Képes Újság, 1984. július-december (25. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-14 / 28. szám
A „VOGELSBERGI" is ott volt a rokka, ő is magasra, s úgy vetette az ágyat, hogy a hímzett párna- és lepedőszélek kilátsszanak, és ő is üvegfedelű fadobozban őrizte menyasszonyi koszorúját. A kismesterségek kiállítása már mutat nemzetiségi jellegzetességeket. Itt látjuk a klumpát, a németség körében általánosan használt lábbelit és az elkészítéséhez szükséges szerszámokat. Az erdőkben gazdag Kelet-Mecsek nemcsak a klumpákhoz szükséges fát adta, hanem bőségesen ellátta nyersanyaggal a kádárokat is, akik az egyházmegye számára készítettek hordókat, mérőedényeket, „bükkfatarisznyákat”, öt-tíz literes faedényeket. A kiállításon e tárgyak mellett láthatók a ma is virágzó mesterség szerszámai: a különböző gyaluk, vonókések, dongaszorítók, abroncshajlítók. Egészen ritka mesterséget idéz fel a tájházban berendezett mézeskalácsos és gyertyaöntőműhely. A mézeskalács-készítés és a gyertyaöntés valamikor elválaszthatatlanul összetartozott, ugyanis a sonkolyprésen kisajtolt méhviaszból áldozati gyertya, viaszfigura készült, a mézzel tésztát, kalácsot gyúrtak. A műhely „tábláján” — asztalán — kialakított tárlóban ott a mézeskalács-huszár, tükrös szív, mellettük láthatók az öntésükhöz való, kézzel faragott sablonok. Külön teremben berendezett kiállítás állít emléket Mecseknádasd és az öt kilométerre fekvő Óbánya fazekasainak. Az egyszerű formájú sütő-, főző- és tárolóedények mellett megtalálhatók az e század elejéről való díszedények is. Az itteni fazekasság díszítőtechnikájában tér el a többi, dél-dunántúli fazekasközponttól: a németek által meghonosított helyi sttlus jellemzői a barna, a fehér és a sárga szín, a faragott felület és az ólommáz. A tájház előterében fotókat, térképet, XVIII. és XIX. századi dokumentumokat állítottak ki, amelyek a Baranya megyei németség területi elhelyezkedéséről, jellegzetes falvairól, építkezéséről, környezetéről adnak átfogó képet. Az üvegtárlóban a németek érkezéséről tudósító összeírás látható — az utcáról pedig német szó hallatszik be ... Olyan folytonosság ez, amely minden erőltetett belemagyarázás nélkül is létezik. Kenedi Lia Fotó: Karff István PARASZTHÁZ A tájház homlokzata. Az épület 1891-ből való ként közelít a színészekhez, másként ad instrukciókat. Én mindig abból indulok ki, s ezt már vagy tizenöt éve tudatosan csinálom, hogy mindennek, az érzelmeknek is a központja az agy. Vagyis mindent tudatosan kell megközelíteni, átélni. Ez az intellektuális érzékenység nem mindenkiben egyforma, de meg lehet találni a hozzávezető utat. Talán az álom példájával érzékelhető, mit akarok mondani. Amikor valaki álmodik, elképzelhető, hogy olyan arcot lát, amilyennel vavalójában soha nem találkozott. Mert a a benne lejátszódó szabad asszociációs folyamatban három valóban ismert arcból összetevődik, létrejön egy negyedik. Szerepekre lefordítva ez annyit jelent, hogy az egyik azt kívánja tőlem, hogy bolondozzak, a másik, hogy szenvedjek. Ez mind megvan bennem, de más-más ember. Hogy mikor melyiket hívjam elő, ehhez kell nagyon jól ismernem önmagamat, és azokat a határokat, amelyeken belül mozoghatok. S ezt kell megtalálnom a színészkollégákban is, amikor rendezek. — Ez azt jelenti, hogy csak a tudatos színjátszást ismeri el? És mi van az úgynevezett „ösztönös színészekkel?’’ — Persze, ez nem ilyen egyszerű. Az ösztönösségről a hályogkovács jut az eszembe, aki mindaddig magabiztosan és jól végezte a dolgát, amíg meg nem tudta, rá nem döbbentették, mit csinál. Vagy a gyerekek, akik fára másznak s mindenféle félelmetes mutatványra képesek, mert nincs veszélyérzetük, nem tudják, mitől kell félniük. Szó sincs róla, hogy én azt mondanám, az ösztönös színész nem jó színész. Ez nem minőségi differencia. — Mi a tapasztalata, a színészkollegák, hogy fogadnak el egy másik színészt rendezőként? — Első rendezésem Hernádi Gyula Lélekvándorlása volt, amelyből tévéjáték készült Bánsági Ildikóval és Darvas Ivánnal a főszerepben. Ők ketten egészen különböző színészalkatok. Ildikó az első perctől hitt abban, amit csináltunk. Iván, aki maga is rendez, másként áll a szerephez. Azonnal minden instrukciót önmagában kontrollál. Vele az első forgatási napon egy reggeli ébredés jelenetét vettük fel. Egy orvos, aki még álmos, mozdulatai mechanikusak, csak matat maga körül. Az első felvételnél mint minden profi színész, tette a dolgát. Visszanéztük a felvett anyagot. Mondom neki, egy kicsit fáradtabbnak kellene látszanod, összeesettebbnek, törődöttebbnek, olyannak, amikor nincs kedved felállni, járni sem stb. A negyedik felvételre már olyan volt, amilyennek képzeltem, s Iván is elfogadta. Attól kezdve minden simán ment. Ma pedig már könnyű a helyzetem, mert a mi szakmákban a hírek gyorsan szállnak. — Felejtsük el egy percre a filmstúdiót, a színházat. Hogyan él Madaras József itt, budai lakásában, amikor magánember? — Köszönöm jól. De a pontos válaszhoz nem hagyhatom mégsem figyelmen kívül a foglalkozásomat. Színész vagyok, s amióta nem tartozom egyetlen színházhoz sem, hiszen, mint tudja, a filmgyár filmszínészi státusában vagyok, azóta remekül érzem magam. Az előttem álló perspektívákat is nagyon optimálisan látom. — Színészként láthatjuk-e hamarosan? — Még minden kialakulatlan, de ha sikerül a vállalkozás, amibe fogtunk Jancsó Miklóssal, akkor az izgalmas munka lesz. Jancsó Shakespeare Hamletját akarja színpadra állítani Kecskeméten. Természetesen a saját értelmezésében. A címszerepet én fogom játszani. — Köszönöm a beszélgetést, s kívánok rendezőként és színészként további sikereket. Máté Judit Fotó: Kiss Zoltán Madaras József rendez Felvételünk az „Eltüsszentett birodalom” című film forgatásán készült .