Képes Újság, 1967. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-07 / 1. szám

Sok tájról ide került sokféle népből tevődik össze Budaörs lakossága. Cseppet sem lehetne csodálkozni tehát, ha a nép súrlódásokban, torzsalkodásokban élné ki a közéleti tevékenységre szánt energiáját. Ehelyett mit látunk? Aki dolgozni akar, feladatot kap, aki nemes célkitűzésekért küzd, megértésre talál és aki törődik a köz ügyeivel, arról a közösség sem feledkezik meg. Vitákban, nem egyszer éles harcban bontakozik ki a szocialista demokratizmus. NAPJAINK HAJTÓEREJE Amikor a község lakossága meghaladta a tízezret, negyedik orvosra is szükség lett. (Orszá­gosan átlagban ennyi emberre tizenhat-tizenhét orvos jut.) Lett is volna orvos, de csak ha lakást adnak neki. Kiszemeltek egy házat megvételre, de a já­rás vonakodott: újonnan épülő orvoslakás és rendelő — ki tudja meddig elhúzódó — építé­séhez ragaszkodott. Igen, nem, igen, nem, így tartott a huza­vona, amikor az egyik tanács­ülésen annyira felforrósodott a hangulat, hogy nem lehetett ki­térni a „szabál az szabál” át­lépése elől. Nem történt valami borzalmas törvénysértés. Csu­pán annyi, hogy előbb megkö­tötték a házra az adás-vételi ügyletet, s csak azután értesí­tették a felsőbb szerveket, (amelyek később a vételár fe­lének a kifizetéséhez hozzá is járultak). Az történt tehát, hogy a lakosság által választott tanács utasította a végrehajtó bizottságot „a szabásy átlépé­sére, a kész ház megvásárlá­sára. Úgy tűnik ebből a példából, hogy követelődtek a budaörsiek. Csupa tekintélyes ember: Hor­váth Jenő tanácstitkár, Varga László, a községfejlesztési ál­landó bizottság elnöke, Vendler Antal tanácstag tényekkel cá­folják ezt a feltételezést. — Csak őszinték — mondják —, szókimondók és nem restek fáradni, ha községük fejleszté­séről van szó. Ahogy a község egyik határ­része, Kamaraerdő tanácstagsá­ga kiharcolta, hogy a mindig együvé tartozó régi szeretet­­ház, a mai szociális otthon épü­letei ne tartozzanak két állam­­igazgatási egységhez, Budaörs­höz és Budapest XI. kerületé­hez; ahogy modern pártházat és kultúrotthont építettek maguk­nak, az arra vall, hogy a saját erőt sem kímélik. Csak egy példa. Náluk a köz­ségfejlesztési hozzájárulás be­fizetésével még sohasem volt baj. Többek között ezen is le­mérhető, hogy az állampolgári fegyelem ugyanúgy jellemző Budaörs lakosságára, mint a jogos igények kiharcolása. Az évi társadalmi munka értéke csak százezrekben mérhető, ám még így is kevés volt a pénz a vízvezeték-beszereléshez, járda­építéshez és épületrenoválá­sokhoz. A lakosság követelésére a Tanács VB saját építőbrigá­dot hozott létre. Ez a brigád a járda és egyéb építkezéseket részint helyi anyag — kavics helyett murva — felhasználásá­val 700 ezer forinttal olcsóbban oldotta meg, mint tette volna egy állam­­vállalat. Egyébként, hogy maguk sem riadnak vissza az áldozatválla­lástól, arra Wendler Antal ta­nácstag példáját hozhatnánk fel, aki nem restellte cipelni a járdaépítéshez szükséges cemen­tet és egyéb anyagot, példát mutatva ezzel szomszédainak, barátainak, a nem tanácstagok­nak is. De elég belelapozni a ta­nácstagok beszámolói után ké­szült jegyzőkönyvekbe, s meg­győződhetünk róla, hogy ha­sonló odaadással viseli szívén a közösség ügyét a budaörsiek nagy többsége. — Ezek szerint tehát Buda­örsön minden a legnagyobb rendben megy? — Á, dehogy — válaszolják a kérdezettek. — Van itt még tennivaló épp elég. A Kőház ut­ca lakói — tanácstagjaik útján és személyesen is — épp eleget panaszkodnak. Mert ez az ut­ca, nevével ellentétben, egyelőre csak szeretne kőházakat látni, ma csupán sártenger, kikövezé­séért évek óta harcolnak az ott lakók. Ziegler Zoltán tanácstag beszámolójából kitűnik, hogy a Kossuth Lajos utca rendezését már helyi, járási, sőt megyei szinten is megígérték, de a tart­hatatlan helyzeten változtatni eddig még nem sikerült. Dárdai István tanácstag és választói évek óta szorgalmazzák a köz­ség és a vasútállomás közötti útszakasz közvilágításának meg­oldását, mindhiába ... Amíg száz méterenként legalább há­rom helyre be nem lehet kötni a villanyt, nincs közvilágítás. Mennyit küzdöttek például a víztoronyért, mennyit dolgozott kétkezi munkával, szinte a köz­ség apraja-nagyja a vízvezeték­hálózat megteremtéséért, s ma is, kiterjesztéséért, egyre több és több utcába. Most meg, ami­kor vízművesítve a falu jelen­tős része, kiderül, hogy nincs csatornahálózat, amely a szennyvizet elvezesse. De emiatt nem háborognak. Tudomásul veszik, hogy ebben a pillanat­ban tízmillió forintot ilyen célra leakasztani sehonnan nem lehet. De látják napi érdekeiken túl a nagy egész, az ország fej­lődését, amelyből községük, Budaörs sem marad ki. A kö­zeljövőben számos gyár települ ide, azok segítségével majd a csatornahálózat megépítése is fokozatosan valóra válik. S ennek felismerése, a reális lehetőségek józan mérlegelése, a nagy egészbe való beilleszke­dés ugyancsak a demokratikus életszemlélet megnyilvánulása. H. V. A művelődési otthon körül félidőben sem szünetel a munka Van még tennivaló Budaörsön ...

Next