volt ismeretes. Semmiben nem volt állan­dó, csak az állhatatlanságban, legkevésbé pedig a szerelemben. Vagyona őt nem korlátozván, kalandos életet élt, csinos külsejével s meg­nyerő modorával nem egy varró- vagy divat­­árusleány szivét s eszét zavarta meg. De mindezen apró kalandok s szerelmeskedések mellett szive üres maradt, s ő nem is érzé a szükségletet, hogy ez­ért betöltse. Huszonöt éves korában egy barátja ta­­nácsla neki, hogy nősüljön, s javaslóit is neki egy jómódú leánykát, ki árvaságát fukar nagy­nénje oldalánál töltötte. Jenő ráállt s arczképét egy levélhez mel­lékelvén, melyben vagyoni állásáról s helyze­téről tudósítja a nagynénit, útnak eresztette. A levélre kedvező válasz érkezvén, ő rögtön sietett a család meglátogatására, s a hatás, me­lyet reá Emma ten, felülmúlá várakozását. Egy hó eltelte múlva férj és nő lettek. Őt azonban sem a házasság szent kötelékei, sem nejének oda­engedő szerelme nem akadályozók újabb ka­landokban, s így történt, hogy szerelme, mely­re egyedül csak nejének volt joga, többfelé oszlott el. Szive hevesen kapott lángra, s ilyen­kor, midőn azt képzelé magának hogy szeret, őrü­l volt, — de e láng nem volt egyéb szal­matűznél, a mily hamar keletkezett, oly gyor­san enyészett is el. Ily állapotban volt jelenleg is, midőn Hídlaky Camillának vallott szerelmet. Camilla húsz éves fiatal özvegy volt, s nejének, kivel gyermekkorukban egy intézetet jártak, kebel­barátnője, jelenleg pedig mennyasszonya Csong­­rády Gyulának. Haza érkezve, inasát meneszté el Camillá­­hoz budájáért. Midőn neje a látogatásból meg­jött, ennek arczkifejezésében egy árnyát a gyanúnak vélte felfedezni, de Emma igyeke­zett őt szeretetreméltó viseletével s gyengéd­ségével az ellenkezőről meggyőzni. Sőt midőn neje azt mondá neki, hogy elmegy estve egy házi mulatságra, melyre különben férje is hi­vatalos volt, s pedig mivel ez vonakodott, nél­küle is — lelki nyugalma tökéletesen helyre­állott. De annál inkább kezde gyomra nyugta­lankodni, mit is bebizonyított az ebédnél, el­pusztítván egész halmazát a fánkoknak. Ebből még azt a következtetést is von­hatná valaki, hogy ha az ember örül, vagy boldog szerelmesnek képzeli magát, többet 38

Next