Képes Újság, 1986. július-december (27. évfolyam, 28-52. szám)
1986-07-12 / 28. szám
Nyár derekán, amikor az országjáró újságíró sárgulni látja a kalászokat, aratási riportra gondol, ötletek, hírek után kutat, de már az első nekifutásnál megtorpan. Számolni kezd, s akárhogyan oszt-szoroz, be kell látnia, hogy nem tud versenyt futni az idővel. Ha szerencséje van, tetten éri az első kombájnokat. Megírja a riportot, előhívják a fényképeket, a szerkesztők nyomdába küldik az anyagot, s mire mindez megjelenik, legkevesebb húsz nap eltelik. Az aratás egyik alparancsnoka pedig azt mondja: felkészültek, minden rendben, tizenhattizenhét nap alatt végeznek a búzaaratással. Hát hogyan fussunk versenyt mégis? Úgy, hogy messziről rajtoljunk. Az idők elejétől. Dehát hol az idők eleje? Milyen krónikás jegyezhette föl az ember és a búza első találkozását? Hol, a világnak melyik szegletén történt? Mit érzett az az emberféle lény, akinek foga alatt először roppant meg a búzaszem, a pázsitfűfélék családjának Triticum nemzetségéből való termése? Valahol Közép-Ázsiában történt, a messzi ismeretlen idők Hol van már az az idilli ősállapot, amikor az ember kimorzsolta a kalászból a magot, és úgy ette? Ma a legváltozatosabb készítményeket kínálja a sütő- és gabonaipar. Ámbár a korpát és a korpás kenyeret látva arra is gondolhatunk: visszatérünk lassan ama régiállapotokhoz ben. Egyedül az bizonyos, hogy az ember jó tízezer éve él együtt a búzával, ezen idő alatt sok mindent „feltalált”, ami a búzát egyre élvezhetőbbé teszi számára, egyre nagyobb termésre serkenti, kutatja, tanulmányozza, nemesíti. A szántást, vetést, növénygondozást, aratást gépekre bízza, s így az ember egyre győztesebbnek érezheti magát. Hol vagyunk már attól az idilli állapottól, amikor az embernek a tenyere volt az aratókaszája, a cséplőgépe, a foga pedig az őrlő malma?! Az érett kalászt két, tenyere közé fogta, összedörzsölte, s a magot azon frissiben megette. Egyszerű volt persze az is, amikor már „föl volt találva” a kasza, és suhintására engedelmesen hullott rendre a kalász, aztán kévébe kötötték, keresztbe, majd asztagba rakták, kicsépelték, magtárba hordták a termést. A kasza igen hűséges társnak bizonyult, nagyjából négyszáz évig szolgálta a parasztembert. Szinte megállni látszott az idő a búzamezők fölött, amikor berobbant a nagy kasza, az aratógép, majd az arató-cséplőgép, vagyis a kombájn. És az aratás ettől kezdve már nem az volt, mint annak előtte. Hogy hazánkfiainak hogyan sikerült mindezzel lépést tartani? A búza nekünk is ősi táplálónk, búzájuk már az ugorok Minden évben hagyományosan megrendezik az aratási gépszemlét. Idén tizenháromezer kombájn sorakozott fel a szakemberek előtt Bármennyire nehéz a munka, az aratásnak hagyományosan jó hangulata van ma is. Különösen ebédidőben, és különösen, ha eltalálta a szakács az aratók ízlését idén a Dunántúlon érett először kasza alá az őszi árpa, régebben az Alföldön kezdték az aratást. Közepes termés várható. Közepes, saját magunkhoz mérten, a világátlaghoz képest, kiváló. Képünk Szalkszentmárton határában készült