Képes-Ujság, 1865 (1. évfolyam, 7-24. szám - 2. évfolyam, 1-6. szám)
1865-01-01 / 7. szám
bálványozni, s túlmagasztalt felvilágosodásától elvakíttatva, korunk sötét árnyfoltjait nem látják, egy világpróbált s nagy tekintetű kortársunk (herczeg Pückler-Muskau) keleti útjában itt igen jeles német leveleiből csak egy kis idézettel szolgálunk (miután hosszabb idézetektől lapunk szűk köre tilt). Az életöröm eldeleteinek tekintetéből — úgymond — sokat kell még az európainak a keletiektől tanulnia, sőt még erkölcstant is; a mi kétség-kórságunk és elégületlenségünk, a fölérhetlen ideálok és élvezetek szakadatlan vadászása, sokkal csalóbb a keletiek komoly elégedettségénél, az Istenben való teljes megnyugvásoknál s ebből sarjadzó körülményekként odaengedésöknél, az ő egyszerű, de kedélyes állásuk és erkölcseiknél. Gyakran teljesedik, hogy midőn az európai egy estén 2—3 szini előadást, hangversenyt, vagy más egyéb szem- és földerítő játékot látogat, a megelégedés édességét még annyira sem élvezi, mint azon keleti ember, ki a terebélyes platánfa enyh árnyékába a csermely partján lehever, s madarak csevegése és bogarak sziszelgéseiből mély csöndben beszívja a bájos természet gyönyöreit, s e mellett 5—6 pipát édesen kifüstölvén, vidám a jelenben, megnyugszik a jövőben... Nyájas olvasó, hogy tetszik ez életkép? — Ugye ez életbölcsészeti leczkének is beillik?... Vajha ezen új évi merengésünk azon áldással jutalmaztassák, hogy szeretett véreink az élet boldogságáról komolyan elmélkednének, s annak megalapítására magukat elhatározván, a szivünk leghöbb melegével ajánlott elveket fölkarolnák! így igen sokan boldog uj évre virradnának, s igy te kedves hazánk legtöbbet nyernél, mert derék fiaid boldogok lennének, s valóan boldog honfiaknál soha sem hiányzik a legtisztább hazaszeretet... A magyar becsület. A becsületesség édes nemzetünknek mindenkor ezüstnél, aranynál drágább kincse volt. Őrizte, védte is e közös nemzeti kincset minden jóravaló magyar. S midőn valakiről azt mondták : „ez egy talpig becsületes magyar ember,“ az nagyértelmű mondás volt. Az oly emberrel aztán bátran érintkezett akárki, mert tudta, hogy oly férfiúval van dolga, ki tettetést, képmutatást nem ismerve, száján hordja azt, ami szívében van. Adott szavára mindenki bizton épített; parolája az irott szerződés erejével birt. Az ily férfiú szivén viselte a közjót, s mindarra kész volt, a mi meggyőződése szerint, a közjó előmozdítására szolgált. Az erkölcsiséget, mint minden jó rend és jóllét alapját úgy védte, mint szemefényét. S mert átlátta, hogy vallásosság nélkül az erkölcsösség merőben lehetetlen, a vallásosságot mind saját, mind mások keblében hiven ápolta. Engedelmeskedett a törvénynek s mindazoknak, kiket a törvény hatalommal felruházott, a királytól kezdve le az utolsó falusi esküdtig. Védte a magáét, nem bántotta a másét. Miatta ugyan sem kapura, sem lakatra nem volt szükség, mert kezét másoknak és a másokénak nem bántására, hanem inkább védelmére nyújtotta ki. Szerette a hazát, mint mindazon áldások összeségét, melyeket Isten édes nemzetünkre árasztott, midőn azt e földre vezette, itt megtelepítette, és a kereszténység malasztjával megszentelte, s az európai műveit nemzetek sorába igtatta... így állunk-e most is a magyar becsületesség dolgában? Távol legyen tőlem, nyilvános vádat emelni nemzetem ellen, de mihaszna tagadnám, hogy lelkemet nehéz aggodalom nyomja. A közélet valóban oly jelenségeket mutat, melyek engem ősi becsületességünk iránt legalább is igen féltékenynyé tesznek. Ki tagadhatná, hogy a vallástalanság és az ezzel végzetszerűleg együtt járó erkölcstelenség közöttünk egyre jobban terjed! A fejlettség, családoknak és országoknak ezen veszélyes ellensége, mint a mirigyes dögvész sok pusztítást tesz. A törvények iránti tisztelet és engedelmesség nagyon is megfogyatkozott. Az adott szó iránti kölcsönös bizalom megcsökkent; a parola hitele leszállt; az irott kötelezettségek is per tárgyát képezik sokszor. Egymásnak is csak kötve, így is keveset hiszünk. A személy- és vagyonbátorság rész lábon áll. A magyar a magyart gyanúsítja, vádolja, gyűlöli és üldözi. A hazafiság hangosan peng ugyan az ajkakon jobbról és balról, de értelme fölött egyre czivódunk. Ugyanegy embereket, ma mint nagy férfiakat, holnap mint silányokat hallunk neveztetni, soha sem lehetvén a legjobb akarat mellett is biztosak, hogy mimagunkat is melyikkel lep meg, a kivel találkozunk. A köznépben hányan vannak, kik lopás és rablás, más osztályokban, kik mesterséges csalások által akarnak meggyarapodni... s igy tovább... Mindezek nem oly jelenségek-e, melyek méltán aggaszthatnak bennünket, hogy ősi becsületünk, azzal együtt hitelünk és értékünk is maholnap leszáll, s a korcs unokák elvesztegetik azt az ősi drága kincset, melyet