Képes Újság, 1968. július-december (9. évfolyam, 28-52. szám)
1968-07-13 / 28. szám
Az aratás régen a kenyérért való hajsza, izgalom, szorongás, s a kevés öröm munkája volt. Ma már a munka fő terhe a gépeké. De most sem könnyű, mert akárcsak húszötven évvel ezelőtt, a júliusi nap harmincfokos hőségében dolgoznak az aratók, izzadva, fáradva kenyerünkért A LEGHOSSZABB, LEGFORRÓBB HAPOKOH KÉZI KASZÁVAL Bag határában a domboldalon magas rozsban harmincöt éves forma férfi kaszál fen. A csöndben messzehangzó súrlódó, pengő hang hozzátartozik a nyári ragyogáshoz, a szikrázóan sárga és mélyzöld színekhez. — Péter Pál van — mondja a kaszás, Balázs József. Már a rendben áll. Megélesített kaszája sepri a csontszáraz gabonát. — Csak lépni kell utána — mondtam a markosának, aki nem valami serdülő, hanem vele egy ívású erős férfi. Akkora kévéket emel félre, hogy elég lesz azt a villásnak felemelgetni. Harsog a kasza, madár szökken előle fel. — Miért nem kombájnolják? — A domb. Túl meredek. — Szándékosan vontatott a kaszás hangja, lihegését fojtja így viszsza. A gyors tempó, a ritmikus mozgás megdolgoztatja a szívet. — Hogyan vágják, részibe? — Százhúsz kilót adnak egy holdért. — A kaszás arcán, nyakán, karján patakzik az izzadság. A sós lé a szikrázóan száraz, poros tarlótors közé hull Úgy, ahogyan a költő írta: „Verejtéküknek egy-egy cseppje / Száraz földdel gyúrva egybe / Búzaszem a baszaszáron.” Újra tenni kell a kaszát, s ez alkalom egy kis hűtőzésre. Közben kiszámoljuk, hogy pénzben, ha búzát vágnak 348, ha rozsot 328,80 forint napszámot jelent a 120 kiló, hiszen egy holdat tiszta gabonából könnyen levág két erős ember. — Tíz nap alatt 1800—2000 forintot megkeresünk fejenként. Tovább nem is tart. Haladnak a kombájnok. — A koszt? Kötelet nem kell csinálni — a hosszú rozsszálakra mutat a markos —, otthon reggelizünk, délre ebédet hoznak az asszonyok. Este ugyancsak otthon van vacsora. KÁNIKULA Éget a nap, de szerencsére egy kis szellő lengedez. Az idős agronómus zsinóros, az izzadságtól, portól foltos zöld kalapját a feje tetejére csapja. Egy nagy tábla Bezosztája rókavörös kalásztömegének szélén áll. — Holnap jönnek ide is a kombájnok. — Nagyon meleg van. — Kánikula van. Most korábban jött. Ma harminckét fok van. Ennél melegebb 1950-ben volt. Emlékszem július 5-én 41,3 fokot mértek. — Az emberek? — Mindent megteszünk. A kombajnon szerencsére mindig jár egy kis szél. Hűsítő italról gondoskodunk. A forróságban hosszabb az ebédidő. Délben egy kicsit szunnyadnak is. Inkább estefelé húzzák meg... A KOMBAJNOS FELESÉGE A forró naptól egészen barnára sült homlokán, arcán gyöngyözik az izzadtság. Szenved a hőségtől, de mosolyog és állandóan és jóízűen cseveg. Mennyire ráillik József Attila szép szava: „Apró keménykontyú ángyom / Réz homloka fénybe cikkan Rézhajlással földet érint / Búzát kötöz csörögve nyomainkban ...” Most ebédelnek itt az árokparton. Egyedül ő fiatal az asszonyok csapatában. Paprikával ízesített piros kockasajtot eszik és kenyeret harapdál hozzá. — Az ura? — Egy másik táblában kombájnok — Ő hogyan kosztol? — Hát összevissza. Én is dolgozom ... Reggel rántottás kolbászt evett, délre rakott húst vitt ki, ezt a konzervhúst Este, ha hazamegyek, főzök. Egy idős asszony a régi aratásokat idézi, mikor kenderből font „ételesbe” négy-öt nagyöblű csészét raktak. Gyümölcsleves, vagy tejfeles zöldbab levest — de jó a melegben! — vittek, és paprikáscsirkét vagy rántottat. S uborkasalátát és palacsintát. A vízhez szódabikarbónát, hogy tudjanak „pezsgőt” csinálni. Most? Nem hetelnek kint. Este hazamennek, isznak szörpöt vagy sört. Kapósak most a konzervételek, mert az asszonyoknak nincsen ideje főzőcskézni. Az aratás mellett gázolni kell a répát, tengerit, kapálni kell a vállalt parcellákat. HAGYOMÁNYOK Bő pantallóban, kopott kék köpenyben babrál kaptárai között. Nyugdíjas és rengeteg emléke, története van az aratási szokásokról. — A jeles napok közül is a legjelesebb volt mindig a Péter Pál. Nemcsak az évszak változását jelentette, hanem a testi erő, a kitartás próbáit is. Még a leánybüszkeségnek is volt nótája, így hangzott: Akármennyit ő kaszáljon / Én utána feltakarom. Sokfelé az aratás végére hagyták a legszebb táblát. Kikerestek abban három szép búzatövet, amiben három egyforma nagy kalász volt. Ezeket piros szalaggal kötötték körül és sarlóval vágták le körülöttük a búzát. Aratás után hazavitték a szalagos búzatöveket, vetéskor kidörzsölték a kalászok magját és a vetőmagba keverték. Hogy jó legyen jövőre is a termés. Aratási népdalokat idéz, közben a keretek széléről lekapart viaszt gyűri labdaccsá, öregember, ő már csak így arat. Az aratás régen tele volt hajszával, izgalommal. Ma jórészt gépi munka. De most sem könynyű, mert sietős, s a júliusi nap ugyanúgy süt, mint 30—50 évvel ezelőtt. Nádasdi Péter Domboldalon még előkerül a kézi kasza is