Képes Újság, 1975. január-július (16. évfolyam, 1-28. szám)

1975-01-04 / 1. szám

A kórház — a betegek vi­lága — különös világ. Sajátos, bezárt, kiszol­gáltatott emberi közös­ség. Itt minden felfokozott: a fájdalom, a félelem, a remény, a bizakodás. Túláradó az öröm, és olthatatlan mély a fájdalom. Talán azért, mert az élethez sehol sincs ily közel a halál... A kinti világ — az egészségesek világa — mily messzinek tűnik a kórházi ágyból! Pedig ez a benti világ ezernyi szállal fű­ződik a kintihez. Hiszen — vé­gül is minden, de minden, csakis az életért, a gyógyulásért, a kinti világért történik benne.. Magyarországon évente majd­nem kétmillió embert ápolnak kórházakban. Az egészségügy különböző szakterületein dolgo­zó ápolók száma megközelíti a harmincezret. (Legnagyobb ré­szük: nő.) A beteg fájó, félő, gyenge, védekező, lemeztelení­tett lény. Hátrányát az tűnteti el, aki meggyógyítja, aki ápol­ja. Az orvos — és vele szoros együttműködésben az ápolónő­vér. Aki valaha is feküdt kór­házi ágyon — tudja, mit, meny­nyit jelent ott az ápolónővér! A kórház egyik legfontosabb lé­nye. Nélküle sem a beteg, sem az orvos nem boldogulna, ösz­­szekötő a beteg és az orvos kö­zött. Magatartása befolyással van a betegre. Hozzáértése se­gíti, könnyíti az orvos munká­ját. („Az orvos jobbkeze az ápolónő" — állította egy orvos­­ismerősöm.) Mindenben segéd­keznek, és ma már önálló gyó­gyítási feladatokat is ellátnak. Sok, eredetileg orvosi tényke­dés áthárult rájuk: vérvétel, in­jekciózás, vérnyomásmérés, infúzió-bekötés stb. De mind­erre (és egyre többre) fel van­nak készítve. Szakképzésük több mint két évtizede az egészségügyi szakiskolák két­éves nappali tagozatán és kü­lönböző, munka melletti tanfo­lyamokon történik. Alapos és nehéz orvosi előadásokat hall­gattak, gyakorlati vizsgákat tet­tek — amíg ápolónők lettek, és járatosak minden kezelésben. Értenek a bonyolult műszerek­­hez-gépekhez, ismerik a görög­latin orvosi szakkifejezéseket, az orvosi vegytant és fizikát. De takarítanak, mosdatnak, öl­töztetnek, etetnek, itatnak — tréfálkoznak, vígasztalnak, ta­náccsal, magyarázattal szolgál­nak­. Nap mint nap. Állandó fe­lelősségben százféle feladatot látnak el. Havonta 250—300 órában és három műszakban. Magyarországon — rrjint vi­lágszerte — az ápolói munka­körökben hiány van. Ez legin­kább a kórházi betegágy mel­letti ápolónővér-hiány. A Fő­városi Egészségügyi Szakisko­lák Központjának igazgatónő­jétől, Pozsonyi Károlynétól ka­pott adatok szerint a fővárosi kórházakban az ápolónői állá­sok 9,6 százaléka, a csecsemő­­otthonokban a gondozónői ál­lások 13,9 százaléka betöltetlen. Bár az országban folyó egész­ségügyi dolgozóképzés 38 szá­zaléka Budapesten van, a hiány mégis itt a legnagyobb. Például tavaly a fővárosban 598 ápo­lónőt igényeltek az egész­ségügyi intézmények, de mind­össze 168 végzett! Az ország legrégebbi egészségügyi szakis­kolájában, a budapesti Varga Katalin ápolónőképzőben az 1973—74-es tanévben a kétéves, bentlakásos, egésznapos tagoza­ton mindössze negyvenöten vé­geztek. (Ebből huszonhat már szerződéses volt.) Ugyanakkor az iskolához az egész országból több mint háromszáz álláskíná­lat érkezett! Az igazgatónő, Ba­logh Zoltánné még azt is el­mondta: nem ritka a 2000 Ft-os állásajánlat sem. (Tehát az ápolónő magasabb fizetést kap­na, mint egy kezdő orvos!) Tóth Mária a budapesti Men­tőkórház egyik legjobb ápoló­nője. (Az orvosok és a betegek együttes véleménye alapján.) Magas, erőteljes, kevésbeszédű fiatal nő. Székesfehérvári, itt Pesten rokonoknál lakik. 1967 óta ápolónő. Hogyan választot­ta ezt a hivatást? Gyermekkori kórházi emlék majd kórházban hosszan betegeskedő édesany­ja gyakori meglátogatása élesz­tette föl benne az ápolás szere­­tetét. „Kezdetben azt hittem, nem is fog menni... A vértől irtóztam, sajnáltam megszűrni egy beteget... Hiába tanultam elméletben. Aztán a gyakorlat­ban, munka közben minden kialakult Az ápolónő többet van a beteggel, mint az orvos. Nagyon fontos, mikor, hogyan reagálunk. Ahány beteg, annyi­féle! És ráadásul a beteg em­ber sokkal érzékenyebb, mint az egészséges. Soha nem szabad türelmetlennek, rendreutasító­­nak lenni. Tapintat, türelem, megértés. Ez a három tulajdon­ság nagyon fontos az ápolónő­nél. Aztán a tisztaság, pontos­ság, a lelkiismeretesség, a ked­vesség szeretete. A kórterem­ben nem hangozhat el durva, kemény szó. Minden beteggel meg kell találni a közös han­got, a helyes, megfelelő visel­kedést, egyénien törődni vele. Ezzel — de szó szerint is: a mi kezünk szintén benne van a gyógyulás folyamatában. Nagy­szerű érzés a javulást látni, ahogyan a szemünk előtt erő­södnek, állnak lábra a bete­gek ... Nehéz a mi munkánkat szavakba foglalni. Itt bent én soha nem vagyok fáradt, gyak­ran észre sem veszem, hogy le­járt a munkaidőm...” 1975. szeptember 1-től új ren­delet lép életbe az ápolónővér­képzésben. Az egészségügyi szakiskolák - a szakmunkás­­képző iskolákhoz hasonlóan -­­­középfokú oktatási intézmé­nyek lesznek. Az ápolónővér­képzés eddig lényegében tan­folyam jellegű volt, ezután szervesen beilleszkedik az is­kolarendszerbe. Tizennégy éves kortól, három éven keresztül, magas ösztöndíjjal tanulnak majd a leendő ápolónők. Az ed­digi egészségügyi szakiskolá­sok szakképzése azonos lesz a szakközépiskolásokéval. Az ott végzettek általános ápolói és általános asszisztensi szakképe­sítést kapnak. És hát: minél több fiatal jelentkezését vár­ják országszerte az új típusú egészségügyi szakiskolák. Eöry Éva ÁPOLÓNŐÉ

Next