Képes Újság, 1981. január-július (22. évfolyam, 1-27. szám)
1981-01-03 / 1. szám
zeres a határ, de Szőreg alatt a Deszkitanya körül még lecskálnak a birkák. Az akól mellől két csacsi fülel, s a juhászlak udvaráról három vicsorgó kutya rohan elénk. — Szelíd jószágok ezek, csak a bűnös emberre acsarkodnak. No, köszönjük — parolázunk vidáman, s már „gyónjuk is a bűnünket”, azaz, hogy elmondjuk, miben sántikálunk, mire Rózsa Imre — a szőregi termelőszövetkezet fiatal számadó juhásza — szélesre tárja pusztai otthona ajtaját. — Kérdezzenek! — rak italt, poharakat az asztalra, s kéri a feleségét, hogy feketekávét is főzzön a vendégeknek. — Hát hol kezdjük ezt a családi zárszámadást? — A koccintással — invitál kedvesen, de ő nem iszik. — Hogyhogy? — Én még szolgálatban vagyok — mosolyog —, és akire nyolcszáz anyajuh van bízva, az ne nyúljon szeszes pohárhoz. — Talán megérzik a birkák? — ugratom a juhászt, de az nem hagyja magát. — Bizony meg! Mert a birka kényes jószág, és az italos juhásszal nem egyezik. — Hát egyezkedni kell velük? — Egyezkedni ám! Mert csak úgy tud jó eredményeket felmutatni az állattenyésztő, ha olyan dolgokatművel, ami a jószágnak is tetszik. Ezek az állatok folyvást folyton nagy munkában vannak. Vemhesek, ellenek, bárányt nevelnek, s ha elszedjük tőlük a fiakat, újrakezdik. Becsülni kell ezt a szorgalmat, lelkiismeretes gondozással, megfelelő takarmányozással, de még úgy is, hogy a kutya — a juhász segítőtársa —, ne legyen a rémük. — Ezt meg hogy érti? — Úgy, hogy a jószág termelésének, gyarapodásának legnagyobb fékje a nyugtalanság. Ha valamilyen stresszhatás alatt van, nem eszik rendesen, nem értékesíti jól a takarmányt, és a vemhességben is zavar támadhat, épp ezért a juhász úgy tanítja meg a kutyáját, hogy az feleslegesen ne riogassa a birkát. De még semmi más. A stressz szó jelentésére rákérdeznék, ha nem venném észre az üveges szekrényben sorakozó szakkönyveket, a legfrissebb kiadású juhtenyésztéstől egészen a vaskos állat-enciklopédiáig. A további beszélgetés során még inkább kiderül, hogy nem mindennapi juhásszal hozott öszsze a sorsom. Rózsa Imrében a magatartását, életvitelét illetően már egy mákszem sincs a régi fajta pásztoremberekből. Pedig minden őse bacsó volt, három férfi testvére ma is juhász. — A hagyományok, a juhászdinasztia tapasztalatai azért mégsem elvetendők. — Nem bizony! — csillan a szeme Rózsa Imrének — és őrzöm is, mint a kincset. Ahol szükség van rá, alkalmazom, de ma már a korszerű nagyüzemi juhtenyésztés merőben más, mint a régi. Ha úgy dolgoznék, mint kisbojtár koromban, legfeljebb kenyerem lenne. De én mindent akarok. — Mindent? — Mindent! — ismétli határozottan a fiatal juhász —, ami a mi társadalmunkban egy becsületesen, és örömmel dolgozó, házaspárnak kijár. Mert mi az aszszonnyal — néz büszkén a feleségére — együtt iparkodunk. — Nahát, akkor most már nézzük, mit hozott ez az esztendő a jó munka, a becsületes iparkodás a Rózsa családnak? A juhász magabiztosan mosolyog. Füzeteket szed elő. — Van egy alapbérünk, azaz havonta kapunk úgynevezett biztosított előleget. Ez elég az öttagú család napi szükségleteire. A komoly részesedés a termelés után jár. Ennek a nagysága attól függ, hogy az üzemi terven felül a ránk bízott juhoktól mennyi bárányt választunk, mennyi gyapjút és milyen minőségben nyírunk le, és hogyan minősítik a határidőre leadott pecsenyebárányokat. — Végül is mit mutat a mérleg? Rózsa Imre sorolja: — A közösből a feleségemmel együtt százhúszezer forint az ez évi részesedésünk. A háztáji föld után húszezer, a kisegítő háztáji gazdaságunkból, ahol disznókat hizlalunk, ötvenötezer. Meg még valami apróság, összesen kettőszázezer forint, amiért nagyon meg kellett dolgozni, nem 8 óra a munkaidőm. — És mire költötték ezt a temérdek sok pénzt ? A házigazda a feleségére néz. Huncutkásan összemosolyognak, majd azt mondják: — Öltözködésre, szórakozásra, külföldi utakra hatvanezer. Ebben benne van a tíz-tízezer forintért csináltatott két irhabunda is a feleségemnek és nekem. Mert amelyik juhásznak nem büdös a munka, az az idő már lejárt, hogy gubában, felesége meg nyakba való kendőben teleljen. Aztán megkaptuk az 1300-as Zsigulit, ide ötvenezer. A kisegítő háztáji gazdaságba beruháztunk huszonötöt, és az egyik kislányunknak vettünk tizennyolcezerért egy japán fuvolát. Hogy csak a jelentősebb kiadásokról szóljak. — Jól értettem? — kérdezek rá — egy hangszerért 18 ezer forintot? — Ha megkérdezné a gyerek tanárát — magyarázza boldogan a mama —, hogy milyen zenei tehetség a középső gyerek, Editkém, nem csodálkozna. De a másik kettő is zenetagozatos osztályba jár. — No, hát akkor azt hiszem, semmi akadálya, hogy egy kis kultúrműsorral is színesítsük ezt a családi zárszámadást! A három gyerek csak erre várt. Elő a hangszereket, a kottatartókat, és már rá is zendítenek. De nem ám akármire! Klasszikus zeneművek trióban előadható részleteinek dallamával telik meg a pusztai juhászlak. És persze, sorra kerülnek a papa pásztordalai és a mama kedvenc slágere is. (Fotó: Karfi István) Egy kis házi koncert a juhászlakban. Ugyanis Rózsáék mind a három csemetéje zeneszakos osztályba jár .