Képes Újság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-02 / 1. szám
Sorsfordító évtizedek Pártalapítók Az a dolgunk, hogy megkíséreljük a lehetetlent. Résztvevő tanúk segítségével, jegyzőkönyvek szűkszavúságával és hitelességével felidézni: hogyan alakult meg 1944 őszén Kisújszálláson a kommunista pártszervezet? A két tanú: Vígh Elek és Varga Sándor, kisújszállási lakosok. Egyszerű külsejű, egyszerű beszédű emberek. Sem magatartásukon nem látszik, sem beszédjükből nem érződik, hogy egykor történelmi cselekedet részesei voltak. Mindketten szakképzett iparosok. Vígh Elek a csizmadia, Varga Sándor a kovács szakmát tanulta meg itt, Kisújszálláson, kereken fél évszázaddal ezelőtt. Ma nyugdíjasok. Van idő emlékezni. De mielőtt visszasuhannánk a múltba, megállapodás születik. Az előzményeket Vígh Elek beszéli el, Varga Sándor pedig — ha szükséges — pontosítja a mondottakat. Később fordul a szereposztás. Rendben? Rendben... Igen, így most már kezdhetjük. Vígh Elek: — Nagyon messziről, a gyerekkorommal kezdeném legszívesebben, így talán könnyebb lesz megérteni azt, amit végül is elmondani akarunk. Apám, de még annak apja is kisújszállási volt, cselédek valamennyien. Nem nagybirtokon, ötven-, százholdas gazdáknál. Amikor én elértem a pályaválasztás korát, apám azt mondta: „Na, fiam, beszéltem egy jó csizmadia mesterrel! Odaadlak inasnak.” Mikor pedig mentünk be a városba a mesterhez, apám kioktatott. „Ügyes légy, mondta. Ha bemegyünk, a sapkádat leveszed, hangosan köszönsz, jó napot kívánok!” Betartottam, felvettek. Szabadulásom az első háború után volt, nehezen kaptam munkát, felmentem Pestre. Fél év múlva hazajöttem, összes keresetem annyi volt, hogy vonatjegyre tellett, és vettem egy zöld színű kalapot. Hogy mégis mutatni tudjak valamit. Világot láttam, de látni csak azután kezdtem. Szomszédunkban lakott egy ember, Máté Sándor, aki akkor jött haza — 1920-ban — orosz fogságból. A suszterműhely az olyan kis parlament volt, szomszédoknak dolgozgattam és sokat politizáltunk, 1928-ban már megalakult nálunk a kubikosok szervezete, egy év múlva pedig a szociáldemokrata párt. Egy év múlva én is beléptem a pártba. Megnősültem közben, rendes kis műhelyem volt, sokan jártak hozzám — nem dolgoztatni — politizálni. Turbacs Mihály és Bakó Kálmán voltak a fő vezetők. Aztán Földi István, Janó János. Varga Sándor: — És a másik Földi Endre. Vígh Elek: — Igazad van. Ezek mozgatták itt a munkásságot. Odáig erősödtünk, hogy megalakulás után négy-öt évvel a városi képviselőválasztáson a 15 jelöltből már öt szociáldemokrata jutott be a testületbe. Még meg az egyik jelöltünk, Földi István kubikos volt, akit abban a körzetben jelöltek, ahol a gazdáját, Borsos Miklóst. És Földi István győzött! Most Zsámbékon él, ahogy hallom, jó magabíró ember. Varga Sándor: — Nem ártana itt arról beszélni: miben volt a mi erőnk? Vígh Elek: — Erről valóban beszélni kell. Egyszer megtörtént, statárium idején, hogy a központból kaptunk előadót, Esztergályos Jánost, és vagy huszonöt ember összejött a gyűlésre. Rajtunk ütöttek. Bevittek a rendőrségre valamennyiünket, de senki nem vallotta be, hogy ott gyűlés lett volna. Egyöntetűen kitartott mindenki. Szóval kemény emberek voltunk. És mind elsőrangú munkások. Nyáron az iparosok is paraszti munkát végeztek. A gazdák tudták, hogy a cséplőbanda szervezett munkásokból áll, mégis őket hívták meg csépelni, mert tudták: tisztességes munkát kapnak. Szép kazlat raknak, rendbe teszik a terményt. Egyszóval: a munkánkkal is, a magatartásunkkal is becsületet szereztünk. Ezért tudtunk mi a városi polgárságra hatni. Sorsunkat persze nem kerülhettük el. Jegyzett emberek voltunk, engem öt gyerek mellől is behívtak katonának, és bent tartottak akkor, amikor a háromgyermekeseket is, mint létszámfelettieket, hazaengedték. A II. Magyar Hadsereghez kerültem, elvtársaink másik részét pedig munkaszolgálatra vitték, vagy internálták. A háború vége előtt mégis hazajöttem, itt fogadtam 1944. október nyolcadikén az első szovjet katonát délután négy-öt óra között. Másnap felmentem a városházára, tizedikén pedig már együtt volt, aki csak mozgalmi munkásnak számított, és kimondtuk: kommunista pártként alakulunk újjá. De mindenekelőtt meg kell indítani a város vérkeringését. (Itt vagyunk tehát a sorsforduló küszöbén. Innen Varga Sándor mondja tovább az események sorrendjében.) Varga Sándor: — Kisújszállás 1944. október 1án szabadult fel. Az első intézkedésünk az volt, hogy továbbítottuk a szovjet parancsnokság felhívását. Itt már vége a háborúnak, a bunkereket — amit a harcok miatt kötelező volt minden udvaron ásni — be kell temetni. Ez még egy alkalomszerűen verbuválódott vezetőtestület-féle volt, de november 3-án már megalakult az ideiglenes városi tanács. A pártszervezet megalakulását illetően már nem ilyen egyértelmű a dátum. Amikor mi a felszabadulás után először összejöttünk — ahogy Vígh elvtárs is említette — kimondtuk, hogy kommunista pártszervezetként alakulunk újjá. A szociáldemokrata pártban én voltam a levelező-összekötő a központ és az alapszervezet között. A Párttörténeti Intézet archívumában található az a levél, amelyikben megírtam, hogy nem vagyunk hajlandók követni a pártot ezen az úton. A levél kelte 1940. Ezért nehéz a dátumot megjelölni, hiszen a kérdést még a negyvenes évek elején eldöntöttük. De haladjunk sorjában! Izugalmas események következnek. Mi kezdetben egyszerre vittük a közigazgatási és a pártmunkát. Ugyanazok a személyek. Csináltattunk például a kommunás -* pártba való belépési nyilatkozatt, a városi nyomdában, egy egy lapos tagsági könyvet, amit egy pengő ellenében adtunk aztán át a belépőknek. Volt bélyegzőnk is. Kiss Sándor nevű nyomdász csinálta rá az ötágú csillagot, a betűket előbb gipszbe formáltam, majd ólomból kiöntöttem. Kopott nagyon a bélyegző, alig győztük pecsételni a tagsági igazolványokat. Rövid idő alatt Kisújszálláson 900 tagja lett a MKP-nak. Vígh Elek: — Ebből lett később a baj... Varga Sándor: — Lett bizony! Október végén elküldött engem a párt Nagyszalontára, a szovjet parancsnokságra, hogy kérjek a sajtóirodától lapengedélyt. Volt nyomdánk, voltak olyan emberek, akik az újságírást értették, jól jött volna egy újság. Kalandos, hosszú úton jutottam el Nagyváradig. Elmentem az ottani elvtársakhoz, beszélgettünk, mondtam, nálunk már 900 párttag van. Hüledeztek: „Elvtárs, mit csináltok ti?! Felhígítjátok a pártot? Hát a minőség?” Lapengedélyre illetékest nem találtam, így csak arról tudtam otthon beszámolni, mit mondtak a váradi elvtársak. Vitatkoztunk. És miközben folyt a vita, kijött az országos központból két elvtárs. Csak az egyiknek a nevére emlékszem. Dobó Istvánnak hívták. Vígh Elek: — A másik, az meg a debreceni újság szerkesztője volt. ► Varga Sándor: — Szóval, vitatkoztunk, a kiküldött elvtársak pedig, miután igazolták magukat, hogy honnan jöttek, azt mondták: segítenek a párt megalakításában. Mondtuk, nem kell, az már megvan itt. Azt mondták, csakhogy ez nem úgy megy. Sorra igazoltatni kell mindenkit. Na, aztán felbolydult erre minden. Az igazoltatás során még vádaskodás is elhangzott, hogy Herpai Sándor tanító-polgármester a Turul Szövetség tagja lett volna. De aztán megbízható elvtársak — például Ari Kálmán újságíró — igazolták Herpai elvtársat. A végén huszonkilencen maradtunk a kilencszázból. Új tagkönyvünkbe pedig ez a dátum került: belépés kelte: 1944. november 16. (Fotó: ifj. Soproni Béla) Az épület, ahol az MKP kisújszállási alapszervezete dolgozni kezdett