Képes Újság, 1981. január-július (22. évfolyam, 1-27. szám)

1981-01-03 / 1. szám

z­eres a határ, de Sző­reg alatt a Deszki­­tanya körül még lecs­­kálnak a birkák. Az akól mellől két csa­csi fülel, s a juhász­lak udvaráról három vicsorgó ku­tya rohan elénk. — Szelíd jószágok ezek, csak a bűnös emberre acsarkodnak. No, köszönjük — parolázunk vidáman, s már „gyónjuk is a bűnünket”, azaz, hogy elmond­juk, miben sántikálunk, mire Ró­zsa Imre — a szőregi termelőszö­vetkezet fiatal számadó juhásza — szélesre tárja pusztai otthona ajtaját. — Kérdezzenek! — rak italt, poharakat az asztalra, s kéri a feleségét, hogy feketekávét is főzzön a vendégeknek. — Hát hol kezdjük ezt a csa­ládi zárszámadást? — A koccintással — invitál kedvesen, de ő nem iszik. — Hogyhogy? — Én még szolgálatban vagyok — mosolyog —, és akire nyolc­száz anyajuh van bízva, az ne nyúljon szeszes pohárhoz. — Talán megérzik a birkák? — ugratom a juhászt, de az nem hagyja magát. — Bizony meg! Mert a birka kényes jószág, és az italos ju­hásszal nem egyezik. — Hát egyezkedni kell velük? — Egyezkedni ám! Mert csak úgy tud jó eredményeket felmu­tatni az állattenyésztő, ha olyan dolgokat­­művel, ami a jószágnak is tetszik. Ezek az állatok foly­­vást­ folyton nagy munkában van­nak. Vemhesek, ellenek, bárányt nevelnek, s ha elszedjük tőlük a fiakat, újrakezdik. Becsülni kell ezt a szorgalmat, lelkiismeretes gondozással, megfelelő takarmá­nyozással, de még úgy is, hogy a kutya — a juhász segítőtársa —, ne legyen a rémük. — Ezt meg hogy érti? — Úgy, hogy a jószág terme­lésének, gyarapodásának legna­gyobb fékje a nyugtalanság. Ha valamilyen stresszhatás alatt van, nem eszik rendesen, nem értéke­síti jól a takarmányt, és a vem­­hességben is zavar támadhat, épp ezért a juhász úgy tanítja meg a kutyáját, hogy az felesle­gesen ne riogassa a birkát. De még semmi más. A stressz szó jelentésére rákér­deznék, ha nem venném észre az üveges szekrényben sorakozó szakkönyveket, a legfrissebb ki­adású juhtenyésztéstől egészen a vaskos állat-enciklopédiáig. A további beszélgetés során még inkább kiderül, hogy nem mindennapi juhásszal hozott ösz­­sze a sorsom. Rózsa Imrében a magatartását, életvitelét illetően már egy mákszem sincs a régi fajta pásztoremberekből. Pedig minden őse bacsó volt, három férfi testvére ma is juhász. — A hagyományok, a juhász­dinasztia tapasztalatai azért még­sem elvetendők. — Nem bizony! — csillan a szeme Rózsa Imrének — és őr­zöm is, mint a kincset. Ahol szükség van rá, alkalmazom, de ma már a korszerű nagyüzemi juhtenyésztés merőben más, mint a régi. Ha úgy dolgoznék, mint kisbojtár koromban, legfeljebb kenyerem lenne. De én mindent akarok. — Mindent? — Mindent! — ismétli határo­zottan a fiatal juhász —, ami a mi társadalmunkban egy becsü­letesen, és örömmel dolgozó, há­zaspárnak kijár. Mert mi az asz­­szonnyal — néz büszkén a fele­ségére — együtt iparkodunk. — Nahát, akkor most már néz­zük, mit hozott ez az esztendő a jó munka, a becsületes ipar­kodás a Rózsa családnak? A juhász magabiztosan moso­lyog. Füzeteket szed elő. — Van egy alapbérünk, azaz havonta kapunk úgynevezett biz­tosított előleget. Ez elég az öt­tagú család napi szükségleteire. A komoly részesedés a termelés után jár. Ennek a nagysága at­tól függ, hogy az üzemi terven felül a ránk bízott juhoktól mennyi bárányt választunk, mennyi gyapjút és milyen minő­ségben nyírunk le, és hogyan minősítik a határidőre leadott pecsenyebárányokat. — Végül is mit mutat a mér­leg? Rózsa Imre sorolja: — A közösből a feleségemmel együtt százhúszezer forint az ez évi részesedésünk. A háztáji föld után húszezer, a kisegítő háztá­ji gazdaságunkból, ahol disznókat hizlalunk, ötvenötezer. Meg még valami apróság, összesen kettő­­százezer forint, amiért nagyon meg kellett dolgozni, nem 8 óra a munkaidőm. — És mire költötték ezt a te­mérdek sok pénzt ? A házigazda a feleségére néz. Huncutkásan összemosolyognak, majd azt mondják: — Öltözködésre, szórakozásra, külföldi utakra hatvanezer. Eb­ben benne van a tíz-tízezer fo­rintért csináltatott két irhabun­da is a feleségemnek és nekem. Mert amelyik juhásznak nem büdös a munka, az az idő már lejárt, hogy gubában, felesége meg nyakba való kendőben telel­jen. Aztán megkaptuk az 1300-as Zsigulit, ide ötvenezer. A kisegítő háztáji gazdaságba beruháztunk huszonötöt, és az egyik kislá­nyunknak vettünk tizennyolc­ezerért egy japán fuvolát. Hogy csak a jelentősebb kiadásokról szóljak. — Jól értettem? — kérdezek rá — egy hangszerért 18 ezer forintot? — Ha megkérdezné a gyerek tanárát — magyarázza boldogan a mama —, hogy milyen zenei tehetség a középső gyerek, Edit­­kém, nem csodálkozna. De a má­sik kettő is zenetagozatos­­ osz­tályba jár. — No, hát akkor azt hiszem, semmi akadálya, hogy egy kis kultúrműsorral is színesítsük ezt a családi zárszámadást! A három gyerek csak erre várt. Elő a hangszereket, a kot­tatartókat, és már rá is zendíte­­nek. De nem ám akármire! Klasszikus zeneművek trióban előadható részleteinek dallamá­val telik meg a pusztai juhász­lak. És persze, sorra kerülnek a papa pásztordalai és a mama kedvenc slágere is. (Fotó: Kar­fi István) Egy kis házi koncert a juhászlakban. Ugyanis Rózsáék mind a három csemetéje zeneszakos osztályba jár .

Next