Képes Újság, 1982. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-03 / 27. szám
utánunk a kakaspörköltet. Fölséges illata betölti az egész szobát, s mi gondterhelten nézegetjük a nagy fazék ételt. Hogy fogunk vele megbirkózni? Dél óta egyebet se teszünk, csak eszünk, Magyarádon az embert tömik, akár a kacsát. S az a legnagyobb baj, hogy az asszonyok sütésben-főzésben istenáldotta tehetségek, mind mesterszakácsok, ezért aztán főztjüknek ellenállni lehetetlen. Vajdáné, Lina néni túrós palacsintájából egyet szándékoztam elfogyasztani, s végül, mert oly finom volt, magamba tömtem négyet. Nincs búcsú, mégis ételhegyek fenyegetnek. A nyári ínség ismeretlen, a vendégtől sehol nem ijednek meg, nem tud az ember rosszkor érkezni, a váratlan vendéget van mivel megkínálni, legtöbb ház pillanatokon belül terült asztalkám. — Tessék, lehet enni. Körbeüljük az asztalt, s odaadással hallgatjuk a rőt szakállú főmérnököt, aki a búzáról tájékoztatja a társaságot. Ráfigyelünk, csakhogy ne kelljen szedni. A főmérnök úr viszont példát mutat. Megkóstolja a kakaspörköltet, „finom”, mondja, s hektáronként negyvenöt mázsás átlagtermést emleget. — Hacsak... — szólna közbe Józsi. — Nincs ha csak !— állja útját határozottan a főmérnök úr. — Zalában a főmérnök úr a legjobb terménybecslő — súgja Vili, a gépes brigádvezető. — Kik aratnak? — kérdezem. Az elnök kezdi. — Valamikor aratott az egész falu. Mindenki. Most ezt a munkát három kombájnossal, név szerint Horváth Lajossal. Ritecz Lajossal, Kozári Tiborral úgy nyolc-tíz személy elvégzi. — Mit csinál a többi nyolcszáz valahány munkaképes nő és férfi, akikre ilyenkor nincs szükség? Lazsálnak? Tamás László méltatlankodva rázza a fejét. — Nem lazsál itt senki — kezdi, majd így folytatja: — Megy a nép Zalakarosra, Keszthelyre, Nagykanizsára, ide, oda. Reggel fél ötkor indul az első autóbusz és az utolsó éjjel fél tizenkettőkor érkezik vissza. A munkaképes lakosság legalább nyolcvan százaléka az iparban, a kereskedelemben vagy valamilyen értelmiségi pályán keresi meg a kenyerét. Vajdáné, Lina néni lánya, ha nics ez a világ, most nyilván marokszedő volna, de hát ez a világ van és a lány tanárnő Nagykanizsán. Saját kocsival jár a munkahelyére, persze helyben a téesztagoknak is megvan a maguk dolga. Részben a cukorrépával, részben a háztájival. Meg, hát kinek mi a beosztása. Kozári Imre magtáros, Kóbor Géza tanácsi alkalmazott, karbantartó, Bács Ferenc bérfűrészes. Megvan mindenkinek a maga dolga és beosztása. Sokan egész nyáron építkeznek. Szalai Gézáné fia őszig átalakítja a házát összkomfortosra. Jártál náluk, láttad, hogy készülődnek. Ha csak azok maradnának Balatonmagyaródon, akiknek közük van a földhöz, falunk perceken belül elnéptelenedne. Értve? — néz rám Tamási László köpés tekintettel. Értve. Ez is Magyarország. S ugyan a magyar falut erről az oldaláról ismerjük-e? A rőt szakállú főmérnök úr leszögezi: „Lesz kenyér”. Megnyugszom. Jó hírt hallok és a jó hírt a legilletékesebb szájából hallom. Persze kételkedés nélkül bíztam benne eddig is, tudtam, hogy lesz, a magyar mezőgazdaság egészségi állapotát ismerve holtbiztos voltam benne, lesz — megszoktuk, hogy van —, mégis, ha ezt a „lesz” szócskát ilyenkor Péter- Pálkor éppen egy szakember szájából hallom, akkor méginkább megnyugszom. Józsi, az én mezőgazdászszívű derék barátom hörpint a borából s poharát a helyére téve meggyőződéssel állítja: „Itt, ha nem felejtenek el vetni, akkor aratnak.” A mellette ülők elégedetten bólogatnak, még a mi szerény pilótánk is lelkesen helyesel, noha úgy lehet, a búzát meg sem tudja különböztet- Magyar Jenő és Simon László traktorosok Szalai Gézáné Balatonmagyaród főutcája