Képes Újság, 1977. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-01 / 1. szám
S egyszerű tény továbbá, még messzebbről és még mélyebbről: 1950-ben a közművelődési könyvtárak száma: 2486. 1975-ben a közművelődési könyvtárak száma: 8282. 1950-ben a közművelődési könyvtárak beiratkozott olvasóinak száma: 402 ezer. 1975-ben a közművelődési könyvtárak beiratkozott olvasóinak száma 2 millió 211 ezer. Eme egyszerű tények-állapotok mögött a fejlődés bonyolult, sokszor sok nehézséget támasztó-legyűrő folyamata rejlik, ami mégis összegezhető egyetlen vonallal: meredek, felfelé íveléssel. S az úgy köszön ránk: — Nagyot léptünk előre! S mi úgy köszönünk vissza neki s egymásnak: — Lépjünk még nagyobbat előre! Közös érdekünk ez a jókívánság, és közösen is kell tennünk érte sokat az új esztendőben. Simon Gy. Ferenc A műveltség útján Hányszor hallottuk, írtuk le már ezt a szót — munkásművelődés? Hányszor és hány helyen számoltunk be a szocialista brigádmozgalom kulturális eredményeiről? Sokszor hangsúlyoztuk, hogy „felülről” nem lehet senkit művelődésre kényszeríteni. A leggondosabban összeállított előadássorozat, film-színházkönyvajánlat is lehet hatástalan, ha egyet figyelmen kívül hagyunk. Ez pedig a művelődés iránti igény felébresztése. Ismert rádióadás-sorozatra hivatkozunk most. A címe: Szocialista brigádok akadémiája. Igen, akadémia, ha nem is a szó hagyományos értelmében. Egy olyan oktatásiművelési módszer, amely a megismert világképen alapul. Célja nem egyszerűen ismeretek közlése, hanem a gondolkodásra szoktatás, a befogadási készség fejlesztése. Mi még? A munkás hallgatók rávezetése, az iskolán kívüli önképzés formáinak keresésére. Az akadémia „tantervében” megtalálható a természettudomány, gazdaságpolitika, történelem, irodalom és zene. Lehet tehát választani, de érdemes mindegyik témakör adásait meghallgatni. „És ettől olyan műveltek lesznek a szocialista brigádok?” — kérdezte a sorozat indításakor egy kételkedő. Nem, ettől még nem. De, ha az előadások elhangzása után, a hallgató utánajár, utánanéz a hallottaknak, megkeresi, most már önállóan azt a formát, ahol ismereteit gyarapíthatja, akkor igen. Az „akadémikus” szocialista brigádtagok egy csoportja (Fotó: Szalay Zoltán) ben operettet énekelnek, a folyosón a zenekar hangol. A régi kamaraszínház felújítása során a város vezetőivel közösen úgy határoztunk: ketté választjuk műfajilag a Szegedi Nemzeti Színházat. A kisebb épület nézőtere háromszázhetven fős, színpada pedig eszményien alkalmas prózai produkciók bemutatására. Modern világítóberendezéssel, zsinórpadlással, forgószínpadával, tehát technikailag tökéletesen felszerelt épület a kisszínház. A nagyszínház pedig otthona marad a zenés műfajoknak. Úgy érzem, minden kornak megvan a joga, és kötelessége is, hogy kialakítsa saját művészetét. Az évek alatt összegyűlt tapasztalatok, tudás felhasználásával, az új színházban, új művészi atmoszférát, a ránk jellemzőt, szeretnénk megvalósítani. Mit értek ezen? A színészek művészi tornával kezdik majd a napot, rendszeres továbbképzésben vesznek részt. Mit tud hozzátenni a mi generációnk a hagyományos színészi munkához? Ezt szeretnénk kikísérletezni, megvalósítani. A prózai színház első bemutatójának megválasztásával is az ügy komolyságát, és szépségét kívántuk hangsúlyozni. Az ember tragédiáját, tisztelve a hagyományt, mégis új felfogásban visszük színpadra. Ádámot ifjabb Újlaki László, Évát Vajda Márta, Lucifert Nagy Zoltán játssza. Következő darabunk ősbemutató, Maróti László: Egy válás története lesz. Ősztől pedig megvalósul a szegedi közönség régi kívánsága, önálló prózai és operabérlet között választhat. A Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházának nézőtere (Fotó: Hernádi Oszkár) A riportokat írták: Ilászló Ilona és Németh Szilvia A váci művelődési központ — Amott ni! — mondta a gépkocsivezetőnk, amikor Vác határába értünk. — Az a kupolás épület ott. Az az új művelődési központ. Kilenc hónapja, hogy a város és a járás lakói birtokba vehették. Jelenleg 62 csoportja működik, 3000 taggal. Azokról, akik ezen kívül rendszeresen látogatják a művelődési központot, még nem készült statisztika. Mit akarnak e központ látogatói? Új ismereteket, tudást, szépséget, szórakozást, vagy csak egy kellemes órát? Hasznot, ha úgy tetszik, szellemi profitot, a művelődés csodálatos tárházából. A központ feladata tehát az, hogy „becsalogassa” és megtartsa az embereket. Az is még, hogy igényességet ébresszen bennük a még több, a még szebb iránt, legyen az tudományos ismeret, szép szó, vagy egy hangszerből kiszökkenő dallam. Végigjártam a házat és arra gondoltam, benne minden megvan, ami kell. Gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. S ezt fokozandó, rövidesen közművelődési dokumentumtár is létesül, rengeteg könyvvel, sajtótermékkel, modern technikai apparátussal. Tudományos munkán dolgozóknak, esetenkénti érdeklődőknek korhatár nélkül. A fiatal, de máris népszerű váci művelődési központ (Fotó: Hauer Lajos) Múzeumi történelemóra „A történelem, az élet tanítómestere". Régi latin közmondás ez, amely igazát századok bizonyították. Tanulni, ismerni a múltat, mindannyiunk számára fontos. Az iskolában tantárgy. Kötelesség, osztályzatokat lehet kapni rá, meg kell tanulni hát az évszámokat, helység és személyneveket. Ám megszeretni csak úgy lehet, ha a diák meg is érez valamit a történelemből. E kapcsolat hordozói a múlt és régmúlt tárgyai, emlékei a múzeumokban. Természetesen a tanárok régebben is szerveztek osztályaiknak múzeumlátogatást. Az igazi megoldás azonban néhány éves: történelemóra a múzeumokban. Vagy éppen múzeum a történelemórán, hiszen olyan példa is akad, amikor a múzeum elküldi az adott kor néhány dokumentumát az iskolába. — Nézzétek — mondja a tanár —, ez a jellegzetes Anjou-liliom! — Kattan a diavetítő és a fehér vásznon megjelenik a nevezetes liliom. S ha éppen a végvárakról esik szó, a kisdiák kézbeveheti a régi kardot, buzogányt, megérintheti a történelmet. Nemrégiben Szolnokon rendeztek, Múzeum és iskola címmel konferenciát és kiállítást. Az ország minden részéről érkező pedagógusok és múzeológusok beszámolói egyértelműen bizonyították eme oktatási módszer eredményességét. Hányadik századból származik ez a tárgy? (Fotó: Karfi István)