Képes Újság, 1980. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-06 / 36. szám
arról: nyugodtan alussza át az éjjelt. Kozma doktor így emlékszik barátjának válságos állapotára: — Ő is azok közé tartozik, akikért nagyon meg kellett küzdeni. Perforált vakbélgyulladása volt, amely átlyukasztotta a vastagbelet, besárgult epéje elfakadt, majd hasnyálmirigy-gyulladás következett. Háromszor operáltuk. Hányszor tanácskoztunk főnökömmel, kollégáimmal arról, hogyan segítsünk rajta, hogyan lehetne egyáltalán megmenteni az életét? Pillanatok alatt kellett dönteni, mit csinálhatunk, mit bír még a szervezete. Azt sem tudom, hányszor vittük a műtőbe, kötözőbe. A kezelés idején egy jajszó sem hagyta el a száját. Ha észnél volt, még ő nyugtatott bennünket. Akkor is, amikor mozdulni sem tudott, sokáig válságos volt az állapota. Jó, hogy ezt ő, akkor nem tudta. Kép és szöveg: András Ida A másik jelölt Egy emberrel, aki nem tér ki az élet sodrásai elől, sok minden történhet. Hol fölemelkedik, hol alászáll, hol babért kap, hol mellőzik, hol derű jön, hol ború az életében. Az értő-látó ember fel is készül ezekre a fordulatokra, próbatételekre. De vannak egészen rendkívüli dolgok, amelyekre egyszerűen nem lehet felkészülni. Olyanra például, mint amilyen Tóth Lajossal történt ez év tavaszán egy napon. Meghívást kapott a fővárosi XVII. kerület vezetőihez másodmagával, Novák Jánossal, akivel azelőtt soha nem találkoztak, s ott közölték velük, hogy az országgyűlési képviselőválasztást előkészítő jelölő gyűlésen mindkettőjüket ajánlani fogják a jelöltek listájára. Tóth Lajos ma sem tagadja, hogy egy kicsit beleszédült még a gondolatba is. Beülni a honatyák közé! Az ország dolgait intézni! Nem mintha nem látott volna épp elég munkáskarriert, de a Tóth családban ilyen, de még hasonló sem fordult elő soha. Apja, anyja több mint harminc éve egyszerű munkásemberek, apja az Egyesült Villamos Művekben, édesanyja az Áfornál dolgozik, mindketten fizikai munkások, ő maga a Hungarocamion szerelője, nővére is a családi hagyomány szerint él a Villamosipari Gépgyárban. Mindezeken felül Tóth Lajos még innen van a harmadik X-en. Egészen fiatal. — Annyira azért mégsem — mondja, mint az eddigieket, ezt is lendületesen, élénken. Az üzemcsarnokban sincs nagy zaj, de kényelmi megfontolások miatt lehúzódtunk egy irodasarokba, a történteket föleleveníteni. — Huszonkilenc éves vagyok igaz, de már tizenkét éve dolgozom itt a Camionnál. Amellett családapa is, van egy kislányunk. Feleségem egyébként „szintén zenész”, mielőtt összeházasodtunk, ő volt a KISZ-titkár, én az ifjúmunkás felelős. Magyarul: elvettem a főnökömet. — Témánál vagyunk . . . Nem ami a házasságot, hanem ami a közéletet, a közéleti szereplést illeti. Mit gondol, hogyan került a neve annak idején a „kalapéba”? — Jó, hogy válaszolhatok erre. Én valóban alig tudtam szóhoz jutni, amikor először hallottam, hogy milyen megtiszteltetés ért. De azért úgy hiszem, mégsem a véletlen műve. Tizenkét éve jöttem ide, egy év múlva bevonultam a seregbe. Engem ott indítottak arra az útra, hogy másokért is godolkodjak, politizáljak. Ott szereztem meg a politikai alapképzettséget, jól beletaláltam a katonaságba, őrmesteri rangot szereztem, kétszeres kiválóként szereltem le. Utána itthon, az üzemben, már nem lehetett nem folytatni. A KISZ-ben kaptam funkciót, majd párttag lettem, pártvezetőségi tag, végül a kerületi pártbizottság tagja. — De vissza az események menetéhez. Hogyan is történt tovább? — Izgalmasan, változatosan. Novák János volt a jelölttársam, együtt jöttünk el a beszélgetésről, néztünk egymásra a buszon, ismerkedtünk, család, munkahely. János vegyésztechnikus, szintén nős, avval váltunk el, hogy bármint alakul, egyik segíti a másikat. — Mi egy jelöltségre kiszemelt ember dolga a választásig? — Két fontos eseményt kell átélni: a jelölést és a választási beszédet megtartani. — Hogy sikerült? — Mindkettő jól. A választási beszédemben az újságírók is segítettek sokat. Volt itt nálunk egy főszerkesztő, abban a témában tartott előadást, jól összeszedte, na, gondoltam, kisöreg, te segítesz nekem! Beépítettem a beszédembe egy részét annak, amit elmondott. — És az a bizonyos nagy nap? Emlékszik? — Míg élek. Fél hétkor keltem, valamikor éjfélkor kerültem ágyba. Este fél tízkor tudtuk meg az eredményt. — Hogy fogadta a hírt? — Gratuláltunk egymásnak Jánossal. Először ő jött oda hozzám, még egy kis beszédet is mondott. — Mégis, mit érzett? — Bevallom, akkor este egy kicsit rossz volt. Nem tovább! A mi munkánk mellett különben sincs sok idő meditálni. De nézze: huszonkilenc éves koromra idáig eljutottam, ilyen megtiszteltetés ért. És mindössze két százalékkal kaptam kevesebb szavazatot, mint a jelölttársam. Beszéljünk magyarul: nem tekintem magam vesztesnek. — Beszéljünk magyarul... mi lesz azzal a szellemi energiával, tenni akarással, amivel a képviselőségre készült? — Lesz hová beinvesztálni. Egyrészt a pártbizottság tagja vagyok, de nem sokkal a választások után megkerestek, hogy vállalnék-e fővárosi tanácstagságot, ott pedig a testnevelés és sportügyeket kellene segítenem. Beválasztottak. Szinte szakmámba vágó feladat. Lesz munkám elég. Visszasétálunk az üzembe. Föltűnik, hogy a falon még mindig ott van a nemzetiszínű keretbe foglalt, képviselőjelöltek portréival tele plakát. Nem vették le, még nagyon sokáig nem is veszik. Aki ott jár, hadd lássa, milyen emberek dolgoznak a Hungarocamionnál, a Volvo-üzemben. Ibrányi Tóth Béla Az annyira kedvelt munka a Volvo-motor javítása közben (Fotó: ifj. Soproni Béla) II