Képes-Ujság, 1865 (1. évfolyam, 7-24. szám - 2. évfolyam, 1-6. szám)
1865-08-01 / 21. szám
soknemű kitüntetésért sokan megnehezteltek, különösen a lányos anyák, meg a leányok, meg azok, kik az ünnepelt lánykához közel nem férkőzhettek. Az irigység akkora túszt szült, hogy behálózta az egész várost, s kihatott tán hét vármegyére is. Terjesztették ezt nagy szenvedélylyel még azok az ifjú emberek is, kiknek czéljuk volt egyedül maradni Póli mellett, és folyt a pletyka-ár feltartóztathatlanul. Egyszer csak elmarad a diák, eltelik két, három nap és a mi több, eltelik egy hét és a diák mégsem jó. Ezt a hosszú elmaradást úgy lehetett olvasni Mogor Pólika arczáról, mintha oda lett volna írva nagy fájdalom-betűkkel.... Ez nagyon feltűnt. Az ifjak örvendettek, hogy már egyyel kevesebb a vetélytársak csoportozata, örvendettek a lányos anyák és örvendettek a leányok. Szegény, szegény Mogor Pólika, hogy fájt az a tiszta szív, mely nemes keblében dobogott ! hogy hervad az a szép arcz, melyen csak most nyíltak ki az ifjúság szerény virágai, pedig igéző szemeiből annyi köny folyt le azokon, hogy attól felvirulhattak volna a hervatag virágok; vagy tán forrók voltak azok a könycseppek s azok hervaszták le..................... Csak szerencsétlen dolog — diákot, meg katonát szeretni, hisz ezek ha bajba keverhetik a szegény leányt, otthagyják , hadd szabaduljon ki, ahogy tud. „Úgy kell annak a hetyke madárnak — mondogató egyik s másik szomszéd asszony — gondolom éppen, hogy az lesz a vége, mikor úgy bújták egymást azzal a diákkal. Hej! sokat tudnék én mondani, csakhogy , hosszú az ökörnek a nyelve s nem szólhat. Már jól látszik arczán a dámának, hogy baja van, de úgy kell neki, amit keresett megkapta.“. Erre valamennyi látogató mind elmaradt, még azok is belehulltak azon verembe, melyet mások számára ástak, kik csak maguk akartak maradni diadalmas szerelmeseknek; úgy szólva: magukat is „kiugaták“ Mogor uram házából. A sok mendemonda eljutott Mogor uram füleihez is,láncra hervadását is ő látta legjobban. Ezeken aztán úgy elkeseredett az a szegény ember, ki szeretett leányában — egy idő óta — annyi örömét találta fel. Nehéz könnycseppek gördültek alá barázdás arczain; fájó nehéz sóhajtások lebbentek el ajkairól, mintha csak ő lett volna oka minden szerencsétlenségnek. Úgy szerette volna megkérdeni leányától, hogy igaz-e, mit a világ mond, de nem merte előhozni, nehogy azt a szegény ártatlan teremtést még jobban elkeserítse. Gyötrődött tehát és hallgatott, pedig e kétkedés jobban fájt neki a legkeserűbb valónál. Próbálta magát vigasztalni. Hiszen ami már megtörtént, megtörtént, miért gyötrődni azon, amin változtatni úgy sem lehet. Oh de az a fájdalom szivéhez való forrva s nem könnyen lehetett azt onnan elválasztani. Az atyai titkos küzdelem, — bár mint rejtetett is — feltűnt a leány előtt; ez egyszer oda lépett atyjához, megfogta ennek kezét, oda vitte ajkihoz, megcsókolta szépen, aztán fájó keblére szoritotta; könytelt fekete szemeit atyjára szegezte, s reszketeg hangon kérdé: „Kedves édes atyám! úgy látom baja van, nem szabad-e tudnom, miért e bú?“ Az atya magához ölelte leányát, megcsókolta ennek forró homlokát, aztán oda borult leányára és nem tudott szólani egyet sem; de szóltak azok a keserű könyek, melyek leánya vállait áztatták, s a fuldokló kebel, melynek iszonyú küzdelme volt; de mindezek csak annyit értettek meg a leánynyal, hogy atyjának felette kínos fájdalma lehet. „Hát nem szabad-e tudnom lelkem édes atyám! bánatának okát? hisz ha velem nem osztja meg keservét, hol remélhet őszintébb résztvevő kebelt.............. „Oh lányom, lányom! szeretett jó gyermekem ! hát te nem hallottad, mit beszél a világ. „S édes atyámnak csak az a baja van ? „Hát ez nem elég ok a keserűségre ?! „ Vigasztalódjék hát édes atyám — szólt Póli fölegyenesedve — az én lelkem nyugodt, szivem tiszta s amíg ezek megnyugtathatnak valakit, addig nincs miért keseregnünk a rágalmakért. Hadd beszéljen a világ, majd eljön az idő, midőn az ártatlanság kivívja diadalát s akkor befogódik a világ szája.“ „Ugye nem igaz, ugye nem igaz a lelkem jó lányom“ — mondá kitörő örömmel az öreg. „Legyen meggyőződve édes atyám, hogy a miket hallott, csak az irigység műhelyében gyártott koholmányok.“ „De már te is édes leányom, mondd meg nekem, hogy hát te miért búsulsz, miért hervadsz , mert annak a diáknak kimaradása mégis csak szeg lesz a fejemben.“ „Én azért kesergek s hervadok éppen, hogy a diák kimaradt s azt gondolom betegsége miatt, és őt nincsen a ki ápolja, nincsen a ki csak egy kaján vizzel sietne enyhítésére; ott elhalhat s nem gondol vele senki, mert ő árva, nincs senkije a föld kerekségén.“................ Már ezen Mogor Péter uram megint elkeseredett s szive teljes fájdalmával mondá: „Beteg az én jóltévöm.............beteg a ki engem a bán útairól megtérített, s házamat paradicsommá változtatta..............beteg az én